Ez kicsit hosszabbra sikerült, mint általában, de talán túlteszitek magatokat az ez okozta megrázkódtatáson :)
56. fejezet (Kristen)
- Most mit csináljunk? – kérdeztem Tomtól.
Féltettem Robot, és Tomot is.
Le akartam beszélni az egész őrült tervről, hogy hagyjuk alakulni a dolgokat a sors akarata szerint, de mielőtt megszólalhattam volna, ő tette.
- Először is öltözködj fel, addig kitalálok valamit – mondta kissé fojtott hangon, majd eleresztett, és leült az ágyra.
Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig törölközőben vagyok, és elpirultam.
Becsültem Tomban, hogy nem tépte le rólam, de tekintve a körülményeket, arra gondoltam, hogy most a menekülési terv fontosabb mindkettőnk számára, mint egyéb tevékenységek.
Felkaptam a kikészített ruháimat, és bementem a fürdőbe. Gyorsan megszárítottam a hajam, felkapkodtam a ruháimat, de mire visszaértem, Tomnak hűlt helyét találtam.
Jenny a nappaliban állt sóbálvánnyá dermedve, de a nyitott ajtón át láttam, hogy Rob éppen Tomot maga előtt taszigálja. Ezek megőrültek!
Elindultam utánuk, de Jenny belém kapaszkodott. Őt magammal vonszolva haladtam egyre közelebb az idiótákhoz.
Már kint voltak az úttest közepén, mire egy hangos dudaszó harsant.
Megijedtem, hogy a közeledő autó mindkettejüket elcsapja, de Robnak volt valahonnan annyi lélekjelenléte, hogy visszarángatta Tomot a teherkocsi elől egy biztonságosabb részre.
Aztán rájöttem, hogy persze, mert ő maga akarja kicsinálni.
Nem láttam még ilyennek, nem kicsit volt riasztó látni, ahogy őrjöng, és már tudtam, hogy bejött Tom terve.
Rob eszeveszetten féltékeny. De ennek Tom látja kárát. Ezt nem akartam.
Odarohantam hozzájuk – már amennyire a miniruha megengedte a gyors mozgást.
- Rob, mi a jó francot művelsz?! - háborogtam, de rám se nézett.
- Te jobb, ha kimaradsz ebből – vágta oda hozzám dühösen.
Na persze, ahogy azt ő elképzelte. Elegem volt az egészből. Véget akartam vetni ennek az őrületnek.
Megragadtam a karját, hogy eressze el Tomot, de semmit nem tudtam rajta mozdítani. Azt viszont elértem, hogy végre rám pillantott.
Elégedetten nyugtáztam, hogy fellobban a vágy a szemében, ahogy végignézett a ruhámon és a testemen.
Egy pillanatra mintha kizökkentettem volna gyilkolási szándékaiból, de tévedtem. Amint Tom szabadulni próbált, Rob visszafordult felé, elengedte, de csak hogy aztán egy jól irányzott ütéssel a földre küldje.
Nem hittem el, amit látok.
Odamentem Tomhoz, de Rob félre akart tolni onnan. Először sikerült is neki, majd ismét nekiesett Tomnak, és ott ütötte, ahol érte.
Nem érettem, miért nem jön már valaki segíteni, hogy leszedje szerencsétlenről. Körülnéztem, de Rick is a távolban ácsorgott fejcsóválva, és esze ágában sem volt közbeavatkozni.
Ismét közéjük próbáltam furakodni, de saját hülyeségem következményeként Rob figyelmetlenségből durvábban lökött arrébb, mire felsikkantottam, és elestem.
Erre viszont végre már mintha kijózanodott volna.
- Kristen – suttogta ijedten.
Odalépett hozzám, de most túl pipa voltam ahhoz, hogy értékelni tudjam a segítőkészségét, így ellöktem a karját, és visszamentem megnézni, Tom él-e még.
Láttam, hogy felrepedt a szája, az arca több színben kezdett lassan pompázni, mint egy szivárvány, és nyilvánvaló fájdalmai voltak.
Mindenesetre eldöntöttem, hogy még vele is számolni fogok. Mit képzeltek ezek?!
Dühös pillantásokat kaptak mindketten, bár Tomot sajnáltam jobban e pillanatban. Ő szenvedett fizikai sérüléseket.
Rob csak szimplán meghibbant, őt nem féltettem.
Átöleltem Tomot, miközben a szemem sarkából láttam, hogy Rob elfordul, majd bemegy Jennyékhez.
- Tom, a te eszed is elment?! – estem neki.
