Ez az utolsó mára, mert egy kicsit elfogyott ismét a tartalékom.
Majd hétvégén megpróbálok még összehozni némi folytatást, de nem ígérek előre időpontot, mert nem tudom, mennyi időm lesz.
Ha már tudok valamit konkretice, azt kiírom.
Köszi mindenkinek a kommenteket, szeretlek titeket! :)
(és előre is bocs a végéért...)
29. fejezet (Kristen)
Megkönnyebbülten elnyúltam az ágyon és Robról fantáziáltam. Alig vártam, hogy este legyen, és újra együtt lehessünk. Most már minden felesleges tehertől megszabadultam, és végre szabad a szerelmünk. Titkok és féltékenység nélkül!
Egyre csak mosolyogtam, ahogy kimentem a szobából, mely előtt megdöbbenésemre nem futottam össze Jennyvel.
A konyhában voltak Rickkel… Az asztalon… Eléggé félre nem érthető helyzetben. Örültem neki, hogy van rajtuk ruha, és inkább nem vártam meg, míg észrevesznek, inkább visszalopakodtam a nappaliig. Ott ledobtam magam a kanapéra, benyomtam a tévét, és próbáltam úgy tenni, mintha nem is láttam volna semmit.
Egy perc múlva megjelent Jenny, kissé kipirosodva. Nem mertem ránézni.
- Naaaa?? – kérdezte.
- Mit na?
- Ne csináld! – kiabált rám, majd lehuppant mellém, és csak a szeme sarkából sandított rám.
– Beszéltél Mike-kal? – kérdezte valamivel higgadtabban.
Nagyot sóhajtottam, de mérgesen rám kapta a tekintetét, így megadtam magam.
- Igen, beszéltem vele.
- Ééés? Mondd, miért kell mindent harapófogóval kihúzni belőled?! – nyögött fel kétségbeesetten.
- Nincs és, Jenny. Szakítottunk.
- Nade elmondtad neki Robot? – már a haját piszkálta, féltem, hogy elkezdi tépdesni is, így inkább nem húztam tovább az idegeit.
- Igen, elmondtam neki… vagyis inkább ő találta ki.
Erre nyitva felejtette a száját, de az álla alá nyúlva becsuktam.
- És nagyon dühös volt?
- Nem. Meglepő, de nem.
- Nem is kiabált? – Újabb állbecsukás.
- Nem, közölte velem, hogy így is szeret, és várni fog rám, mert egyszer majd úgyis visszamegyek hozzá. – Láttam Jennyt megkövülni, és még hozzátettem:
- Ja és még kérte, hogy ne csináltassam fel magam, mert nem fogja felnevelni más gyerekét.
Jenny még mindig nem szólt, csak bámult. Kezdtem aggódni érte. Nem értettem, miért van így megdöbbenve, ennyire még én se csodálkoztam.
- Jenny? – szóltam hozzá, mire felrezzent.
- Bocs, csak nem ezt a viselkedést vártam Mike-tól.
- Hát én sem. De nem bánom, most végre vége a Mike-fejezetnek az életemben, és egész könnyen ment – mondtam neki vidáman.
Erre végre ő is elmosolyodott, bár kicsit szomorkásan.
- Mi baj? – kérdeztem tőle.
- Csak eszembe jutott, hogy egyszer tényleg vissza kell menned… - felelte halkan és elhúzta a száját.
- Tudom, Jenny. – Engem sem tett boldoggá a gondolat.
- És aggódok, hogy mi lesz Robbal…
Ez még kevésbé tett boldoggá, és én is elszomorodtam.
- Viszont annak tényleg örülök, hogy összejöttetek – mondta, majd megölelt.
Ezért hálás voltam neki. Talán most kéne előhozakodnom az ötletemmel, hogy mit szólna, ha ma is „kimaradnék éjszakára”.
- Jenny, nem bánnád, ha ma is ott aludnék…? – kérdeztem elpirulva.
- Aludnál, mi? – kacsintott rám, mire még vörösebb lettem. – Nem, nem bánnám. Jut eszembe, ma is találkoztok, mit beszéltetek meg?
- Igen, este… gondolom ott lesz a klubban, de mégsem lép fel – elhúztam a számat, de mivel megígérte, hogy egyszer énekel majd nekem, mégsem tört le annyira a gondolat.
- Nem baj, végre nyugisan tudunk együtt bulizni – örömködött Jenny, és én is vele örültem.
Mivel jócskán eltelt a délután, el is kezdtünk készülődni. Még egyszer megpróbáltam felhívni Robot, hogy elújságoljam neki, Jenny „engedélyével” ott maradhatok vele éjszakára is, de megint nem vette fel.
Kezdtem aggódni, az előző napiakból tanulva. Féltem, megint történt valami, de el sem tudtam képzelni, mi már megint. Egy picit kétségbe estem, hogy a sors, úgy látszik mindig keresztbe tesz nekünk.
