Bocs, bocs, bocs, bocs és még egy egész kismedvecsorda!!!!
Majd megtudjátok, miért :S
38. fejezet (Kristen)
Amint reggel kinyitottam a szemem, meglepve vettem tudomásul, hogy nem egy kanapén, hanem egy ágyban fekszek. Örömmel nyugtáztam, hogy egyedül és ruhában.
Eszembe jutott, hogy valószínűleg elaludtam, mielőtt felhívhattam volna Jennyéket, és Tom a jelek szerint volt olyan rendes, hogy átengedte nekem az ágyát, hogy itt aludjak a kényelmes, de alvásra nem alkalmas kanapé helyett.
Kikászálódtam a takaró alól, és elindultam megkeresni. Őt a kanapén találtam, csak egy nadrág volt rajta, a takaró félig lecsúszott felsőtestén.
A tegnapi feltevésemmel ellentétben kár volt tartanom tőle, mert ezúttal jól viselkedett… egyelőre.
Kimentem a fürdőbe, hogy embernek tűnjek, ha majd az utcára lépek. Blúzom egy kicsit összegyűrődött, és bár nem annyira, hogy azt higgyék, ebben is aludtam, de azért kicsit meghuzigáltam, hogy „kivasaljam” a ráncokat.
Visszamentem a nappaliba, és láttam, hogy Tom még mindig ugyanúgy fekszik, ahogy hagytam.
Amint elhatároztam, hogy valahogy felébresztem, már ki is nyitotta a szemét.
- Jó reggelt – mondta és felült.
- Szia – köszöntem vissza.
- Egy perc és felébredek – mondta nyújtózkodva. - Addig döntsd el, hova szeretnél menni. Jennyékhez, vagy a kórházba? – kérdezte, majd elvonult ő is a fürdőbe.
Megkerestem a cipőmet, felhúztam, és mire végeztem, máris ott állt, indulásra készen.
- A kórházba szeretnék menni – döntöttem el.
Jennyék ráérnek később.
Villámgyorsan odaértünk, de nem beszélgettünk útközben. Az eső elállt – átmenetileg -, és a még mindig vizes utakat figyeltem.
Tom kirakott a parkolóban, majd továbbment, mondván, majd később benéz, és üdvözletét küldi.
A kórházi folyósón haladva kedvesem szobája felé még nem sejtettem, hogy Rob már ébren van, és talpon.
Az ablakon nézett kifelé, ahonnan a parkolót láthatta. Csak reménykedhettem, nem látta, amint kiszállok Tom autójából, de most ez nem is érdekelt. Hiszen itt van előttem, és végre nem kell feküdnie.
Ennek annyira megörültem, hogy odasiettem hozzá, de megölelni nem mertem, csak megfogtam a kezét.
Halkan nyitottam az ajtót az imént, hogy ha még aludna, ne keltsem fel, ezért összerezzent, amikor észrevette, hogy itt vagyok.
Óvatosan, a hirtelen mozdulatokat kerülve felém fordult, és elmosolyodott.
A fejét borító kötés egy még kisebbre cserélődött, és inkább tűnt kendőnek – fehér kivitelben – mint kötésnek.
- Hiányoztál – mondta kifürkészhetetlen tekintettel.
- Te is nekem – mosolyogtam rá vissza. – Hogy érzed magad?
Lassan odahajolt hozzám, és finoman megérintette az ajkaimat.
- Most már jobban – felelte.
- A fejed nem fáj? – Még mindig aggódtam, bár jólesett az előbbi bókja.
- Most épp nem, ellenben… Ölni tudnék egy szál cigiért – vigyorgott.
Elkezdtem rajta gondolkodni, hogyan tudnám kicsempészni. Semmi frappáns menekítési-terv nem jutott eszembe, ezért inkább a legegyszerűbb megoldást választottam.
- Megengedték, hogy sétálj? – kérdeztem.
- Nem, de ártani nem fog, már úgyis teljesen elgémberedtem a sok fekvéstől.
- Akkor gyere.
Kézen fogtam, de mielőtt kiléptünk volna, kivettem a kabátját a szekrényből, nem hiányzott volna, hogy megfázzon.
Majdnem normál tempóban sikerült kiérnünk a kórház elé anélkül, hogy bárki megállított volna.
Kint leültettem a számomra már szokásos padra, de nem kínáltam meg cigivel, úgy gondoltam, hogy az enyémből kap egy slukkot, és amíg nem lesz rosszul tőle, addig várom a sajátommal.
Nem lett rosszul. Nagyot szippantott, majd kifújta, és vidáman rám nézett.
- Ez is hiányzott már, de te jobban – mondta, és az ölébe húzott.
Átkulcsoltam a nyakát karjaimmal, és egy puszit nyomtam az arcára. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy csak két nappal ezelőtt szenvedett balesetet, de máris ilyen jól van. Rettegve vártam a pillanatot, mikor ébredek fel ebből a csodás álomból.
Egyik karjával átölelt, a másikkal elnyomta a cigit, és meggyújtott egy újabb szálat. Már épp figyelmeztetni akartam, hogy nem kellene rögtön túlzásba esnie, de megelőzött.
- Hogyhogy a tegnapi ruhád van rajtad?- kérdezte, de nem nézett rám.
Sejthettem volna, hogy kiszúrja.
- Tomnál voltam – feleltem. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Nem válaszolt, de éreztem, ahogy teste megfeszül alattam. A fejét lehajtotta, én pedig nem tudtam megállni, hogy végig ne simítsak tarkóján, amit nem borított kötés. Elhúzódott, mire visszaejtettem a kezemet a vállára.
Tudtam, hogy most ideges, azt viszont nem, el fogja-e hinni, hogy nem történt semmi, ami miatt aggódnia kellene.
