51. fejezet (Rob)
Rick egyre jobban idegesített, ahogy a lakásomban sertepertélt. Cigarettázni akartam és inni, de egyik sem volt itthon.
- Lemegyek a boltba – szóltam neki.
Már egy ideje megelégeltem, hogy váltogatja a csatornákat a tévémen, és sehol nem képes kikötni. Persze nem figyeltem oda a műsorra, annál sokkal fájóbb gondolatokkal volt tele az agyam.
Időközben sikerült annyira lehiggadnom, hogy tudjam, sose leszek képes úgy túltenni magam Kristenen, ahogyan neki nyilvánvalóan sikerült rajtam.
Már feltéve, ha sikerült, mert ha tényleg igaz, amit Rick állít, és ezt a saját szememmel láthatom, és ha ő így tényleg boldognak fog tűnni, és közli velem, hogy engem már végérvényesen nem akar látni se többé…
Akkor megpróbálom elengedni.
De ha mégsem ezt látom rajta… Úgy éreztem, muszáj tudnom.
Ha pedig még látok reményt, akár csak egy nyúlfarknyit is, akkor nem szabad felhagynom a küzdelemmel. Érte, értünk.
Szerelmes vagyok belé. És nélküle nem bírom ki.
Akármi is történt vagy éppen most történik ma közte és Tom között – akivel persze külön számolni fogok még ezért, hisz megszegte a nekem tett ígéretét, és csak a saját feje (azaz inkább egy másik testrésze) után ment -, nem szabad feladnom, hogy egyszer még újra az enyém lehet.
Most már jogos lenne ugyan a féltékenykedésem, de vissza tudom fogni magam, és elviselem. Mert megérdemlem. És értelme se lenne, hiszen épp azzal üldöztem el.
Már annyira hiányzik, annyira szeretném látni, keseregtem.
A rózsát azóta szorongattam a kezemben, amióta megjöttünk, hogy néha csak egy picit beleszippantva érezzem az ő illatát.
Vissza fogom könyörögni magam hozzá. Egyszerűen muszáj, akármennyire is meg kell ezért alázkodnom.
De hogy pontos tervet tudjak „készíteni”, ahhoz sürgősen rá kell gyújtanom és meg kell innom valamit, mielőtt még részletesebben elképzelem őket együtt, és végleg beleőrülök a tudatba, hogy éppen együtt vannak. Csinálnom kell valamit.
Felálltam a kanapéról végre, pedig már percekkel azelőtt el akartam indulni.
A rózsát bevittem a hálóba, és az időközben nagyjából összedobott ágy egyik párnájára tettem. Rick biztos bolondnak néz, de nem érdekelt.
- Veled megyek – mondta, ahogy visszamentem a nappaliba, majd az ajtó felé indultam. Felállt ő is, de egyedül akartam menni.
Még egy sört sem engedélyezne, nemhogy valami erősebbet, amire szükségem volt jelen pillanatban. Most már igazán szerettem volna, ha valahol máshol múlatja a ráérős idejét.
- Rick, nem vagyok már kisfiú, le tudok menni egyedül is vásárolni – mondtam neki dühösen.
- Nem érdekel, nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd magad.
- Éhes vagyok – hazudtam neki.
Utáltam, hogy erre kényszerülök, de elegem volt a felvigyázásból.
- Nem, gyanítom, valami folyékonyabbat szeretnél, éppen ezért megyek veled.
- Órák óta vettem be az utolsó gyógyszert – vetettem ellen.
- Igen, és ha még kibírod pár óráig, elmegyünk este a klubba, és ott megihatsz egy pár sört – mondta.
Még pár óra. A lehetőség kecsegtetően hangzott, de hogy pont oda menjünk…
Ott találkoztam először Kristennel. Még most is fel tudom idézni, ahogy először rám mosolygott. A szikrákat az érintései nyomán… És az első éjszaka.
Visszarángattam magam a valóságba, mert tudtam, hogy így tényleg megkergülök.
Mivel éhes nem voltam, és rádöbbentem, hogy Rick úgysem fogja hagyni, hogy estig bármit is igyak, bevágódtam a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzam magamról a kórházszagot.
Aztán eszembe jutott valami, és kiszóltam Ricknek.
- Amíg én letusolok, elmehetnél legalább cigiért. Az ajtót is rám zárhatod, ha nem hiszed el, hogy nem fogok megszökni – tettem még hozzá.
Bár kételkedtem benne, hogy tényleg lemegy a boltba, azért reménykedtem. Egy kis nikotin is tompította volna azt a kétségbeesést, amit akkor éreztem, amikor a fantáziafilm kockái peregni kezdtek a szemem előtt.
Levetkőztem, és beálltam a hideg víz alá. A tusfürdőt megpillantva már meg se lepett, hogy újra Kristenre gondolok.
Ma este vajon ő is ott lesz? – tűnődtem.
Ha ott lesz, akkor valahogy beszélnem kell vele.
Remélhetőleg nem küld el.
Még ha olyan rideg is lett, amilyennek Rick lefestette, beképzelt módon reménykedtem nagyon is benne, hogy a látványom majd megtöri a jeget, amit maga köré emelt, és egy esélyt is ad, hogy megmagyarázzak neki mindent.
Annyira szerettem volna magamhoz ölelni végre, de tudtam, hogy ezzel még várnom kell. Nem rohanhatom le.
