37. fejezet (Kristen)
Fontolgattam, hogy egyszerűen elmegyek mellette, mint aki se lát, se hall, de tudtam, hogy ez lehetetlen. Nem kerülhetem a végtelenségig.
- Hát te? – kérdeztem, ahogy odaértem mellé.
Igyekeztem barátságos hangot megütni, de nem ment könnyen. Jenny szavai csengtek a fülemben, és nem akartam még több problémát okozni senkinek, a már meglevőkön kívül.
Ahogy felnézett rám, pillantása lassan végigsiklott a testemen, majd megállapodott a szemeimnél. Úgy látszott, mintha már ivott volna, és ez újabb óvatosságra intett.
- Robhoz jöttem, de az egyik nővérke mondta, hogy itt van a barátnője, és nem akartalak megzavarni benneteket.
Elvörösödtem, és örültem neki, hogy volt benne annyi tapintat, hogy nem nyitott ránk.
Az ajtó zárva volt ugyan, de extraciki lett volna, ha hív valakit, hogy nyissa ki, mert „beragadt”.
- Már elaludt – feleltem, és indulni akartam a telefonok felé, de felugrott és a karomnál fogva megállított.
- Jobban van?
- Sokkal jobban – mondtam, és újabb pirulást könyveltem magamnak, ahogy visszaidéztem pár alig pár perccel ezelőtti tetteinket.
Sokat mondóan pillantottam a kezére, de nem vette a célzást, továbbra sem eresztett el. Sőt, ennél még tovább merészkedett, amikor magához húzott, és átölelt.
Arcát a hajamba temette, én meg csak álltam dermedten egy pillanatig, majd megpróbáltam eltolni magamtól.
- Tom, eressz el.
Nem hatott. A mellkasán sem érezte valószínűleg, hogy el akarom lökni, sokkal erősebb volt nálam.
- Kérlek! – emeltem feljebb a hangomat.
- Köszönöm, hogy itt vagy neki – suttogta a hajamba.
Meglepődtem, mit köszönget ez?! Folytatta, így választ kaptam a ki nem mondott kérdésemre.
- Rob olyan nekem, mintha a testvérem lenne, és ha te nem lennél neki, lehet, hogy még mindig kómában feküdne.
- Ne gyere te is ezzel, ez egyáltalán nem rajtam múlt.
Rob szülei és nővérei is ezzel nyaggattak, hogy biztosan miattam tért magához olyan hamar, és ugyanezért gyógyul rohamsebességgel. De ezt képtelenségnek tartottam.
- De igen – felelte határozottam.
Végre kicsit elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen. Most hirtelen színjózannak tűnt, de emiatt kezdtem egy kicsit jobban tartani tőle.
- Fáradt vagyok, Tom, haza szeretnék menni.
- Elviszlek – ajánlkozott, és elengedett.
- Nem, kösz.
Elindultam a telefonok felé.
- Kris! – szólt utánam.
Hátrafordultam, de jobbnak láttam, ha Jennyéknek szólok.
- Nem.
Először Jennyt hívtam, majd Ricket, de sokadjára sem vették fel a telefonjukat. El sem gondolkodtam azon, mit csinálhatnak, annyira egyértelmű volt.
Akkor viszont nem zavarhatom őket.
Csalódottan tettem a helyére a kagylót, és tanácstalanul néztem körbe.
Szívesen visszamentem volna Robhoz, de tudtam, hogy reggelig úgyis aludni fog, engem viszont ki fognak dobni, ha egész nap itt dekkolok.
Tom még mindig ott ácsorgott, ahol hagytam, és engem figyelt.
Elhúztam a számat, majd nyomdafestéket nem tűrő szitkokat mormolva magamban elindultam felé.
- Nem veszik fel – válaszoltam kérdő pillantására.
- Akkor menjünk el hozzám.
- Nálad nem fogok aludni! – csattantam fel, minden egyes szót külön hangsúlyozva.
Ha gondolkodtam volna, mielőtt beszélek, rájövök, hogy elég félremagyarázható volt eme kijelentésem, de késő volt visszaszívnom.
Tom szerencsére ezúttal nem vette viccesre a figurát, amiért hálát adtam az égnek.
- Csak addig, amíg Jennyék be ne fejezik aaa… hmm. Az aktuális elfoglaltságukat – fejezte be vigyorogva.
Kelletlenül indultam el kifelé, gondoltam, mire gyalog odaérek a lakásukhoz, addigra csak végeznek. Nekem pedig jót fog tenni egy kis séta.
Ahogy kiléptem, el is vetettem az ötletet, ugyanis bosszúsan kellett tudomásul vennem, hogy ismét esik.
Felnéztem az égre, amely úgy tűnt, összeesküdött ellenem Tommal, és újabb átkozódásba fogtam.
Előkotortam a kabátom zsebéből a cigimet, és füstölögni kezdtem, már nemcsak mérgemben.
