34. fejezet (Rob)
Sokáig alhattam, mert már alkonyodott odakint, mire felébredtem.
Az ablak melletti széken Kristent láttam, aki alighogy észrevette, hogy felébredtem, máris odapattant hozzám, és leült az ágyam szélére.
Ismerős rózsaillata bekúszott az orromba és felborzolta az idegeimet.
- Hogy vagy? – kérdezte.
- Voltam már jobban is – feleltem rekedten.
De a reggeli állapotomnál sokkal jobban éreztem magam, és ez felvidított.
A fejem sem lüktetett most olyan fájón.
Ahogy körülnéztem, karomból is eltűnt az infúzió, és a szívem ritmusára pityegő doboz sem zavarta a csendet.
Ezen meglepődtem, nem számítottam rá, hogy a tegnapi műtét után máris megszabadítanak a műszerektől.
Úgy látszik, mihamarabb ki akarnak dobni, gondoltam, de egy percig sem bántam, hiszen ez azt jelentheti, hogy hazamehetek végre, és Kristennel lehetek egész nap. Ez az elképzelés felvidított.
- Volt bent édesapád, és Lizzy, de átaludtad őket – mesélte szerelmem.
- Majd holnap találkozom velük.
Most semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy ő itt maradjon velem, bár nem is mertem abban reménykedni, hogy itt töltheti az éjszakát. Elátkoztam magamban az összes kórházi rendszabályt.
- Te meddig maradsz? – kérdeztem.
- Ameddig ki nem dobnak – vigyorgott rám. – Annyira örülök, hogy jól vagy, én nem is tudom, mit csinálnék, ha… - hangja itt elcsuklott.
Én sem akartam belegondolni ebbe. Nélküle sivár pokol lenne az életem.
- Most már nincs semmi baj – nyugtatgattam. – Itt vagyok, élek, és többé nem szabadulsz meg tőlem – incselkedtem, mivel még egy kacsintásra is futotta az erőmből.
Kristen közel ült hozzám, úgyhogy egyik kezemmel könnyedén elértem az arcát, és megcirógattam vigaszképpen.
Hüvelykujjam találkozott egy könnycseppel, amit gyorsan letöröltem.
Nem akartam, hogy miattam szomorkodjon. Boldoggá akartam tenni.
- Szeretlek, Kristen.
Ezúttal nem kellett ösztönöznöm, magától hajolt fölém, egyre közelebb.
Mikor megéreztem illatát, máris – ahogy helyszíntől függetlenül mindig! – elfogott a vágy iránta.
Óvatosan tapogatózó, érzékeimet megrészegítő nyelve bebocsátást kért a számba, amit meg is adtam neki.
Ahogy nyelvünk újra találkozott, a szoba forogni kezdett velem, és azt kívántam bárcsak valahol máshol lennénk.
- Kívánlak – súgtam, amint egy pillanatra elszakadtunk egymástól levegővétel céljából.
Zavartan felnevetett.
- Rob, egy kórházban vagyunk… - de hallottam a hangjában a tétovázást.
- Nem érdekel, jól vagyok – győzködtem, és bizonyítékképpen ágyékomhoz húztam a kezét. Nem számoltam vele, hogy ezzel magamnak is édes kínokat okozok.
Még a kinti szürkületben is láttam, ahogy elpirult.
- Attól leszek rosszabbul, ha most nem kapok még többet belőled.
- Amíg a több pár csókig terjed, részemről semmi akadálya – felelte, és már rá is tapadt a számra, miközben szavait meghazudtolandó, keze egyre céltudatosabban kezdett simogatni.
Ezek szerint ő is kíván, ahogy tettei is bizonyították számomra.
Nyelvünk vad csatát vívott, és éreztem, hogy tényleg nem elég ennyi, egészen akarom őt mindenestül, most.
Egyik kezemet becsúsztattam a lábai közé, és amennyire a farmer anyaga megengedte, én is simogatni kezdtem.
Ténykedésem nyomán halk nyöszörgéseket sikerült előcsalogatnom szám által fogvatartott ajkai közül.
Ujjaimmal a gombok felé tapogatóztam, és amint megtaláltam őket, elkezdtem sorban kioldani.
- Rob… mit művelsz? – kérdezte elfúló hangon.
Nem válaszoltam, csak újra megcsókoltam.
Kezem becsúsztattam a nadrágjába, és ujjaimon megérezve nedvességét tudtam, hogy teste felforrósodva könyörög a beteljesülésért.
Már csak a józan eszét kell meggyőznöm, és reménykedtem benne, hogy nem lesznek sikertelenek a próbálkozásaim.
- Zárd be az ajtót – kértem.
Ahogy meghallottam dübörögni a saját szívverésem, örültem neki, hogy elvitték a szívritmusmérő szerkezetet, mert most minden bizonnyal kiakadt volna. Egy orvoshadra pedig most semmi szükség nem volt.
- Mi?! Azt nem lehet… - felelte, de éreztem, hogy kezd megtörni az ellenállása.
Teste megremegett érintéseim nyomán, és boldogsággal töltött el a tudat, hogy én teszem ezt vele.
Egyre kapkodóbbá vált lélegzete, de még mindig kitartott amellett, hogy ezt itt nem illendő.
- Ne, kérlek – suttogta.
- Nem bírok ki még egy éjszakát nélküled – kérleltem tovább.
Egyik ujjamat mélyen belecsúsztattam testébe, mire lerántotta rólam a takarót, és nadrágomba nyúlva ő is egyre vadabbul simogatott.
