8. fejezet (Kristen)
Mikor visszaértem, Rob megint cigizett, és úgy döntöttem, most már muszáj nekem is lenyugtatnom magam valamivel, így meghívatom magam egy szálra.
Bár most kifejezetten dühösnek tűnt valamiért, de Tom csak vigyorgott. Látszott rajta, hogy kezd neki sok lenni a rengeteg sör, amit az este során fogyasztott.
Kezdtem ismét reménykedni, hogy mára leszáll rólam.
Mikor észrevettek, Rob fel akart állni, hogy beengedjen a helyemre, de nem volt kedvem tovább Tomot hallgatni, így a karjára tettem a kezem, és meglepve éreztem ujjaim alatt, ahogy megfeszülnek az izmai.
Most vagy undorodik tőlem és az érintésemtől, vagy éppen ellenkezőleg…
- Maradj, kérlek – mondtam, és leültem mellé.
Észrevettem, hogy még mindig a karját fogom, és nem akartam, hogy félreértse, így a cigisdoboza felé böktem:
- Persze – nyögte, mire odanyúltam és kivettem egy szálat. A számba vettem, vártam, hogy tüzet is kapok, de egyre csak az ajkaimat bámulta megbabonázva.
Elpirultam, amit szerencsére nem láthatott a sötétben, de egy pillanat múlva már az öngyújtóját kereste a zsebében. Elővette, és merev mozdulatokkal odatartotta elém a lángot.
Kifújtam a füstöt, és olyan jól esett, hogy nem gondolkoztam, csak ránéztem, végigjárattam tekintetem az arcán és újfent megállapítottam magamban, hogy egy rendkívül jóképű férfipéldánnyal hozott össze a sors. Kissé elmosolyodtam, és megköszöntem a tüzet.
Ő is engem nézett, egész addig, míg meg nem szólalt a mobilja.
- Szia, mondd – szólt bele, majd kis szünet után folytatta - Máris. Jenny keres. – Nyújtotta felém a telefont.
Ujjaink egy pillanatra összeértek, ahogy átadta, és ismét bizseregni kezdtem.
- Szia Jenny, minden rendben?
- Annyira restellem, Kris, tudom, hogy utálni fogsz először is, amiért otthagytunk, másodszor pedig, mert ma mégsem tudsz itt aludni nálunk.
- Hogyhogy? – kérdeztem. Az nem zavart, hogy leléptek, megértettem, de hogyhogy nem alhatok ott? Akkor hol aludjak?!
Elmesélte, hogy amikor indultak volna vissza értem a klubba, a szomszédasszony – aki londoni barátnője is egyben - megkért, hogy nem vigyázna-e ma a kislányára, mert a férje autóbalesetet szenvedett, és nincs kire bíznia éjszakára, de ő be szeretne menni a kórházba hozzá, viszont Jenny csak a vendégszobába tudja lefektetni a kicsit. A nő – Lisa –tudta, hogy ma érkezem, és nem kért volna ilyen szívességet, de most nem volt más választása.
- Jenny, semmi gond, megértem. Viszont akkor hol… ?
- Hááát… Tomban nem bízom, de szerintem Rob befogadna ma éjszakára – hadarta. – Ha neked nem gond tényleg… - Tudtam, hogy most utálja magát, de vészhelyzetekben is mindig egymás segítségére voltunk, és ez most az, így nem hagyhattam pácban. Már épp meg akartam kérdezni, ezt vajon miből gondolja, hogy Rob szívesen látna engem – holott azt sem éreztette velem egész este, hogy egy picit is kedvelne, eltekintve furcsa pillantásaitól, amiket nem tudtam megfejteni –, mikor Jenny folytatta is:
- Kérlek, add vissza neki, megbeszélek vele mindent, és esküszöm, holnap korán reggel érted megy Rick, jó így?
- Persze. Adom – feleltem.
- Kris. Te vagy a legjobb barátnőm!
- Ahogy te az enyém – válaszoltam mosolyogva, majd Robnak nyújtottam a telefont. Elvette, de ezúttal nem érintkeztek ujjaink.
- Veled is szeretne még beszélni – mondtam kissé bizonytalanul, nem tudtam mit fog szólni Jenny ötletéhez. Figyeltem, mit beszélnek, és vártam, hogyan fog reagálni. Nekem nem volt kifogásom a dolog ellen, de tartottam tőle, hogy ezt ő másként gondolja.
- Igen… Mi lenne az? – kérdezte óvatosan. Kis szünet.
- Vigyem haza hozzátok Kristent? – Úgy látszik, Jenny nem volt elég egyértelmű.
Most egy hosszabb szünet következett… Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.
