Elnézést, de tegnap jó idő volt, így haverozni meg családlátogatni mentünk a párommal, és esélyem sem volt írni akár egy betűt is.
De máris pótlom! :)
Íme a 30 . :)
Hmm... köszi Lillucinak az ötletet :)
De nem lesz több misztikum, megígérem! Ez kissé eltér az eddigi történettől...
30. fejezet (Rob)
Ott álltam az utcán, Londonban, és ahogy át akartam menni az úton, épp az orrom előtt történt egy baleset.
Egy busz sodort el egy személyautót, amelyik figyelmetlenségből áthajtott a piroson.
A mentők nagyon hamar kiérkeztek, a bámészkodók pedig egyre sokasodtak.
Én moccanni sem tudtam, nem rohantam oda, nem próbáltam segíteni a szerencsétlenül járt vezetőnek, aki a régi típusú ezüstszürke Volvót vezette ( ;) ), csak álltam és figyeltem az eseményeket.
A busznak és a sofőrjének nem lett semmi baja szinte, és utasai sem voltak. Biztos épp a garázsba ment, gondoltam.
A mentők nem tudták kifeszegetni az ajtót, így a Volvo vezetője még mindig a roncsok közt feküdt.
A busz nagy sebességgel érkezhetett balról, mert a személyautót egy lámpaoszlopnak tolta, így annak egyik ajtaját sem lehetett simán kinyitni.
Valaki hívta a tűzoltókat.
Ők is gyorsan megjöttek, és pillanatok alatt szétvágták a Volvót.
Ahogy kiemelték belőle a fiatal férfit, egy furcsa szorongás vett rajtam erőt.
Nem tudom, miért nem mentem még tovább, de érdekes módon azt sem tudom, hova is indultam.
Csak állok és figyelek.
Most épp azt látom, hogy a sebesültnek nagyon vérzik a feje.
Kicsit közelebb merészkedek, és akadály nélkül odaengednek mellé.
Nem néz rám senki, épp az életét próbálják megmenteni, vagy legalábbis stabilizálni az állapotát.
Szinte hallom a szívverését. És az egyre gyengül.
Kissé megijedek, bár nem értem az okát.
A férfit lélegeztető gépre teszik, és felemelik a mentőbe.
Beülök mellé. Senki nem szól rám, hogy mit keresek ott.
Mintha nem is látnának…
Ezen csak egy pillanatig tudok tűnődni, olyan hamar érkezünk meg a kórházba.
A balesetiek már bemosakodva várják az új pácienst.
A férfi testét rögtön a műtőbe tolják. Ide is utána megyek.
- Szerencsére nem történt maradandó és komoly agysérülés – mondja az egyik orvos.
– Csak a koponyacsont repedt fel, ezt helyre kell tennünk mielőbb.
- És reménykedni, hogy nem keletkezik vérrög az agyában.
Csak ennyit fogtam fel az orvosi szakszavak milliói közül, amiket használtak.
Figyelem, amit csinálnak, gyors és határozott mozdulataik meggyőznek róla, hogy értik a dolgukat. Látom a férfi halottsápadt arcát, hallom a gépek pityegését, és újfent nem értem, mit keresek én itt.
Egy perc csendet követően egy furcsa fény világítja meg a szobát, a pityegés felerősödik, majd hosszú sípolássá változik, és hirtelen kapkodni kezdenek a doktorok.
Újra kell éleszteni a férfit.
Számomra is idegtépő másodpercek következnek, és aggódni kezdek az ismeretlen iránt.
A fény egyre csak erősödik, már alig bírom kivenni az alakokat a műtőben, olyan erős.
Aztán hirtelen, mintha lekapcsolnák a villanyt, minden visszaáll, a műszerek felveszik az előbbi ritmust, és mindenki megkönnyebbül.
Sikerült visszahozni.
Az operáció további részében nem lép fel komplikáció, és a koponyacsontot is sikerül a helyére rögzíteni.
A férfi fejét bekötözik, lélegeztető gépre rakják, a testét, és a karjait feldíszítik mindenféle csövekkel és tűkkel, majd áttolják az intenzívre.