Ha még csak ma reggel óta van „jól”, akkor ezt azt jelenti, hogy napokig vergődött ő is fájdalommal eltelve, és akkor még nem olyan régi az a fal, amivel takargatni próbálja az érzéseit.
És mi van, ha nem csak takargatja – szólalt meg bennem a már nem-reménykedő felem. Mi van, ha már valóban nem érez irántam semmit?!
A víz kezdett nagyon fájó lenni a bőröm számára, így melegebbre állítottam. Eszembe jutott, hogy hajat is kéne mosnom, meg borotválkozni… De hajat mosni nem mertem a tapasz miatt, borotválkozni meg kedvem nem volt.
Aztán mégis fogtam magam, és abban bízva, hogy vízhatlan az a cucc a sebemen, bedugtam a fejem is a vízsugár alá.
Amikor végeztem, valamivel frissebbnek éreztem magam. És éberebbnek. Fejfájásom egyelőre elkerült, és ennek őszintén örültem. Ma végképp nem hiányzott, hogy a legfontosabb pillanatokban törjön rám a görcs.
Gyorsan megtörölköztem, felöltöztem, és mire visszaértem a nappaliba, meglepve vettem észre, hogy Rick eltűnt. Odamentem az ajtóhoz.
Hitetlenkedve felnevettem, mikor lenyomtam a kilincset, és nem engedett. Aztán dühös lettem rá. Hát tényleg azt hiszi, hogy meg akarom ölni magam?!
Nem tudtam tétlenül ülni, pláne bezárva, így visszavonultam a fürdőbe, és nekiálltam borotválkozni.
Majdnem megvágtam magam, mikor Rick belépve megijesztett.
- Te mit csinálsz?! – kérdezte rémülten.
Felmutattam a pengét.
- Minek látszik? – kérdeztem vissza.
De máris rájöttem, mitől retteg megint – persze, a borotvapenge is tökéletes az emberi élet kioltására.
Most már inkább viccesnek találtam az aggodalmát, és vigyorogva csóváltam a fejem. Meglepődött jókedvemen, amit még én sem értettem, de a reménykésnek tudtam be, és ama elhatározásomnak, hogy nem adom fel.
Végre kiment, én meg gyorsan befejeztem.
Hallottam, hogy valakivel ismét beszél telefonon, és hallottam Kristen nevét is. Fülelni kezdtem, de már éppen elbúcsúzott.
- Kivel beszéltél? – kérdeztem kilépve a fürdőből.
Zavarba jött.
- Jennyvel. – Láttam rajta, hogy hazudik.
- Nem. Tommal beszéltél igaz?
Rick tudhatná már, hogy nagyon rosszul tud füllenteni, gondoltam mérgesen.
- És? Mit mondott?
Akármilyen nehéz is lesz, ki kell bírnom, doppingoltam magam, miközben előszedtem a cigit, amit Rick hozott és az erkélyhez lépve meggyújtottam egy szálat.
- Még a tónál vannak.
Hangosan fújtam ki a füstöt. Szóval tényleg a tóhoz vitte. Ezt nem akartam elhinni. A cigi remegni kezdett a kezemben, de próbáltam nem idegeskedni.
- Mondott valamit… Kristennel kapcsolatban? – kérdeztem halkan.
- Nem.
Hát ez nem tűnt túl bíztatónak. Akármi történhetett. Elhessegettem a rémképeket, mielőtt felsorakoztak volna előttem.
- És mást?
- Este lejönnek ők is a klubba.
Szörnyű gyanú ébredt bennem.
- Ezt te szervezted így – rontottam rá, és nem is tiltakozott.
- Igen.
- Miért?!
Hirtelen magam sem tudtam, akarom-e, hogy máris megtörténjen az első találkozásunk azóta, hogy elkergettem magam mellől.
A zuhany alatt még reméltem, hogy ott lesz és láthatom, így nem értettem, mitől is félek hirtelen. Talán a negatív végkifejlettől…
Szívem hevesebben kezdett verni és alig vártam, hogy elinduljunk, lesz, ami lesz. Már az is boldoggá fog tenni, ha nem áll velem szóba, de legalább láthatom.
A kocsikulcsaimat kezdtem keresgélni, amikor eszembe jutott, hogy autóm csak volt. Rickre néztem, aki nem válaszolt az utolsó kérdésemre, de már nem számított.
- Ugye elviszel?
- Persze. Kölcsön is adom a kocsimat, majd Jennyével hazamegyünk.
- Kösz haver.
Azt azért eldöntöttem, hogy szerzek valahonnan egy újat majd, amint lehetséges. Meg egy új telefont is, ahogy számba vettem a balesetben „meghalt” dolgaimat. Más hirtelen nem jutott eszembe, amit ne tudnék nélkülözni, így nem töprengtem tovább.
- Menjünk! – mondtam határozottan.
- Rob, még korán van – próbált lecsillapítani Rick.
- Előttük akarok odaérni.
- Oké, de előbb beugrunk hozzánk, át akarok öltözködni, meg őszintén szólva én éhes vagyok. Nem tudom, te hogy bírod ki kaja nélkül – mondta, miközben már kifelé mentünk.
Evésre gondolni se mertem. Ahogy az előttem álló estére gondoltam, a gyomrom így is a torkomban volt az izgalomtól.
És ekkor még nem tudtam, mi vár rám Rick lakásán.
