Most ez sem lett valami ütős, de nap végére ennyi telt tőlem, szorri...
35. fejezet (Kristen)
A következő pillanatban egy lágy cirógatást éreztem az arcomon.
Ránéztem szerelmemre, és éber pillantásával találtam szembe magam. Nem tudtam visszafojtani örömkönnyeimet, és rámosolyogtam.
Ő is megpróbálkozott ugyanezzel, de nyilván fájdalmai lehettek, mert csak egy fintort sikerült magára varázsolnia.
- Szia – mondta tiszta, érhető hangon.
- Szia – köszöntem vissza neki boldogan.
Megkönnyebbültem, hogy jól van, és beszélni is tud végre.
Hallottam a hátam mögött, hogy Tom közelebb lép, és önkéntelenül is megmerevedtem ültömben.
Próbáltam nem foglalkozni vele.
- Örülök, hogy visszatértél. Már alig bírtunk a barátnőddel – mondta.
- Ezentúl majd én vigyázok rá – ígérte Rob.
Nem tudtam visszafojtani egy vigyort, annyira képtelenségnek hangzott ez ebben a percben.
Ismét rám nézett, és én csak mosolyogtam rá, a kezét szorongatva továbbra is.
Szerettem volna kettesben maradni vele. Tom, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, így szólt:
- Lemegyek a büfébe, Kris neked is hozzak valamit?
Rob rávigyorgott, amiből gyanítottam, nem bánja ő sem, ha kettesben maradunk egy ideig.
Én nem tudtam ilyen laza lenni, így hiába igyekeztem titkolni, kissé ingerülten válaszoltam, és csak reménykedtem benne, hogy Rob nem szúrja ki kettőnk közt a feszültséget.
- Nem, kösz.
Tom végre kiment, én pedig nem bírtam már tovább, lassan fölé hajoltam, és megcsókoltam volna, de egy dolog még visszatartott ettől.
- Ugye mindenre emlékszel? – kérdeztem.
- Mindenre – ezúttal sikerült rám mosolyognia.
Ennek megörültem, és egyben meg is könnyebbültem, egy amnézia esetén nem tudom, hogy viselkedtem volna.
De szerencsémen felbátorodva közelebb hajoltam hozzá, és finoman hozzáérintettem ajkaimat.
Meglepődtem, amikor egyik kezét tarkómra csúsztatva közelebb húzott magához, és nyelve a következő pillanatban már az enyémet kutatta.
Szívem egyre hevesebben vert, miközben ízlelni kezdtem ajkait.
Nagyon hiányzott már, mégis félve érintettem meg, nehogy ismét rosszabbodjon az állapota. Egyik kezemet mellkasára csúsztattam, és örömmel töltött el, ahogy éreztem az ismerős izmokat összerándulni érintésem alatt.
Újfent meglepődtem, mikor az ő másik kezét, mellyel nem a tarkómat akadályozta az elhúzódásban, rácsúsztatta a combomra, egyre feljebb haladva rajta.
Le is akartam állítani és nem is.
Rob anyja mentette meg a döntésképtelenségemet, ugyanis ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és mi zavartan szétrebbentünk.
Az arcom lángolt, ahogy elpirultam, Claire viszont nem jött zavarba, mosolyogva ült le mellénk.
Elmeséltük Robnak, hogy mi az előző nap – vagy inkább este – folyamán megismerkedtünk, sőt, már az egész családját ismerem.
Claire ismét hálálkodni kezdett, amiért én hoztam vissza Robot az ájulásból, de én nem egészen így gondoltam, akármennyire is szerettem volna, hogy így legyen. Ne találtam elég logikusnak, úgyhogy ismét elhárítottam a köszönetáradatot.
Ezután elmesélte, hogy felváltva, sorban fognak jönni látogatni, mert nem akarják egyszerre kifárasztani kedvesemet.
Rob végig mosolygott, úgy tűnt, örül Claire-nek, akit én is szívből megkedveltem. Olyan közvetlen volt, mintha nem is csak pár órája ismerne engem, és ezzel kellemes csalódást okozott a számomra.
Szinte családtaggá fogadott.
Enyhe félelem uralkodott el rajtam, mikor Rob megkérte, hogy hívjon neki valakit, mert ismét fáj a feje.
Claire azonban csak mindentudóan mosolygott és kettesben hagyott bennünket.
- Nem akarom, hogy elmenj – mondta Rob.
- Én sem akarok elmenni, de pihenned kell – feleltem neki halkan. Főleg így, hogy fájdalmai vannak, nem akartam rontani az állapotán.
Elhúzta a száját, mire odanyúltam az arcához, megsimogattam, és megígértem neki, hogy este újra bejövök hozzá, de addigra legyen jobban.
- Legalább megnyugtatom Jennyéket, ők is aggódnak érted – tettem még hozzá.
Úgy terveztem, hogy én is pihenek egy keveset, mert éjjel nem sokat aludtam és azt is elég zaklatott idegállapotban.
- Nem tudod, Tomnak mi baja lehet? – kérdezte hirtelen.
