41. fejezet (Rob)
Nem tudtam elűzni a fejemből Kristen sebzett tekintetét.
Szívem valóban kettészakadt. Egyik fele sajnálta őt és gyűlölt engem, amiért így bántam vele, másik fele viszont ujjongott, amiért részben vissza tudtam fizetni neki azt, amit ő tett velem.
A fájdalmat egyre súlyosabbnak éreztem a fejemben, és nemcsak a fizikait.
Azt hittem, annál már nem lehet rosszabb, amit akkor éreztem, amikor Tomtól tudtam meg, hogy Kristennek van valakije.
Abba már valamelyest bele is nyugodtam, de hogy pont a legjobb barátommal…
Visszavánszorogtam a szobámba, szerencsére senki nem foglalkozott vele, hogy ki-be járkálok. Visszafeküdtem az ágyba és nem akartam látni senkit. El akartam merülni az önutálatban.
Sajnos ez nem jött össze, mert az lépett be a szobámba egy percen belül, akire a legkevésbé számítottam.
- Szia, haver, hogy s mint? – kérdezte Rick mosolyogva.
Ő még talán a barátom, gondoltam.
- Elég… szarul érzem magam – mondtam, és még elég finoman fogalmaztam.
- Szóljak valakinek? – kérdezte gyorsan aggódva, és már indult volna orvosért.
- Ne, majd később, még bírom.
- Minden rendben? – méregetett gyanakodva.
- Semmi sincs rendben.
Bárcsak meghaltam volna abban az átkozott balesetben! De ezt nem mondhatom el Ricknek. Mást viszont talán igen. Talán benne még meg tudok bízni. Ő soha nem tett volna velem olyat, mint Tom.
- Történt valami?
- Tom… és Kristen… - Nem voltam képes kimondani, de Rick szerencsére így is megértette.
És tátva maradt a szája.
- Ez nem igaz – mondta.
Szerettem volna, ha így van. Nagyot sóhajtottam.
- De igaz.
- Nem, ez kizárt – hitetlenkedett tovább.
- Rick, teljesen egyértelmű – pillantottam rá. – Hol volt Kristen az elmúlt két éjszaka? Talán nálatok?
- Nem… - Rick halk és bizonytalan hangja meggyőzött róla, hogy igenis igazam van.
- Nála volt, Tomnál, és…
- Na várj egy pillatanig.
Gondolkodás közben fel-alá kezdett járkálni. Irigyeltem érte, nekem egyre elviselhetetlenebbül sajgott a fejem, pedig szívesen rohantam volna pár kört, hogy megnyugtassam háborgó lelkemet. Vagy még szívesebben összetörtem volna valamit… Esetleg valakit.
Rick hirtelen lecövekkelt. Kíváncsian vártam, mire jutott.
- Beszéltél már velük?
- Kristennel. – Összeszorult a torkom, ahogy kimondtam a nevét.
- És?
- Próbálta elhitetni velem, hogy nem feküdt le Tommal.
- És Tommal is beszéltél már?
- Még nem volt bent, de reggel ő hozta ide Kristent, akin ugyanaz a ruha volt, amiben tegnap itt járt.
- És ebből szűrted le, hogy ők ketten…
Nem válaszoltam. Ahogy így végiggondoltam, ez valóban nem volt elég bizonyíték.
De már úgyis mindegy. Ha esetleg hülyét is csináltam magamból, legalább tartsak ki az elképzeléseim mellett.
- Igen, ebből.
Rick lerogyott a székre.
- Hát hallod… - csóválta a fejét. – Kristen hol van most?
- Nem tudom.
Értetlenkedő tekintetet vetett felém.
- Kint beszélgettünk a kórház előtt, és utána… elindult valamerre.
- Hagytad, hogy elmenjen?! – Rick majdnem kiabált.
- Mi a fenét kellett volna csinálnom?! – emeltem fel én is a hangomat. Azt reméltem, legalább Rick mellettem áll.
- Bár most nappal van, de attól még ugyanolyan ismeretlen ebben a városban… Mi van, ha megint eltűnik?
- Bánom is én.
Kemény szavakkal igyekeztem eltitkolni, hogy erre még csak nem is gondoltam.
Aztán eszembe jutott egy kézenfekvőbb megoldás.
- Biztos megbeszélte Tommal, hogy a sarkon megvárja, és folytatják tovább, amit félbehagytak, csak hogy velem szórakozzanak egy kicsit.
- Rob, te nem vagy normális.
Megvetően felhorkantam. Ebben már biztos voltam egy ideje.
