64. fejezet (Rob)
- Valamit el kell még mondanom – motyogta Kristen.
Éreztem rajta, hogy tétovázik, és nem tudtam mire vélni. Annyira szörnyű, amit mondani akar? Talán az, amiken hajnalban gondolkodtam, most fog tönkretenni mindent?! Nem akarom, hogy máris vége legyen! Még csak most kaptam vissza.
Legszívesebben azt mondtam volna neki, akármi is történt, akármit is akar mondani, nem érdekel, felejtsük el, és egyszerűen csak szeressük egymást!
- Mindenekelőtt… - kezdte, de elcsuklott a hangja.
Nem, mégis jobb, ha végighallgatom. Akkor őt sem fogja belülről marcangolni a gond.
Testem megfeszült, felkészülve mindenre, amit most mondani fog.
- Nem szeretnék ezentúl semmiféle félreértést vagy téves feltételezést kettőnk között, ezért szeretnék mindent őszintén elmondani neked – hadarta, majd többször egymás után mély levegőt vett.
Én is pont ezt szerettem volna. Ha végre nincs több titok, nincs több félreértés, csak ő és én. Kristen maga elé bámulva folytatta.
- Először is. A baleseted napján… - Életem egyik legboldogabb reggele volt. – Szakítottam Mike-kal.
Erre nem számítottam, és először azt hittem, nem értem jól. Mi?! Szakított vele?! És miattam?! Ez hihetetlen… De mit tudnék én nyújtani neki? – keseregtem. Ettől függetlenül azonban mégis határtalan örömmel töltött el a tudat, hogy ilyet tett értem.
- Köszönöm – suttogtam.
Nem értettem, miért félt ezt elmondani, hiszen ezzel boldoggá tett. Aztán megéreztem, hogy van itt még valami. Már épp rá akartam kérdezni, mikor láttam, hogy elpirul, és fellángolt bennem a harag. Tom. Nem lehet más. De tudnom kell azt is!
- És mi van még? – kérdeztem halkan.
Az ajkait harapdálta, és láttam rajta, hogy zavarban van. A fejemben tompa lüktetés kezdődött, és tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, de nem akartam most még átadni magam a fájdalomnak. Először hadd mondjon el mindent, legfeljebb utána duplán szenvedek. Nem kellett soká várnom.
- Tom – préselte ki összeszorított fogai közül.
Tehát mégis. Hirtelen elsötétült a világ, és csak én tudtam, hogy ez most nem a Tom miatti ténytől van így, hanem a görcs jön megint. Kristen is észrevehetett valamit, hiába igyekeztem eltitkolni.
- Jól vagy? – kérdezte.
- Persze – nyögtem oda neki, és pislogni kezdtem, hátha úgy kitisztul a kép. De nem segített. Izmaim megfeszültek, és éreztem, hogy Kristen fel akar állni az ölemből, de nem tudtam elereszteni. A derekába markoltam, és reménykedtem, hogy nem okozok neki fájdalmat. Mégis megpróbálta lefeszegetni az ujjaimat magáról, de képtelen voltam elengedni.
- Rob? – kérdezte egyre ijedtebben. – Mi történt?
Felnyögtem a kíntól, ahogy az végighasított a homlokomban.
- Menj… a kabátomhoz – kértem.
Minden erőmet összeszedve elengedtem, mire felpattant, és egy fél perc se telt bele, a kabátom zsebében kezdett matatni mellettem. Mikor megtalálta a gyógyszert nem tudta kibontani, így nyelek le egyszerre.
Még mindig gyötört a fájdalom, de tudtam, hogy hamarosan jobb lesz. Csak le kellene feküdnöm. Itt nem maradhatok. Elég erőt viszont még nem éreztem ahhoz, hogy bemenjek. Kristen elindult valahova, de nem akartam, hogy itt hagyjon, így megragadtam a csuklóját.
- Kérlek, maradj velem – suttogtam.
Tudtam, hogy fáj neki, ahogy szorítom, de nem bírtam kontrollálni magam. Egy simogatást éreztem az arcomon, és jólesett a hűvös érintés. Megpróbáltam összeszedni magam ismét, és elengedtem a csuklóját, majd felálltam, és a vállára támaszkodva elindultam befelé.
- Hova akarsz menni? – kérdezte ijedten.
- Fekve jobb lesz – mondtam, és mivel a kanapé volt közelebb, arra rogytam rá.
Bár alig láttam a fájdalomtól, érzékeltem, hogy Kristen mellém térdel, és megsimítja a homlokomat. Aztán hirtelen eltűnt, és egy takarót borított rám. Akármennyire tüzelt a testem, most mégis a meleg esett jól. Meg akartam köszönni neki, hogy itt van velem.
- Köszönöm, szeretlek – súgtam, majd mikor közelebb hajolt, hozzátettem:
- Ne hagyj el…
Erre ködösen érzékeltem, hogy elsírja magát, és meg szerettem volna vigasztalni, de hirtelen fáradt lettem. Ez biztos annak is köszönhető, hogy nem aludtam egész éjjel… Plusz a gyógyszerek. Lehet, hogy túl sokat vettem be?!