Most mit mondjak neki? – kérdeztem magamtól. Szerettem volna elkerülni a félreértéseket, és elmesélni neki, mi történt majdnem, de nem akartam felizgatni, ráadásul teljesen feleslegesen, így zavaromat rosszul leplezve sikerült csak kinyögnöm:
- Nem…
Azonban akármilyen fejsérülése is volt Robnak, nem volt teljesen hülye.
- Hol aludtál tegnap éjjel? – kérdezte halkan.
Elpirultam, és valamiért nem tudtam a szemébe nézni. Elegem lett és úgy döntöttem, őszintén elmondok neki mindent, bár most csak azt kérdezte, hol aludtam, nem azt, hogy mi történt…
- Hol voltál? – kérdezte megint.
- Tomnál voltam – motyogtam.
Az orvos mentett meg a további kérdésektől. Láttam Robon, hogy most már egyre jobban fáj a feje, mert kezével masszírozni kezdte a halántékát.
Tényleg nem akartam ennél jobban is felizgatni, így arra játszottam, hogy minél előbb meggyógyul, annál hamarabb lesz időnk mindent tisztázni. De most a jobbulása a legfontosabb.
A doktor megkért – bár nem túl udvariasan -, hogy hagyjam el a szobát, ő pedig állított valamit az infúzión.
Láttam kedvesemen, hogy elálmosodott, így jobbnak láttam, ha most tényleg lelépek, és estefelé visszajövök.
Kinyújtotta felém a kezét, amit megfogtam, odahajoltam hozzá és egy búcsúcsókot oroztam tőle.
- Szeretlek – suttogtam oda neki.
- Én is szeretlek – súgta vissza, de szemei már le-lecsukódtak.
A szobából kilépve megpillantottam Tomot a folyosó végén ácsorogva, nyilvánvalóan rám várt.
Most nem volt kedvem hozzá, de aztán eszembe jutott valami.
- Tom… - Léptem oda mellé.
Felém fordult.
- Elvinnél Jennyékhez? – kérdeztem arra gondolva, hogy közben tisztázni tudom majd vele a dolgokat.
- Persze. Rob? – érdeklődött.
- Elaludt, megint fájt a feje – válaszoltam szűkszavúan.
A parkolóhoz érve beszálltunk, majd míg Jennyék felé haladtunk, elkezdtem azon töprengeni – nem ismervén Tom érzéseit -, hogyan is vágjak bele a mondandómba, de megelőzött.
- Ti most akkor… Komolyan együtt vagytok?
- Igen – pillantottam rá. – És szerettem volna veled beszélni a…
- Nincs miről beszélnünk, felejtsd el, tényleg.
Ha ez ilyen egyszerű lenne. Ez megint csak egy újabb titok lenne Rob előtt, ami ha kitudódik, féltem, végzetes következményei lehetnek.
- Nem fogok nektek bekavarni, ne aggódj – vigyorgott rám, mire kicsit megkönnyebbültem. – Vagy… Elmondtad neki?
- Csak annyit, hogy nálad voltam éjszaka – feleltem.
De a lelkiismeret-furdalás nem hagyott megnyugodni, így folytattam:
- Ha jobban lesz, el fogom mondani.
- Kristen… - kezdte. – Bevallom, hogy tetszel nekem… nagyon. De erre már te is rájöttél szerintem.
Ettől féltem!
– És ha Rob nem lenne a legjobb barátom… - folytatta, miközben bánatosan felsóhajtott.
Be se kellett fejeznie a mondatot ahhoz, hogy értsem, mit akart mondani, mégis meglepett a folytatással.
– Ti együtt kész tűzijátékot alkottok, és nem én akarok lenni a tűzoltó.
Jelentőségteljesen rám nézett, de látta rajtam, hogy nem győzött meg, mert elfintorodott.
Szóval tetszek neki, remek. Ezt mondjuk már sejtettem az első este is, mikor megérkeztem, de hogy ennyire…
Azt hittem, vagyis úgy hallottam róla, neki csak egyvalamire kellenek a lányok, emellett messze nem is vonzódtam úgy hozzá, mint Robhoz.
Bár azt beismertem, hogy valóban jóképű, kedves, közvetlen, vicces és segítőkész de nem volt meg a szikra.
És most ő is azt mondja, hogy nem történt semmi. Szerettem volna elhinni, hogy tényleg így gondolja.
Továbbra is kételkedve méregettem, de végül is igaza volt.
Az én fejem is fájni kezdett a sok stressztől, amit át kellett élnem, így egyelőre ráhagytam, és míg megérkeztünk, kibámultam az ablakon.
Tom nem jött be velem, amit most nem is bántam. Megköszöntem, hogy elhozott, majd elbúcsúztunk.
Jenny egy tál étellel fogadott, és bár a nevét se tudtam megjegyezni, finomnak és laktatónak bizonyult. Míg ettem, elmeséltem nekik, amit tudok.
Rickkel együtt nagyon örültek a jó híreknek, lerítt róluk a megkönnyebbülés, de látták rajtam, hogy fáradt vagyok, így nem nyaggattak agyon.
Felmentem a szobámba azzal az elhatározással, hogy végre itt is aludni fogok.
Vettem egy gyors zuhanyt, majd félájultan omlottam a párnák közé.