Leültem arra a padra, ahol egy nappal ezelőtt is éppen Tommal ültünk, és ő most is – mi sem természetesebb – mellém telepedett.
- Miért jobb itt ülni a hidegben, mint nálam a meleg lakásban? – kérdezte.
Mert ott te is ott vagy! – akartam felelni, de ez nem volt így igaz. Itt is itt van, reménytelen, hogy megszabaduljak tőle.
Fázni kezdtem, így hát felálltam, és ránéztem.
- Menjünk – sóhajtottam, feladva a küzdelmet az elkerülhetetlen ellen.
Tom lakása tisztább volt, mint amire emlékeztem. Ezen meghökkentem.
Vagy bejárónője van, vagy nekiállt takarítani. Ezt nem gondoltam volna róla, tényleg meglepett a rend, ami fogadott nála.
- Van egy söröd? – kérdeztem, miután kényelembe helyeztem magam a reggelről már ismert kanapén.
Ledobta a dzsekijét, majd a konyhába indult.
Szó nélkül a kezembe nyomta, majd a sajátjával a kezében nyomkodott valamit egy fekete szerkezeten, mire zene csendült.
Na már csak ez hiányzott, gondoltam. Minden adott, hogy ismét elaludjak.
Harcolni kezdtem a biológia ellen, ami az embernek megfelelő mennyiségű alvás nélkülözése esetén fáradtsággal jelzi, hogy ideje pihennie.
Tom ezúttal nem mellém ült, hanem az egyik fotelbe, de megállás nélkül engem figyelt.
Lehunytam a szemem, és próbáltam elvonatkoztatni attól, hol is vagyok. Persze nem sikerült.
- Nem akarom, hogy utálj, Kris – szólalt meg Tom halkan.
Felemeltem a fejem, és ránéztem.
- Nem utállak – mondtam, bár nekem is gyanúsan ridegen csengett a hangom, és ezt észre is vette. Felnevetett.
- De, sajnos igen, mégis azt szeretném, ha barátok lennénk.
Barátok. Én is ezt szerettem volna tőle, de csak ezt, és semmi mást!
- Csak barátok – tette hozzá.
- Oké – feleltem bizonytalanul, de magamban elhatároztam, hogy egyetlen rossz szó vagy mozdulat a részéről, nem beszélve egy esetleges újabb próbálkozásról, és az egésznek lőttek.
- Akkor eljössz velem motorozni? – kérdezte vigyorogva.
A hirtelen témaváltástól elmosolyodtam, de rosszul tettem, mert Tom nem kapta el elég gyorsan a számra tévedő vággyal teli tekintetét, így észrevettem azt.
- Nem hiszem – feleltem inkább, fő a biztonság alapon.
- Csak nem félsz? – kérdezte incselkedve.
- Nem félek – biztosítottam róla.
És valóban nem ettől tartottam.
- Mi újság a barátoddal?
Kissé összezavarodtam. Rob kórházban van, és ezt ő is tudja.
- Úgy értem Mike-kal – tette hozzá, mire eszembe jutott, hogy Robnak is elfelejtettem említeni, és persze, Tom se tudja.
- Szakítottam vele – feleltem szűkszavúan. Semmi kedvem nem volt vele Mike-ról beszélgetni.
- És meddig maradsz Londonban?
- Még nem tudom.
Még csak pár napja voltam itt, így nem jelentkezett a honvágyam, ami általában el szokott kapni, ha huzamosabb ideig vagyok távol. Úgy döntöttem, amíg ez lapul, addig nem is töprengek a visszamenetelen.
Tom befejezte a kérdezősködést, és maga elé bámulva iszogatta tovább a sörét. Hasonlóan cselekedtem, ismét lehunytam a szemem, hátradöntöttem a fejemet a háttámlán, és hallgattam a zenét.
Rob járt az eszemben, és a ma esti együttlétünk. Soha nem gondoltam volna, hogy erre valaha valaki rá tud beszélni. Még most is hevesebben kezdett verni a szívem, pedig már jópár órája történt.
Elmosolyodtam, és örültem neki, hogy valóban nincs emlékezetkiesése, és annak meg főleg, hogy hamarosan hazaengedik, és végre megint együtt lehetünk minden percben.
Jennyék biztosan nem fogják bánni, ha egy darabig – vagy esetleg ezentúl már mindig - nélkülözik az éjszakai társaságomat, mert nem szándékoztam többet Rob nélkül tölteni.
Már majdnem elaludtam, amikor bevillant, hogy talán már el tudnának jönni értem, de nem tudtam kinyitni a szemem.
Valami motoszkálást hallottam, majd karokat éreztem magam körül, és azt, hogy eltűnik alólam a kanapé.
Felsóhajtottam, ahogy megéreztem a puha ágyat magam alatt. Valaki egy takarót terített rám, majd egy simítást éreztem a hajamon, és csend.