Ide is követem.
Három másik beteget látok lábadozni a teremben
Egy kisebb vitát hallok az ajtó elől, majd jönnek, és egy külön szobába tolják az „én” sérültemet.
Utána megyek.
Nem akadályoz meg senki.
A folyosóra kipillantva látok egy házaspárt, a feleség zokog.
A férj megnyugtatóan öleli át.
Ott van még két fiatal lány is, ők is pityeregnek.
Valahogy ismerősnek tűnnek, de nem jövök rá, hogy honnan.
Visszafordulok a férfi felé.
Egy idő után belép egy orvos, hogy ellenőrizze az állapotát.
Miután megállapítja, hogy stabil, kimegy.
Sorra bejönnek az előbb kint látott feldúlt emberek, és ebből arra következtetek, hogy valószínűleg a férfi hozzátartozói lehetnek.
Az anya sír a legjobban, kétségbeesetten szorongatja fia kezét.
Tőle megtudom, hogy Robertnek hívják az illetőt.
Sorban az összes családtag belép egy percre, de egyikük sem kérdi meg, mit csinálok én itt.
Mire az utolsó lány is végez, szinte alig furcsállom, hogy engem nem vesznek észre, ahogy itt állok bent a szobában, bár nem tudom ennek az okát.
Olyan érzésem van, mintha várnék valamire.
Kint lassan kezd esteledni, és elered az eső.
Egyszer csak újabb hangokat hallok a szoba elől, és ahogy kilépek, meglátok egy fiút és két lányt.
Ők eddig nem voltak itt, és nem is tűnnek ismerősnek.
Az egyik lány összeölelkezik az édesanyával, aki vigasztalni próbálja.
Úgy tűnik, régóta ismerik egymást.
Alaposan szemügyre veszem a lányt.
Kisírt szeme, és zaklatott mozdulatai, kapkodó lélegzete arról tanúskodik, hogy nagyon aggódik… valószínűleg a bent fekvő férfiért.
A lány gyönyörű.
És mintha őt is ismerném valahonnan…
Szinte magam előtt látom a mosolyát.
A hangja, amely most elcsuklik a sok sírástól, ugyancsak a fülemben cseng.
Őt is beengedik a szobába.
Ráadnak egy fehér köpenyt, de még ez is jól áll neki.
Ahogy belép, kicsit mintha megijedne a sok cső és tű láttán, de aztán odamegy az ágyhoz, és leül a férfi mellé.
Óvatosan felemeli egyik kezét, miközben kissé összerezzen.
Könnyes tekintetét a férfire emeli, és úgy suttogja:
- Szeretlek.
Hirtelen újra érzékelem a műtőből ismert fényt.
A lány és az egész szoba elhomályosodik a tűző ragyogásban, és most úgy tűnik, nem is akarják lekapcsolni.
Ettől megijedek, érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, még hallom egyre szaporábban csipogni a műszereket, és érzem a lány kezét, ahogy fogja a férfiét.
A fény nem akar eloszlani, és kezdek kétségbe esni.
Most nem halhat meg!
Próbálok valamit tenni, de nem látok semmit, csak a fehérséget.
A következő pillanatban érzem a lány kezét az enyémben.
Ezen meglepődök.
Eddig nem az én kezemet fogta.
Még mindig minden csupa fehér.
Valamiért azt hiszem, a lány is azt tapasztalja, amit én, így meg akarom szorítani a kezét.
Meg akarom nyugtatni, hogy ne féljen.
Ekkor kitisztul a kép, és megszűnik az összevisszaság.
Ott fekszek az ágyban, fejem lüktetve fáj.
Műszerek ezrei pityegnek a normális ütemben körülöttem.
Éppen csak hogy nyitott szemhéjaim alól a lányra nézek, aki hitetlenkedve bámul előbb összekulcsolt ujjainkra, majd a szemembe.
Könnyes szemmel, boldogan suttogja:
- Rob.
Ekkor döbbenek rá, hogy én vagyok az.