Segíteni akartam Jennyn, de csak most gondoltam bele, mit is jelent, ha Rob beleegyezik, hogy nála töltsem az éjszakát. Fülig pirultam a gondolatra, és áldottam a jótékony sötétséget, ami eltakarta.
- Hát… - szólalt meg Rob. - Jenny…
Magam elé vettem a koktélomat, és kiszürcsöltem belőle az utolsó cseppeket is, mikor arra gondoltam, most bizony jólesne mégis valami erősebb pia…
Szemem sarkából láttam, hogy Rob felém pillant, majd azt mondja Jennynek, hogy „rendben”. Ezek szerint belement, hogy ma éjjel nála aludjak.
Hirtelen nem tudtam, hogy örüljek-e ennek, vagy sem. Ambivalens érzéseimből Tom kérdése riasztott fel:
- Mi az, mi történt? – kíváncsiskodott.
- Semmi, csak ma már nem jönnek vissza. Én fogom Kristent hazavinni – válaszolt neki Rob kicsit hitetlenkedve.
- Tudsz vezetni még ennyi sör után? – kérdezte tőle Tom vigyorogva.
- Messze sem ittam annyit, mint te – vágott neki vissza. És valóban nem látszott részegnek. Sőt, egyre józanabbnak tűnt…
Hirtelen rám nézett, időm se volt elrántani róla a szemem.
- Meddig szeretnél maradni? – kérdezte kissé rekedten. Nem voltam még fáradt, a időeltolódás segített ébren maradnom. Még…
- Ne siessünk – mosolyogtam rá megnyugtatóan, mivel azt hittem, kissé felzaklatta a dolog, és bár biztos voltam benne, hogy a háta közepére kívánna inkább, mint ma éjjel a lakására, de rendes tőle, hogy megteszi ezt Jenny kedvéért, így elhatároztam, megpróbálom kihozni a helyzetből a legjobbat. És idő is akartam neki hagyni, hogy beletörődjön a dologba. Elvégre rábólintott.
Hirtelen eszembe jutott valami, és hangosan is kimondtam:
- Szeretnék táncolni.
Erre felkapta a fejét.
Mielőtt komolyabban végiggondoltam volna, mire készülök, gyorsan felálltam, kinyújtottam felé a kezem, és mindent vagy semmit alapon feltettem a kérdést:
- Jössz?
Felállt, és követett a táncolók közé. Az egyik sarok felé húztam, ahol nem voltak olyan sokan, és felé fordultam.
Valaki ekkor nekem ütközött, és ő utánam kapott. Szorosan magához ölelt, én pedig belemarkoltam az ingébe.
Közelsége ismét elbódított, felemeltem a fejem, ránéztem, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ilyen közelről is szemügyre vegyem férfias vonásait. Enyhén borostás volt, haja kócosan meredt az égbe, ajkát keményen összeszorította… Szemeit fürkészően és kicsit aggodalmasan fúrta az enyémbe.
Az ajkamba kellett harapnom, hogy elhessegessem a gondolatot, ami nem először kínzott már ma: hogy megcsókoljam. Inkább csak odasuttogtam neki egy „kösz”-t.
Úgy tűnt zavarba jött, de nem tudtam mitől. Kezdett elfogyni a levegőm, hihetetlen, milyen hatással van rám. De nem, nem szabad, hogy észrevegye… vagy lehet, hogy csak arra vár, én mit lépek először… Ááá, ez őrület!
Éreztem, hogy karjai lazulnak körülöttem, de ebben a pillanatban felcsendült egy lassú szám.
Na ennyit arról, hogy tartsuk meg a pár lépés távolságot. Elmosolyodtam. Ez csak a sors keze lehetett. Akkor miért ne bízzam rá magam?!
Karjaimat nyaka köré fontam, és közelebb húzódtam testéhez.
Erre egyik kezét a hátamra csúsztatta, de csak lepkeszárnyaknak éreztem ujjait, olyan óvatosan csinálta.
Egy pillanattal később azonban, számomra ismeretlen okokból szinte magához rántott, és úgy szorított, mintha nem csak pár órája ismernénk egymást.
Bár kicsit feszültnek tűnt, jól, sőt, biztonságban éreztem magam karjaiban, és nem gondolkodtam tovább azon, félreértelmezem-e a viselkedését. Élvezni kezdtem a pillanatot, és tetszett, amit felfedeztem magamban: nem félek, lesz ami lesz.
Ha ő nem mer kezdeményezni, akkor megteszem én. Legrosszabb esetben is max visszautasít, de ennyit még túlélek. Úgysem maradok itt örökké…
A szám véget ért. Végigsimítottam a vállán, mellkasára fektettem tenyeremet, és éreztem, ahogy az izmai ismételten megfeszülnek a kezem alatt.