- Szerintem nyugodj meg és beszélj Tommal, de ne öld meg – tanácsolta, de nem kértem belőle.
- Nem fogom megölni – feleltem gunyorosan. – Nem ér annyit, hogy bepiszkítsam vele a kezemet.
Amint ezt kimondtam, az ajtó nyílt, és reménykedtem, hogy egy orvos az, aki enyhít a fájdalmaimon. Csalódnom kellett ma már nem először – Tom lépett be rajta.
Az éppen hogy múladozó gyűlölet újult erővel lángolt fel bennem.
- Takarodj innen – sziszegtem oda felé, és fel akartam állni, de Rick felpattant, és visszanyomott az ágyba.
Nem volt nehéz dolga, haragom növekedésével egy időben minden erőm elpárolgott.
Tom meglepetten pislogott rám.
- Mi bajod van? – kérdezte tanácstalanul.
Vele nem akartam olyan kíméletes lenni, mint… Kristennel, így inkább elfordultam tőle. Most még nem éreztem magam késznek egy újabb beszélgetésre ebben az ügyben, de Rick a székre mutatott, ahol eddig ő ült, most Tom helyezkedett el rajta.
- Szóval miről maradtam le? – kérdezte Tom továbbra is túl higgadtan.
Pont ahogy Kristen is indította, rémlett fel előttem.
- Robnak van egy elmélete – kezdte Rick, de beléfojtottam a szót.
- Hogy tehetted ezt?!
- Mit?
Elkezdtem volna tervezgetni, hogy állíttatok Tomnak egy szobrot, mint az ártatlanság megtestesítője, de dühöm vörös ködöt borított az agyamra.
- Lefektetted Kristent! – vágtam hozzá a szavakat.
Mit… Mintha nem tudná. Mindketten remekül tudják megjátszani magukat!
Tom először döbbenten bámult, majd tagadóan megrázta a fejét.
- Nem fektettem le Krist – mondta halkan.
- Akkor mi a fenét csináltatok két éjszakán keresztül?! – Nem tudtam leállítani magam. – Sakkoztatok?!
- Tehát elmondta… - Mondta továbbra is nyugodt hangon.
Nem értettem, hogy lehet képes ezt ilyen higgadtan közölni velem.
- Mit is kellett volna pontosan elmondania? – kérdeztem. Az ő szájából akartam hallani, hogy utána nekieshessek és darabokra téphessem.
- Hogy majdnem megcsókoltam.
Elakadt a lélegzetem. Ezt rosszabb volt hallani, mint csak simán gondolkodni rajta.
- Majdnem, mi?! Megdugtad, te rohadék!
Rick eddig csendben hallgatta szóváltásunkat, de most megszólalt.
- Rob, állítsd le magad.
- Én állítsam le magam?! – őrjöngtem.
Tom felállt a székből, és fölém tornyosult.
- Na idefigyelj! – mondta dühösen. – Kristen tegnapelőtt éjjel itt aggódott, hogy túléled-e a baleseted, el se akart menni. Felajánlottam neki, hogy jöjjön el hozzám, mert csak két percre lakok innen. Még az egyik nővérkét is befűztem a kedvéért, hogy hívjanak fel azonnal, ha változik az állapotod! Halálra izgulta magát, és végül a kanapén aludtunk el. Tegnap reggel volt egy pillanat, amikor… - lehunyta a szemét, de kíméletlenül fojtatta, bár már így is kezdtem a lehetségesnél is rosszabbul érezni magam. – Igen, majdnem megcsókoltam, de ő időben észbe kapott, és leállított.
Elfordult tőlem, és az ablakhoz lépett.
- Tegnap este bejöttem hozzád, de mondták, hogy itt van, és nem akartalak titeket zavarni. Megvártam, míg kijön, de azt mondta már elaludtál. Nem akart velem jönni épp amiatt a majdnem-dolog miatt, de Jennyéket nem érte el, és végül megint nálam kötöttünk ki. Újra elaludt a kanapén, mire bevittem a hálóba, hogy legalább kényelmesen feküdjön. Én pedig visszamentem a kanapéra. Reggel alig tíz percre találkoztam vele, amíg behoztam ide hozzád.
Nem akartam elhinni, hogy mekkora idióta voltam! Tom minden szavát elhittem, és most még jobban utáltam magamat.
- És ha most nincs itt, annak nyilván az az oka, hogy elüldözted – tette még hozzá Tom, és már nem kiabált – ez volt a rosszabb.
Hátrahanyatlottam a párnán. Elüldöztem… soha nem fog megbocsátani nekem.