Én is levegő után kezdtem kapkodni, részben a hirtelen hűs levegőtől, amely megcsapta lángoktól izzó testemet, részben pedig forró érintésétől és keze felgyorsuló mozdulataitól.
- Itt… maradok… veled, meg… megígérem, de… - hirtelen számra tapadt, hogy azzal fojtsa el sikoltását, ahogy ujjaimtól elélvezett.
Lefogtam a kezét, mielőtt nekem is túl késő lesz, és egy hosszú csókkal igyekeztem csillapítani szívünk őrült ritmusát.
- Zárd be az ajtót – mondtam neki ismét.
Lihegve nézett a szemembe, de ezúttal nem gondolkodott annyit, csak felpattant, ráfordította a kulcsot, és visszatért az ágy mellé.
Szívesen végignéztem volna, ahogy izgatóan levetkőzik, de erre most nem volt elég időnk, és ezt ő is tudta – gyorsan ledobálta magáról a ruhákat, habozás nélkül fölém helyezkedett, és magába vezette merev testemet.
Ahogy megéreztem magam körül, hangosan felnyögtem, és ezúttal azért tapadt a számra ajka, hogy az én hangjaimat fojtsa el vele.
Kezeimmel mellei után kutattam, és ahogy megérintettem őket, kóstolni is akartam bőre ízét.
Fel akartam ülni, de ez nem bizonyult jó ötletnek, mert abban a pillanatban hasított fejembe a fájdalom, így megadóan visszahanyatlottam. Erre csitulni kezdett, szerencsére, mert most semmiképpen nem akartam abbahagyni, amit elkezdtünk.
Egyik kezemmel csípőjébe markoltam, másikkal melleit simogattam, de ezt elkapta, a szájhoz húzta, és izgatóan végignyalogatta ujjaimat, hogy utána visszacsúsztassa kebleire, majd hasán keresztül lábai közé vezesse.
Ha lehet, ettől még jobban felizgultam, és simogatni kezdtem.
Teste heves mozgásával válaszolt érintésemre, és úgy tűnt, most nem akar a végtelenségig kínozni, mert nem lassított a tempón.
Fölém hajolt, hogy csókunk rejtse el egyre zihálóbb lélegzetünket, Kristen halk sikolyait. Csaknem éppen egyszerre sikerült eljutnunk az élvezetek tetőfokára, de csókunk azt követően sem szakadt meg.
Teste kimerülten hullott az enyémre, és ahogy végigsimítottam hátán, éreztem, hogy verejtéktől nedves.
Egyelőre még az én szívverésem sem csillapodott, és fülem tompán zúgott, mégis érte aggódtam elsősorban.
- Bármennyire is szeretném, hogy maradjunk még így, de fel kellene öltöznöd – mondtam neki halkan. – Nem akarom, hogy megfázz…
- Az semmiség lenne, de te hogy vagy? – kérdezte, és ahelyett, hogy öltözni kezdett volna, rémülten nézett a szemembe.
- Jóllakottan – feleltem, hogy megnyugtassam.
Ő is eleresztett egy halvány mosolyt, majd legnagyobb sajnálatomra lemászott rólam, és miközben a cuccait keresgélte, azt motyogta:
- Remélem, nem tettem benned semmi kárt, mert azt nem tudnám elviselni.
- Azzal tettél volna kárt bennem, ha megfosztasz ettől – feleltem rekedten.
Visszaidéztem az iménti pillanatokat, és ha nem éltem volna át, el sem hiszem, hogy megtettük.
Ezen halkan felnevettem, miközben megpróbáltam nagyjából rendbetenni az ágyat.
A felülés még mindig nem ment simán, de nem akartam túl gyengének mutatkozni, így fejfájásom ellenére összeszedtem magam, és végül sikerült.
Kristen közben felöltözött, kinyitotta az ajtót, még ki is lépett körbekémlelni, de boldogan jött vissza.
- Nincs itt senki, megúsztuk – vigyorgott, de ahogy meglátta sápadt arcomat, megijedt.
- Mi történt? Feküdj vissza, ezt majd én megcsinálom – mondta, és miután eltüntette az árulkodó nyomokat az ágyról, segített visszafeküdni.
- Ilyet nem teszünk többet – figyelmeztetett szigorúan.
- Ó, nekem megérte – súgtam vissza.
Újra mellém ült, de tisztes távolságba tőlem. Hiányzott a teste melege, így elkaptam egyik kezét, hogy legalább azt érezzem.
- Nem akarlak megijeszteni – kezdtem. – De hívnál egy nővért?
A fájdalom kezdett elviselhetetlen lenni.
Mégis sikerült megijesztenem, mert máris felpattant, és eltűnt az ajtó mögött, hogy alig egy perc múlva egy nővér kíséretében térjen vissza.
Megkaptam az újabb adag gyógyszert, és ismerősként köszöntöttem a rám törő nyugalmat és álmosságot.
A nővérke szigorú pillantásokkal kísérve figyelmeztette Kristent, hogy jobban tenné, ha hamarosan magamra hagyna, mert pihennem kell.
Alighogy kiment, kedvesem mellém lépett.
- Várd meg, amíg még elalszom – kértem.
- Rendben.
Továbbra is aggódó tekintettel méregetett.
- Nem a te hibád, egyébként is megfájdult volna – próbáltam csitítani zaklatottságát.
- Akkor is bűntudatom van – felelte durcásan, de láttam rajta, hogy tényleg bántja. – Most pihenj, majd holnap még beszélgetünk – mondta végül, és finoman megcsókolt.
Többre most már nekem sem volt erőm, így megadóan lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a gyógyszerek vegyék át testem fölött az uralmat.
