33. fejezet (Rob)
Kicsit meglepődtem azon, miért is vagyok kórházban, aztán eszembe jutott, hogy nemrég élő egyenesben nézhettem végig saját küzdelmemet – és persze az orvosokét - az életemért.
Most a fény után magamhoz tértem, és itt látom magam mellett azt, akit a világon mindennél jobban szeretek. Kristen itt van velem, és fogja a kezemet.
A gyógyszerek mellékhatásának tudtam be, hogy ennyire gyenge vagyok, de már nem volt erőm tovább szorítani a kezét.
- Rob – súgta, és próbáltam válaszolni, de a számat fedő lélegeztető cucc megakadályozott ebben.
Újra megszorította a kezemet, és elkezdett sírni.
Szerettem volna megvigasztalni, hogy nincs semmi bajom, ne aggódjon, csalánba nem csap a ménkű, és hasonló közhelyek, de mivel szólni nem tudtam, az erőm pedig átmenetileg eléggé megcsappant, nem voltam rá képes.
Csak a tekintetemmel simogattam végig elgyötört arcát, és belesajdult a szívem, hogy miattam van ilyen állapotban.
Hirtelen két orvos csörtetett be a szobába, és ki akarták zavarni Kristent is, amíg engem megnéznek, de nem akart menni. Ekkor Tom lépett be, és megörültem annak, hogy ő is itt van. Mert ha ő itt van, nyilván a többiek is. Meghatott a barátaim aggódása.
Figyeltem, ahogy Tom kivonszolja tiltakozó szerelmemet, és amint már nem láttam őket, elhatalmasodott rajtam a magány.
Amíg Kristen itt volt velem, arra a pár percre minden rendben volt, minden tökéletes, de most csak a két doki nézegette a műszerek eredményeit, és engem aggódó ábrázattal, így ismét magamra maradtam.
Fájt a fejem, és álmosnak éreztem magam.
Az infúzióba valami erőset adagolhattak, mert éreztem lecsukódni a szemhéjaimat, és elnyomott a kábultság.
Féléber állapotban többször érzékeltem az éjszaka során, hogy jönnek és vizsgálgatnak. A hajnali világosságban lecserélték a fejemen a kötést, és a tűk többségét kiszedték belőlem, és ismét tudtam önállóan lélegezni.
Egy pár percig, mikor értelmesen tudtam gondolkodni, eszembe jutott Kristen, hogy itt volt bent velem, és ez boldogsággal töltött el.
Az egyik fiatalabb orvos kihasználva azt, hogy tudatomnál vagyok, különböző kérdésekkel zaklatott. Elmondta, hogy rendkívül jók a vizsgálati eredményeim, és ha továbbra is ilyen rohamosan javul az állapotom, pár napon belül kiengednek, bár csak saját felelősségre.
Nem tétováztam egy percig se, megígértem neki mindent, hogy vigyázok magamra, csak ne kelljen itt bent dekkolnom a kórházban.
Még pár nap türelmet kért, hogy aztán visszatérhessünk erre a kérdésre, majd hozzátette, hogy örülhetek, amiért ilyen baromi szerencsés vagyok.
Valóban szerencsésnek éreztem magam, de nemcsak azért, mert túléltem a balesetet, hanem azért is, mert kaptam még egy esélyt a sorstól, hogy Kristennel lehessek.
Ehhez viszont előbb fel kell gyógyulnom saját szerencsétlenségem következtében elszenvedett balesetemből, de elhatároztam, hogy ha rajtam múlik, mindent megteszek ennek mielőbbi bekövetkezése érdekében.
Ehhez úgy véltem, az alvás első lépésnek megfelelő tevékenység, és fáradtnak is éreztem magam, így elaludtam.
Mikor másodjára felébredtem, boldogan láttam, hogy Kristen ül mellettem, és arcához szorítja kezemet, majd megcsókolja. Szemem sarkából érzékeltem, hogy Tom az ablaknál ácsorog, és bár kifelé fordul, a fejét lehajtja. Úgy tűnt, mintha nyomasztaná valami, de most Kristen töltötte be a látóterem nagy részét, így visszapillantottam rá.
Ujjaim megmozdítása nem okozott fájdalmat a fejemben, úgyhogy megengedtem magamnak, hogy megcirógassam az arcát.
Rám nézett, gyönyörű szemeibe könnyek gyűltek, de végre elmosolyodott. Istenem, hogy hiányzott nekem ez a mosoly, gondoltam.
Megpróbáltam rá visszamosolyogni, de mivel ez egyelőre fájt, csak egy furcsa fintort láthatott az arcomon. Összeszedtem minden erőmet, és szólásra nyitottam a számat.
- Szia – hangom erősebb volt, mint amilyenre számítottam.
- Szia – felelte, és láttam rajta a megkönnyebbülést.
Tom is közelebb jött, és kicsit zavartan nézett rám.
- Örülök, hogy visszatértél. Már alig bírtunk a barátnőddel – mondta.
- Ezentúl majd én vigyázok rá – ígértem.
Erre mindketten elvigyorodtak, belegondolva ennek pillanatnyi képtelenségébe.