Meghallottam a mobilomat, Kristen felvette. Hallottam, hogy Rickkel beszél, és szólni akartam neki, nehogy ide engedje, de a tudatom lassan kiszivárgott az agyamból, és éreztem, hogy mély álomba merülök.
Bár csak perceknek tűnt az időkiesés, amikor magamhoz tértem a gyógyszerek okozta kábulatból, az órára pillantva meglepett, hogy közel négy óra is eltelt. Rosszabb volt, mintha aludtam volna.
Reménykedtem benne, hogy Kristen még itt van valahol, és amint meghallottam a hangját, megörültem. Valakivel ismét beszélt telefonon. Talán megint Rick az… Vagy Jenny, gondoltam, miközben felültem, és egy pillanatra megszédültem.
Visszadőltem, de már így is hallottam minden szavát. Rosszul tippeltem, gondoltam, amint meghallottam Tom nevét.
- Most nem lehet, Tom – mondta neki éppen.
Mit nem lehet?! Tudtam hogy nem fair, hogy most hallgatózni kezdek, és biztos voltam benne, hogy magától is elmondaná, mi folyik kettejük között, de nem tudtam megmozdulni.
- Igen, barátok vagyunk, de most nem tudok veled találkozni – mondta ismét.
Barátok… Őszintén reméltem, hogy nem több ez annál. És miért akar vele Tom találkozni?!
- Az, ami tegnap reggel történt, nem ismétlődhet meg.
Erre már nem tudtam tovább fekve maradni. Most végre kiderülhet minden. Bár Kristen el akarta mondani már a fejgörcsöm előtt, de most már tényleg nem bírom ki, hogy ne tudjak végre mindent. Felálltam, és az erkélyhez léptem. Kristen a korlátnál állt, és kifelé fordulva beszélt. Még nem vett észre.
- Tom, jobban tennéd, ha elfelejtenéd az egészet.
Mit kellene elfelejtenie Tomnak?! Szerettem volna hallani azt is, hogy ő mit mond, így halkan kiléptem az erkélyre, és egészen közel mentem Kristenhez, hátha elcsípek valamit abból, mivel kábítja Tom.
- Én nem szeretlek téged. – mondta épp ebben a pillanatban.
Szóval Tom nagyon nyomul. Most már egy cseppet sem bántam, hogy bevertem a képét!
- Tom, nem történhet meg újra, értsd meg végre!
Újra… nem történhet meg újra… Mi történt köztük?! Úgy éreztem, most végem van. Tehát ezek szerint igaz, hogy Kristen hozzá szaladt vigasztalódni, miután én elűztem magamtól. De akkor miért állította tegnap, hogy nem feküdt le vele?!
- Tom, most leteszem. Majd máskor ezt megbeszéljük.
Láttam, hogy kinyomja a telefont, majd megfordul. Azonnal észrevett, mivel alig pár lépésre álltam tőle. Az előbbiek okozta döbbenettől először nem is jutottam szóhoz. Csak bámultam magam elé, és próbáltam feldolgozni a hallottakat.
Félig magamon kívül érzékeltem, hogy Kristen közelebb lépett hozzám.
- Jobban vagy? – kérdezte aggódóan.
Felém nyúlt, hogy megérintsen, de most nem akartam ezt, azzal csak annyit ért volna el, hogy én kezdek el könyörögni neki, de akkor megint csak nem tisztáztunk volna semmit. Elhajoltam a keze elől, majd nekidőltem a korlátnak, és rágyújtottam.
- Hallgatlak – szóltam.
- Nem feküdtem le Tommal – mondta, mire nem tudtam visszatartani egy hitetlenkedésemet kifejező reakciót. Hogy állíthatja még mindig ezt?! Annyira szeretnék hinni neki…
- Amit az előbb hallottál, azt félreérted – folytatta Kristen.
Ezzel azonban kiverte nálam a biztosítékot, de próbáltam higgadt maradni.
- Akkor kérlek, magyarázd el nekem, mit értettem félre azon, hogy ami tegnap történt köztetek, nem ismétlődhet meg?! – kértem.
- Tegnap reggel még minden más volt.
Igen, tegnap reggel még sok minden más volt, de akkorra már tudnia kellett azt, hogy bánom a bűneimet, és mégis elment Tommal!
- És neked elég hamar sikerült találnod valakit, aki megvigasztal – mondtam megvetően.
- Nem így történt. – Megrázta a fejét, de nem tudtam ránézni.
- Elmentünk motorozni, valami tóhoz vitt… - folytatta.
Igen, ebben biztos voltam, hogy oda mentek.
- Tudom, hol van az a hely. Mindig oda viszi az aktuális „barátnőit”.
- Én nem vagyok a barátnője. – Ebben is biztos voltam. Csak azt nem tudtam volna pontosan meghatározni, milyei is ők egymásnak. Éreztem, hogy a dühöm ismét elveszi a józan eszemet is, és nem tudtam csendben maradni.
- Nem, te csak széttetted neki a lábad, ez egészen más, igazad van!