A szemembe nézett.
- Ha felteszek egy kérdést, őszintén fogsz válaszolni? – kérdezte komolyan. Tudtam, mit akar kérdezni.
- Soha nem hazudnék neked – feleltem.
- Lefeküdtél vele?
- Nem.
Kezdtem megrémülni a tekintetétől. Most nem a megszokott szerelmes csillogást láttam benne, hanem valami mást, ami nem sok jót ígért.
Ehhez képest ő máris lezártnak tekintette a témát. Elfordította a fejét, és a második szál cigit is kivégezte.
- Köszönöm, csak ezt szerettem volna tudni.
Bár ezt mondta, mégis úgy éreztem, nem hisz nekem. A homlokát kezdte ráncolni, és többször pislogott egymás után.
- Fáj valamid? – kérdeztem aggódva.
- Nem vészes.
Megint a cigisdobozért nyúlt, de most én voltam a gyorsabb, és kikaptam a kezéből.
- Ennyi elég volt egyelőre.
- Nem érdekel, nem vagy az anyám, hogy megmond, mennyit szívhatok el!
Elsápadva bámultam rá, és nem értettem, miért beszél velem hirtelen ilyen hangon.
- Rob… - motyogtam ijedten.
A kezét még mindig kinyújtva tartotta, így beleejtettem a cigit, és felálltam az öléből. Nem akadályozott meg benne. Egy pár lépést hátráltam, de nem bírtam sokáig nézni, ahogy ott ül lehajtott fejjel.
Magányosnak tűnt, de nem volt az, miért nem érti meg, hogy én itt vagyok vele?!
Szívem összeszorult, és megpróbáltam menteni a menthetőt.
- Rob, nem feküdtem le Tommal – mondtam neki határozottan.
- Az ő autójából szálltál ki ma reggel. És a tegnapi ruha van rajtad – hozta fel logikus, de cseppet sem valós indokait a feltételezésére.
Nem kaptam levegőt. Miért nem akarja elhinni, hogy őszinte vagyok?! – kezdtem kétségbe esni.
- Valóban nála voltam, de csak mert nem értem el Jennyéket, hogy jöjjenek értem, ő meg épp itt volt tegnap, miután elaludtál és…
- És neked nem volt elég az, amit tegnap tőlem kaptál – fejezte be mondatomat keserűen, a saját őrült gondolataival.
Ledermedtem, és hitetlenkedve bámultam rá. Hogy feltételezhet rólam ilyesmit?!
Egyik rémálmom megvalósulását éltem át ebben a pillanatban.
Láttam, hogy remegni kezd a cigi a kezében, és kutattam az agyamban valami olyan után, amivel hamar meg tudom győzni. El akartam kerülni, hogy esetlegesen rosszul legyen, de nem jutott eszembe semmi.
- Legalább élvezted? – kérdezte felnézve rám. – Vagy ő sem tudott kielégíteni és tovább mentél?
Ez rosszabbul esett, mintha megütött volna. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy ne keverjek le neki egy pofont, mert az nem tett volna jót neki. Csak ez tartott vissza attól, hogy tényleg megtegyem.
- Nem feküdtem le vele – mondtam ismét.
Lehunytam a szemem, és próbáltam visszanyelni könnyeimet. Ennél rosszabb már nem lehet, gondoltam.
- Ugyan már Kristen. – Csúfondárosan nézett rám, de én már nem láttam tisztán a könnyeimtől. – Öt napja még Mike-kal keféltél, aztán jöttem én és most Tom van terítéken. Ki lesz a következő? Rick?!
Megőrült, most már biztosan tudom. A fájdalom, ami összeszorította a szívemet, egyre elviselhetetlenebb volt. Kiáltani szerettem volna, de nem jött ki hang a torkomon.
Hangosan zihálni kezdtem, de mielőtt térdeim összecsuklottak volna alattam, odabotorkáltam a padig, és lerogytam rá – tisztes távolban Robtól. Testemet rázta a zokogás, de nem volt bizonyítékom az igazamra, amivel meg tudtam volna győzni, hogy hülyeségeket gondol.
- Ha… ha már bennem nem bízol,… kérdezd meg Tomot!
Elcsuklott a hangom, ahogy formáltam a szavakat, és utáltam magam a gyengeségemért, de ennyire voltam képes. Úgy éreztem, vége a világnak. Ha régi barátjában sem bízik meg, akkor mit várjak tőle én!?
- Hogy aztán ecsetelni kezdje, miket csináltatok?! Kösz, de nem vagyok rá kíváncsi.
Gyönyörű hangjából csak úgy sütött a gyűlölet. És még nem fejezte be.
- És tudod mi a legrosszabb az egészben? – Ránéztem, de bár ne tettem volna. Ő nem figyelt rám, a távolba meredt, és mintha itt se lennék, mintha magában beszélne. – Hogy még mindig,… még így is… kívánlak.
Ezt nem bírom tovább, el kell mennem innen. Felálltam, és egy pillanatra még megfordult a fejemben, hogy vajon ő hogy fog visszamenni a kórházba, de a sebek, amiket a szavaival ejtett rajtam, most úgy égtek, mintha sóval szórták volna be mind.
Elindultam, és magam mögött hagytam Robbal együtt mindenemet, a szívemet, a lelkemet. Fogalmam sem volt merre megyek, csak róttam az utcákat sírva, mikor szemem megakadt egy telefonfülkén.
Jenny ezúttal elsőre felvette.
- Értem jönnél? – sírtam bele a telefonba.
- Kris, úristen, mi történt?
Bediktáltam neki a ház címét, amely előtt álltam, és leültem a járdaszegélyre, míg vártam, hogy megérkezzen.