Visszasiklott a tekintetem Kristenre, aki már nem könnyezett, csak mosolygott, és olyan gyönyörűnek találtam, hogy majdnem nekem is könnyek szöktek a szemembe, de tudtam, hogy ezzel is csak fájdalmat okoznék magamnak.
Szívesen megkértem volna őket, hogy szóljanak az egyik nővérkének vagy orvosnak, hogy ideje feltölteni a szervezetemet fájdalomcsillapítóval, de mivel a célom az volt, hogy mielőbb kijussak innen, eltekintettem ettől.
- Lemegyek a büfébe, Kris neked is hozzak valamit? – kérdezte Tom.
Tőlem egy hálás vigyorszerűt kapott, amiért kettesben hagy bennünket, Kristen viszont kissé mereven válaszolt, rá se nézve:
- Nem, kösz.
Egy pillanatig tűnődtem, hogy mi bajuk lehet egymással, de nem tartottam elég logikusnak a gondolkodásomat eme rejtély megfejtéséhez ebben a pillanatban, így elnapoltam a megoldást.
Tom kiment, Kristen pedig lassan fölém hajolt. Már majd elepedtem édes csókjáért, de egy pillanatra megdermedt.
- Ugye mindenre emlékszel? – kérdezte szemöldökráncolva.
- Mindenre – biztosítottam, és ezúttal sikerült rámosolyognom.
Ő viszonozta, majd finoman számhoz érintette ajkait. Sejtettem, hogy most nem számíthatok vad, fékevesztett csókra, de ennél azért kicsivel többet akartam.
Felemeltem egyik karomat, és tarkójánál fogva akadályoztam meg abban, hogy elhúzódjon. Ajkát alighogy eltátotta meglepetésében, ezt kihasználva felfedezőútra küldtem nyelvemet a szájában.
Rátaláltam az övére, és szívünk gyorsuló ütemével párhuzamos tempóban kezdtük kóstolgatni egymást.
Kristen egyik kezét a mellkasomra helyezte, és óvatosan simogatni kezdett.
Másik kezemet felcsúsztattam a combján, de mielőtt elég közel értem volna célomhoz, kicsapódott az ajtó, és mi villámgyorsan szétrebbentünk.
Anyu jött be, és a helyzet ellenére őszintén megörültem neki.
Kristen rákká vörösödött zavarában, de anyu csak mosolygott rajtunk, és leült mellénk beszélgetni.
Mint kiderült, ők már tegnap megismerkedtek, és anyu elmondása szerint Kristen volt az, aki visszahozott engem a kómából. Ő ezt kedvesen hárítani próbálta, de valahol én is biztos voltam benne, ha ő nem létezne, nem lenne ilyen erős bennem sem az élni-akarás.
Elmesélte még, hogy nővéreim és apám is voltak bent tegnap, de ma nem akartak kifárasztani, így megnyugtatott, hogy egyszerre mindig csak egyikük jön be hozzám látogatóba.
Szívem szerint máris leléptem volna innen Kristennel együtt, de fejem egyre rosszabbodó sajogása emlékeztetett rá, hogy nem véletlenül vagyok itt, és nem pedig otthon. Megkértem anyut, hívjon valakit, akitől kaphatok némi fájdalomcsillapítót.
Mindentudó mosollyal az arcán sietett el egy orvosért, így Kristennel ismét kettesben maradtunk.
- Nem akarom, hogy elmenj – mondtam.
- Én sem akarok elmenni, de pihenned kell – felelte halkan.
Elhúztam a számat, de finoman megsimogatta az arcomat, és megígérte, hogy este újra bejön, addig viszont igyekezzek jobban lenni.
- Legalább megnyugtatom Jennyéket, ők is aggódnak érted – tette még hozzá.
Ekkor eszembe jutott, hogy Tom eltűnt, pedig már rég vissza kellett volna érnie a büféből.
- Nem tudod, Tomnak mi baja lehet?
- Nem…
Most már Kristen is kicsit zavartnak tűnt. Igyekeztem ennek nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani, de egy apró gondolat mégis szöget ütött a fejembe.
- Hol aludtál tegnap éjjel? – kérdeztem tőle halkan.
Elpirult, és a mai napon először nem tudott a szemembe nézni.
Megmagyarázhatatlan félelem kúszott fel a torkomon, és szorította össze azt, ahogy ismét megkérdeztem:
- Hol voltál?
- Tomnál voltam – motyogta bizonytalanul.
Nem kell rögtön a legrosszabbtól tartani, nyugtattam magam.
Fejem most már kínzóan égett, és valamennyire még örültem is, mikor belépett egy orvos, aki Kristent távozásra szólította fel, ő pedig elkezdett matatni az infúzió környékén.
Nem tudtam tovább kérdezősködni, mert hirtelen elálmosodtam, így csak kinyújtottam a kezem Kristen felé, amit ő megfogott, majd hozzám hajolva gyengéden szájon csókolt.
- Szeretlek – súgta.
- Én is szeretlek. – És ezt minden új félelmem ellenére valóban így gondoltam.
Szerelmes pillantásokat váltottunk, míg kiment, én pedig újra belesüppedtem az áldott tudatlanságba.