Egy picit hátrébb toltam, hogy felnézhessek rá, és egy pillanatig haboztam csak, de végül – magam sem értem, minek engedelmeskedve – azt mondtam:
- Menjünk…
Az ő szemeiben is felfedeztem némi bizonytalanságot, amit magamban is éreztem, de máris válaszolt:
- Oké – felelte. - Gyere, hátul megyünk ki.
Nem kérdeztem, miért. Kézen fogott, és elindultunk az öltözők irányába. Egy pillanatra a pult felé kanyarodott, és odaszólt a kedves pultos lánynak:
- Angie, ha látod Tomot, mond meg neki, hogy elmentünk.
- Rendben! – Egy kacsintás kíséretében intett egyet felénk, majd visszafordult a vendégekhez.
Ahogy elértük az öltözőt, megkért, várjak egy percet, belépett egy ajtó mögé, majd visszafordult, ismét kézen fogott, és kimentünk a hátsó kijáraton.
Ott elengedte a kezem, és előkotorta a kocsikulcsot a dzsekije zsebéből. Odamentünk a kocsijához, és udvariasan kitárta előttem az ajtaját.
Egy pillanatra ismét elfogott a kétség, helyesen cselekszem-e, nem szerettem volna, ha kihívó viselkedésemmel a későbbiekben tönkremegy a barátsága Jennyvel. Míg kiértünk, elhatároztam ugyanis, hogy határozottan megpróbálom a tudtára adni, hogyan is érzek iránta – bár ez teljes mértékben még előttem sem volt tiszta, de hogy valami megbizserget, ha vele vagyok, ez biztos! -, és valóban élvezni fogom ezt az éjszakát, akárhogyan is végződik.
Felé fordultam, és átfutott rajtam egy csepp félelem az esetleges visszautasítás miatt. Teljesen összezavar ez a pasi!
Ezt viszont félreértette, ahogy ezt következő szavai is alátámasztották.
- Figyelj, ha nem akarsz ma nálam aludni, elviszlek egy hotelbe.
Ezek szerint tényleg azt hiszi, kettesben maradni félek vele. Ha tudná…
- Nem – néztem mélyen a szemébe – Bízok benned.
Láttam rajta, hogy ezt nem feltétlenül helyesli, de végül beleegyezően bólintott.
- Oké – válaszolt, mire becsusszantam az anyósülésre. Ő bepakolt hátra, és indított.
A zárt térben még jobban hatott rám a közelsége, de titkolni akartam, mennyire ideges lettem ettől, így ártatlannak tűnő kérdést intéztem felé:
- Messze megyünk?
- Nem, pár perc és odaérünk.
- Megálljak valahol, szeretnél vacsorázni? – el is felejtettem, milyen régen ebédeltünk. De határozottan nem voltam éhes. Legalábbis ételre nem…
- Azt hiszem, ahhoz már kicsit késő, vagy inkább túl korán van – küldtem felé egy apró vigyort.
- Igaz – viszonozta.
- Különben sem vagyok éhes. – Nem tudtam levenni róla a szemem, még soha nem vonzott ennyire senki. Eszembe jutott Mike. Amióta Robbal találkoztam a klubban, teljesen biztos voltam benne, hogy Mike a múlté. Habár „hivatalosan” még nem zártuk le a kapcsolatunkat, de ma este, amint ráébredtem, milyen az, amikor valaki mágnesként vonz, Mike egyáltalán nem számított.
- Meddig maradsz Angliában? – zökkentett ki mágnesem a gondolataimból.
- Még nem döntöttem el, ez Angie-től is függ, meddig visel el.
- Végső esetben maradhatsz nálam is. – Az eddigi cseppet sem egyértelmű viselkedését tekintve, erre a válaszra egyáltalán nem számítottam tőle. Akkor talán mégis tetszek neki egy kicsit? Erre elpirultam.
- Meglátjuk, hogy alakul – csak egy suttogásra futotta tőlem.
Magam sem értettem, mire mondtam ezt…
Rob hirtelen lefékezett, és mint kiderült, máris megérkeztünk.
Ezúttal nem fogta meg a kezem.
A lépcsőházban, ahova betessékelt, matatott valamit, de hiába, valószínűleg kiégett a villanykörte.
- Sajnálom, nincs villany – mondta bocsánatkérően.
- Mutasd az utat – mondtam, miközben megtaláltam a kezét, és összefűztem ujjainkat.
Elindultunk felfelé a lépcsőn, és nem hazudtoltam meg önmagam: kétszer is sikerült megbotlanom. Ekkor Rob fél kézzel átkarolt, ami elképesztő hatással volt szívem ütemére…
Eltűnődtem, vajon mi lesz még itt később?!