Épp mielőtt indultunk volna, Rick jött be baljós ábrázattal a szobába. Maga elé bámult, a mobilját a kezében tartotta, de már nem beszélt. Rémülten bámultunk rá Jennyvel.
Ő oda is futott hozzá, és úgy kérdezte:
- Jesszus, Rick, mi történt?
Rick csak ekkor pillantott rám, de tovább rejtélyeskedett, amitől kezdtem libabőrös lenni. Ekkor már sejtettem, hogy Robbal történt valami.
És nem tévedtem.
- Rob… - kezdte. – Most hívott a nővére, Lizzy…
- Nyögd már ki Rick, az isten szerelmére! – kiabált Jenny kissé hisztérikusan.
- Autóbalesete volt.
Jenny felsikkantott, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben. Nem tudtam megszólalni, csak álltam és meredten bámultam Ricket.
- Hogyan történt? Mi van vele? – záporoztak Jenny kérdései.
- Még reggel történt, mikor innen elindult vissza haza – felelte Rick, és láttam rajta, hogy ő is nehezen hiszi el, hogy mindez igaz. – Piros volt a lámpa, ő valamiért mégis áthajtott, amikor oldalba kapta egy busz.
Erre nem tudtam felkészülni előre. Éreztem, hogy könnyek csorognak le az arcomon, de egyelőre némán zokogtam.
Ismét Jenny hangja jött meg előbb.
- És… - ő nem tudta kimondani, amire én gondolni sem mertem.
- Most intenzíven van. – Jött Rick némileg – ilyen helyzetben mégis – megnyugtató válasza. – De még nem tért magához.
Összeomlottam. Térdre rogytam és átkoztam a sorsot, hogy épp akkor teszi ezt velünk, amikor már minden rendben volt…
Rick ugrott oda hozzám, Jenny ugyanis már előzőleg lerogyott a kanapéra. Felsegített, de eltoltam a kezeit.
- Be… bemehetünk… hozzá? – kérdeztem elcsukló hangon.
- Lizzy azt mondta, amíg nem ébred fel, nincs értelme.
Most már hangosan zokogtam. Ezek szerint kómában van. Már délelőtt óta. Ezért nem vette fel a telefont. Össze-vissza csapongtak a gondolataim.
- Az orvosok mit mondanak? – Jenny hamarabb összeszedte magát, de még mindig sírt.
- Egyelőre géppel kell lélegeztetniük, délután meg is műtötték, csúnyán betört a feje.
Kész, itt elpattant bennem valami, éreztem, hogy megszédülök, kicsúszik a lábam alól a talaj, a következő pillanatban pedig összeestem.
A kanapén tértem magamhoz, Jenny és Rick aggódó tekintetével magam fölött. Azt nem tudtam, mi történt velem, de tisztán emlékeztem rá, mi történt Robbal.
- Rob…
Hangom felismerhetetlen volt a fájdalomtól.
- Be akarok menni hozzá, látnom kell – könyörögtem Ricknek.
- Még pihenj kicsit, elájultál – szólt rám Jenny remegő hangon.
- Nem, nem érdekel, látni akarom. MOST! – Rick kezébe kapaszkodva felálltam, bár még kicsit imbolyogtam, de nem tudtam volna tovább itt maradni.
- Oké, beviszlek a kórházba, de nem biztos, hogy a közelébe engednek.
- Tudom, de muszáj oda mennem, Rick, kérlek – könyörögtem, és ismét könnyek homályosították a látásom.
- Rendben, menjünk.
A kórházba érve szerencsére rögtön találtunk egy orvost, de sajnos az sem tudott pontosabb információkat Rob hogylétéről. Elméletileg nem mehetett be hozzá senki. Rob szülei is itt voltak, és ők intéztek külön szobát Robnak, hogy ne legyen összezárva a többi beteggel. Ők már látták, de beszélni nem tudtak vele. Senki nem mondott egyelőre semmi bíztatót.
Amint meglátták, milyen állapotban vagyok, még Claire kezdett el vigasztalni engem, hogy nem lesz semmi baj. De ettől csak még jobban elkezdtem bőgni, nem is ismertem még őket ezelőtt, és máris olyan kedvesek velem.
Még azt is megengedték, hogy öt percre láthassam.
Igyekeztem nem összeroppanni, mikor bementem hozzá.
Ott feküdt, teleaggatva csövekkel, különböző műszerek csipogtak mellette megállás nélkül, a fején hatalmas kötés, és sápadtabb volt, mint amilyennek én éreztem magam.
Leültem mellé, megfogtam a kezét, de megszorítani nem mertem.
- Szeretlek – suttogtam és ismét eleredtek a könnyeim.