Utólag persze visszaszívtam volna, de olyan őrült féltékenység és kétségbeesés munkált bennem, hogy nem bírtam magammal. Tudtam, hogy ezzel ismét fájdalmat okozok neki, de akkor sem ment.
- Rob, kérlek, hallgass végig.
Egy fájdalmas pillantást vetettem rá, és úgy éreztem, igaza van. Meg kell várnom, hogy elmondjon mindent. Felrémlett, hogy alkohol még mindig nincs itthon, így a cigiért nyúltam nyugtató gyanánt. Lehunytam a szemem, és próbáltam elűzni a kínzó gondolatokat kettejükről, legalább amíg végighallgatom és igyekszek elhinni, hogy valóban az történt, amit mesél.
- Elmentünk a tóhoz, ott Tom belém kötött. Hiába bizonygattam neki, hogy nincs semmi bajom, minden rendben van, és… És továbbléptem rajtad, nem hitte el, és… megcsókoltam.
A tegnapi fantáziám által levetített film egy részlete tehát valóra vált. Mintha gyomorszájon vágtak volna, ránéztem, és nem hittem el, hogy csak ennyi történt.
- Ennyi? – kérdeztem.
- Nem – lehelte. - Egy kicsit… Elvesztettem a fejem, és…
Láttam, hogy Kristen lehunyja a szemét. Mindenre felkészültem, mi jöhet még…
- Meg akartam győzni. Így elég félre nem érthető módon tapadtam rá, ő persze nem tiltakozott, és végül a fűben kötöttünk ki. Aztán… Amikor az övét kezdtem volna kicsatolni, lefogta a kezeimet, közölte, hogy sikerült meggyőznöm, majd lemászott rólam. Egy kicsit még beszélgettünk, utána visszavitt Jennyékhez.
Tehát valóban nem feküdt le vele. Oké, egymásba gabalyodtak, de ez akkor sem ugyanaz. Ennek örültem, és úgy döntöttem, hiszek neki. Elegem lett abból, hogy folyton a féltékenységem irányítja a tetteimet. És elegem lett a bizonytalanságból. Biztos akartam lenni Kristen érzéseiben.
Ehhez viszont fel kellett tennem még néhány fájó kérdést, mert magamban tökéletesen biztos voltam. Én őt akarom, akárhogy is! Igen, elhiszem neki, hogy csak ennyi történt, és elfelejtem, elvégre én váltottam ki belőle ezt a fajta viselkedést. De előbb…
- Élvezted, amikor csókolóztatok? – kérdeztem halkan.
- Igen – felelte.
Ez őrület! Így hogy felejthetném el!? Talán múlt éjjel is rá gondolt, és nem velem szeretkezett?! Na elég, Rob! – szóltam magamra. Ez így nem vezet sehová. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, és csak sót szórok saját sebeimre, de nem tudtam leállítani magam.
- És élvezted, ahogy hozzád ért? – kérdeztem elcsukló hangon. Elképzeltem, hol és hogyan érhetett hozzá Tom a testéhez, és próbáltam nem kiborulni.
- Igen.
- Szerelmes beléd – közöltem vele, bár az előbbi beszélgetésből sejtettem, hogy ezt már Tom is tudatta vele. És igazam volt.
- Tudom – mondta.
- És te mit érzel iránta? – tudni akartam.
Ha szereti – bár a telefonban nem ezt mondta – akkor áldásom rájuk. Ha nem szereti, akkor is zavarni fog, hogy intim viszonyba kerültek, de túlteszem magam rajta. Ha engem szeret… Akkor viszont mindent megteszek azért, hogy ez így is maradjon.
- Semmit – felelte.
Kétkedve néztem rá, és láttam, hogy könnyezik, de ahogy mélyen a szemembe nézett, tudtam, hogy igazat mond.
- Akkor miért tetted? – Utolsó előtti kérdésnek szántam, és erre is őszintén kíváncsi voltam.
- Azt… Tudom, hogy hülyeség, de… - Éreztem a bizonytalanságot a hangjában, de reménykedni kezdtem. Újra lehajtotta a fejét, mintha szégyellné, amit mondani fog. – Azt képzeltem, hogy… - Nem folytatta, de egyre jobban könnyezett.
- Mit, Kristen? – kérdeztem gyöngéden. Hirtelen, magam sem értettem, miért, minden haragom elpárolgott. Akárhogy is lesz, én mindig szeretni fogom.
- Azt, hogy te tartasz a karjaidban.
Ez az egyetlen halk mondata mindent átrendezett a fejemben. Ebben a pillanatban nem tudtam gondolkodni.
- Szeretsz még? – tettem fel az utolsó és legfontosabb kérdést.
Rám emelte gyönyörű, de még bánatos szemeit, mire megfogadtam, hogy többé nem lesznek szomorúak ezek a szemek! Ha rajtam múlik, soha többé.
- Mindennél jobban szeretlek – felelte, és mind szemében, mind a hangjában éreztem, hogy komolyan mondja.
Elnyomtam a kezemben tartott cigit, odaléptem hozzá, és szorosan magamhoz öleltem.
- Én is szeretlek – súgtam a hajába rejtve arcom.