- Miért, mit kellett volna tennem?! – kezdett ő is vitatkozni velem. – Üssek vissza?! Pár napja még a halálán volt.
Ez igaz, jogos, francba.
- Ti nem vagytok normálisak – közöltem vele megvetően.
- De legalább tudjuk, hogy féltékeny – vigyorgott, mire én is szívesen behúztam volna neki egyet.
Most tényleg annak örül, hogy szét lett verve a képe?! Ez se komplett, az már biztos.
Otthagytam Tomot, és elindultam befelé Jennyékhez, hogy kiosszam a másik agyalágyultat is. Láttam, hogy Rick és Jenny odamennek Tomhoz, és reméltem, ők sem fogják kímélni.
Irtó mérges voltam mindkettejükre.
Robot még bent találtam, és nem tudtam visszafogni magam, nekiestem, és ütni kezdtem. Amikor fel is akartam pofozni elkeseredésemben, elkapta a kezeimet és leszorította. De én még korántsem végeztem.
- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról?! – kiabáltam.
Próbáltam kiszabadítani a csuklóimat, mindhiába, nem eresztett.
Aztán dühöm csillapodni kezdett, és ráébredtem, milyen közel is vagyunk egymáshoz. A keze, ahogy hozzám ért… Végre, már annyira hiányzott az érintése.
Magam sem tudtam, mi történik velem, de elernyedtek az izmaim, nem küzdöttem tovább, csak elsírtam magam az örömtől. Az illatát ott éreztem az orromban, és ráébredtem, hogy hiába minden álca és önuralom, változatlanul akarom őt.
Ahogy megérezte a változást, elengedett, és magához húzott. Ezen először megdöbbentem, és el akartam lökni magamtól, de aztán feltettem a kérdés: kit akarok én áltatni?! Emellett olyan érzések kerítettek a hatalmukba, hogy ösztönösen cselekedtem. Visszaöleltem.
Újra a karjaiban éreztem magam, ha csak egy percre is. Hisz most rám is biztos nagyon mérges. Elhitettem mindenkivel, hogy lefeküdtem Tommal. Most száz százalék, hogy Rob is egy ribancnak néz.
De ha Tom elmélete helyes, és féltékeny… akkor még van remény. De vajon képes vagyok máris megbocsátani neki? A szavak még mindig ott csengtek a fülemben. Akármilyen édes érzés is újra a testéhez simulni… Még fáj. És tudnom kell valamit…
- Miért bántottad? – suttogtam a mellkasába.
Csak egy pillanatig habozott, majd megkaptam a választ.
- Mert megígérte, hogy soha nem fog hozzád nyúlni – felelte rekedten. - És ma mégis… - Bár nem fejezte be, tudtam, mire gondol.
És ha tényleg úgy volna, vajon az mit jelentene kettőnk szempontjából – jött a következő kérdésem, egyelőre magamban.
- Az ilyesmihez két ember kell – mondtam elcsukló hangon. – Akkor most engem is megversz?
Bár ezt kizártnak tartottam, de kíváncsi voltam, mit fog felelni.
- Téged nem hibáztathatlak – mondta halkan.
Ez meglepett. Sírni is elfelejtettem. Nem érdekli?!
- Engem nem hibáztatsz? – kérdeztem értetlenkedve, miközben eltoltam egy kissé, hogy jobban lássam.
- Tudom, hogy te csak azért… feküdtél le ma vele, hogy… hogy bosszút állj rajtam. – dadogta, de kihallottam a hangjából, hogy állításával ellentétben ez legalább annyira fájt neki, mint amit ő tett velem. – De nem érdekel.
Tényleg nem érdekli. Most megint dühbe gurultam.
- Ó… Szóval megbocsátasz? – kérdeztem tőle ridegen. Milyen kegyes!
- Nem úgy értettem – rázta fejét. – Tudom, hogy nekem kell elnézést kérnem a múltkori viselkedésemért. Tényleg őszintén sajnálom, ne haragudj, kérlek.
De igenis haragudtam. De főleg az előbbi tébolyult viselkedése miatt. Ez őrület. Mi a fenét kezdjek most ezzel?!
- Bocsánatkérés elfogadva – mondtam, de úgy éreztem, most nem tudok vele tovább egy szobában maradni, le kell csillapodnom, és gondolkodni.
Otthagytam.
Összeszedtem Tomot, felkászálódtam mögé a motorra – elcsodálkoztam, hogy elsőre sikerült úgy, hogy a szoknya kb. a helyén maradt -, majd elmentünk hozzá.
Nagyjából leápoltam a sebeit, miközben tovább szidtam mindkettejüket.
Tom csak vigyorgott, és közölte velem, hogy most végre minden rendbe jöhet. Kételkedtem, hogy így lesz, de ráhagytam.
Gondolkodásra esélyem sem volt. Elmentünk a klubba. Angie-nek megígértem, hogy ha legközelebb jövök, visszakapja a felsőjét, de most zaklatott körülmények közt jöttem el otthonról, így elfelejtettem magammal hozni. Nem haragudott.
Még egyszer megköszöntem, kértünk két italt, majd Tommal abba a boxba ültünk be, ahol a múltkor voltunk. Szembe ültem le vele, már semmi kedvem nem volt játszani a színjátékot, de nem szólt érte.
- Hidd el, Rob majd meg veszik érted, ezt bizonyítják a sebeim is – mondta. Elmosolyodtam, félig sajnálkozva, hisz miattam szerezte őket.
- Még nem tudom, mit csináljak.
- Bocsáss meg neki, és kíméljetek meg bennünket a további félreértések miatti bonyodalmaktól – kérte, bár közben elhúzta a száját, ami nem engedte feledtetni velem, hogyan is érez irántam. Már épp bocsánatot akartam kérni tőle újfent, de hirtelen a bárpult felé nézett, majd vissza rám.
- Most jöttek meg – suttogta, mintha nem lett volna képtelenség, hogy bárki meghallja rajtam kívül, amit mond.
Rick és Jenny kisvártatva csatlakoztak hozzánk.
- Le se veszi rólad a szemét – mondta Rick.
Jenny se akart kímélni, úgy látszik, összeesküdtek ellenem.
- Béküljetek már ki, kérlek, Kristen – könyörgött. A maszkomat eldobtam, és legyőzötten felsóhajtottam.
Ekkor megszólalt az a dal, amire együtt táncoltam vele pár napja. Egyből ránéztem, és láttam, hogy ő is engem figyel. Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk.
Hirtelen minden jelentéktelenné vált. Végre tudtam, mit akarok.
Nem bírtam tovább elviselni a Rob tekintetéből áradó fájdalmat, és elfordultam.
- Megpróbálom – mondtam a többieknek, majd felálltam, és ahogy elhaladtam mellette nem messze, mélyen a szemébe nézve próbáltam némán kérni, hogy kövessen.
Amit a szemében láttam közben, saját gyötrődésemet, és vágyamat dörgölte az orrom alá.
Kiérve a kocsik felé haladtam, és Rick autójának támaszkodva vártam, hogy utol érjen. Beletelt egy kis időbe. Már azt hittem, nem vette az üzenetet, amikor megjelent, majd lassan felém lépdelt.
Megállt tőlem háromlépésnyire, de ez nekem nem volt elég.
- Gyere ide – kértem, mire egy lépéssel közelebb jött.
- Közelebb – suttogtam.
Bár féltem, nincs-e még késő mindent rendbe hozni kettőnk között, de abban biztos voltam, hogy nem bírok ki már egy órát se tovább nélküle. Egy percet se.
Még egy lépést tett felém. Mégis messzinek éreztem.
- Még közelebb – súgtam, majd eldobtam a cigit, ellöktem magam a kocsitól és felé fordultam.
Már egészen előttem állt, csak centik választottak el tőle.
Lehajtottam a fejem, majd minden merszemet összekaparva felnéztem rá, felemeltem a kezem és a mellkasára helyeztem, és mindenekelőtt tisztázni szerettem volna egy fontos tényt. Nem akartam több félreértést. Még ha tiszta lappal kezdjük is, szerettem volna, ha az valóban vakítóan hófehér.
- Nem feküdtem le Tommal – mondtam.
Nem válaszolt. Túl sokáig.
Csak néztem a szemeit, de nem tudtam belőle kiolvasni semmit. Részben a nappali világosság hiányának köszönhetően, lévén, hogy időközben besötétedett, és csak a lámpák fénye világított.
- Elhiszem – felelte végül, de nem volt elég meggyőző.
Hát mégis késő. Nem tudjuk rendbe hozni…
- Nem, félek, hogy nem hiszed el – kissé megráztam, majd újra lehajtottam a fejem. Nem akartam, hogy lássa elkeseredésemet.
Csak bámultam a kezem a mellkasán, éreztem, hogy feszülnek a tenyerem alatt az izmai, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Már késő… - zakatolt a fejemben.
Csendes, fájdalmas kérdése zökkentett ki nyomoromból.
- Mit akarsz, Kristen?
