Hát. Hmm. Nem mondok semmit. Olvassatok.
12. fejezet (Rob)
"Kristennek van valakije Amerikában." Egy percig csak pislogtam magam elé.
- Hogy mondtad? – kérdeztem, mikor megtaláltam a hangomat. Biztos csak rosszul hallottam!
- Valami Mike, nem igazán tudok részleteket.
Hirtelen mintha egy rémálomba csöppentem volna. Kinyomtam a telefont, nem törődve azzal, hogy Tom még beszélt valamiről, mióta is vannak együtt…
Úgy éreztem, összeomlott az egész világ, én vagyok legalul a romok alatt, és senki nem élte túl, hogy kimentsen.
Megint megcsörrent a mobilom, sejtettem, hogy Tom az, úgyhogy behajítottam a szobába. Most nem akartam beszélni senkivel.
Cigim csontig a kezemben, pedig bele se szippantottam. Már ujjaimat perzselte, amikor észrevettem. Elnyomtam, és egy újabb szálat vettem elő.
Lerogytam a székre, amelyben alig fél napja még Kristen kísértette önuralmam határait, és megint rágyújtottam. Három slukk se kellett, máris kivégeztem ezt is, és jött a következő.
Egy idő után arra eszméltem, hiába kutatok újabb szál után, a doboz kiürült. Ahogy a szívem is. Nem tudtam eldönteni, hogy fájdalmat érzek vagy féltékenységet, csalódást vagy szerelmet… és még ki tudja hány érzés kavargott bennem, amióta meghallottam, hogy Kristennek van valakije.
A miértek és a válaszokat kereső agyam által alkotott szánalmas magyarázatok, mentségek csak úgy gomolyogtak a fejemben.
Miért tette? Hiszen én próbáltam – önmagamat is meghazudtoló alapossággal, de igenis próbáltam! – elkerülni azt, ami végül történt… Kívántam, jobban, mint eddig bárkit, de mégis ha arra kért volna, visszafojtottam volna a vágyaimat, és nem nyúlok hozzá.
De ő miért feküdt le velem, ha van valakije? Csak egy kalandra vágyott? De pedig mintha reménykedett volna benne, hogy este ismét találkozunk… Vagy hosszabb távra tervezett velem… mondjuk, ameddig még itt van Londonban és ennyi? Aztán visszamegy ahhoz a Mike-hoz?!
Ez a gondolat kiborított. Berontottam a konyhába egy sörért, és örültem neki, hogy még vagy tíz üveg ott sorakozik a hűtőben. A nappaliban leroskadtam a kanapéra, ahol legutóbb még az ölemben ült, és istenem, ahogy megcsókolt…
Tovább kutattam a lehetséges magyarázatok után.
Éreztem, hogy ő is akarta, ennél egyértelműbben nem is hozhatta volna ezt a tudtomra. De mit gondolt?! Hogy nem fog kiderülni? Vagy el akarta mondani valamikor?! Igen, biztos este erről IS akart velem beszélni… Nem olyannak tűnt, aki csak kalandot keres. A francba, de hát nem is ismerem, alig tudok róla valamit.
Meg kéne várnom az estét. De ha mégse mondja el?! Kérdezzek rá így, nyíltan, hogy van-e valakije?
Józan eszem most is cserbenhagyott.
Bár részben tudtam, hogy időt kellene adnom neki, hisz még egy napja sincs, hogy találkoztunk, mit is várhatnék tőle?! Hülyén vette volna ki magát tegnap, ha önéletrajzot ad, mielőtt beszáll az autómba vagy az ágyamba…
Másrészt viszont úgy gondoltam, nem kellett volna megtennie. Hiszen ha hűtlen a mostani barátjához, akkor lehet, hogy máshoz is az lenne.
Vagy pedig már szakítottak, és ezért feküdt mégis az én ágyamba tegnap? Nem, az kizárt, hogy ne lennének még mindig együtt. Rick figyelmeztette Tomot, szóval valószínűleg ő - lévén, hogy Jenny barátja, aki meg Kristen barátnője - teljes mértékben képben van, és ha ő biztos benne, hogy Kristennek van barátja, akkor ez így is van.
De ha feltételezem, hogy van barátja… Akkor is, ha szeretné, nem feküdt volna le velem tegnap! De ez nem egyenlő azzal, hogy el is fogja hagyni… esetleg miattam.
Keserű fintort vágtam. Ezt a képtelen ötletet én se gondolhattam komolyan.
Mit nyújthatok én neki?!
Csalódottan vallottam be magamnak, hogy maximum pár nap, jó esetben is csak néhány hét várhatna rám mellette, míg vissza nem tér az államokba… Ahhoz a Mike-hoz.
És ezt el tudnám vajon viselni?! Tegyük fel, hogy igen. Tegyük fel, hogy lenyelném, hogy van valakije, és boldogan kiélvezném azt az időt, amit itt tölt, és amíg együtt lehetünk.
De egyszer úgyis elmegy. Akkor mihez kezdek?! Már most is felhergel a gondolat, hogy ma reggel elment Jennyvel, pedig csak egyetlen éjt töltöttünk együtt. Ha megsokszorozódna a tegnapi mámoros órák száma, képes lennék elengedni?!
Egyértelműen nem.
Elfogyott a söröm, míg ezeken gondolkodtam. Megfájdult a fejem is, szívem pedig egyre több sebből vérzett.
Rápillantottam az órára, és meglepődve láttam, hogy már öt óra is elmúlt. Már több mint négy órája nem jutok előre, mit is kéne tennem, ismervén a tényeket.
Hoztam magamnak még sört – ezúttal egy egész rekeszt, hogy ne kelljen folyton felugrálnom a hűtőhöz. Meg fog melegedni, villant be az agyamba, de most ez aggasztott a legkevésbé.
A tények összefoglalva a következők: szerelmes lettem valakibe, akit alig ismerek, és van valakije.
Mi a fenét kezdjek ezzel?!
Elmém egy hátsó zugába rejtőzött higgadtságom azt tanácsolta, hogy addig szálljak ki, amíg még nem késő véglegesen. De vajon nem késő máris?
Elvesztem.
Eszembe jutott Jenny, aki azt mondta, bánjak vele rendesen. Ezt sem értem. Hogyhogy ÉN bánjak VELE rendesen?! És ő hogy bánik velem?! Használ egy éjszakára, vagy esetleg egy pár éjszakára, és utána eldob, mint egy rongyot?! És ÉN bánjak VELE rendesen?! Megtettem volna. Szívem szerint meg. Szívem szerint, mely még most, ezekben a gyötrelmes percekben is epekedett utána, mindent megadtam volna egy mosolyáért, egy kedves szaváért, azért, hogy láthassam elpirulni, amikor zavarba jön… de most…
Jenny azt várja, hogy este hétre ott legyek a szokott helyen. Kizárt, hogy most elé tudjak állni. Nem. Teljes képtelenség. Nem tudhatja meg, mekkora fájdalmat okozott és félek, nem vagyok elég jó színész ahhoz, hogy ne lásson át rajtam.
Vagy menjek el és tegyek úgy, mintha nem tudnék semmit?! Újra eszembe jutott, hogy esetleg ma este el akarja mondani…
De változtat az valamin?! Hogy szerethetném szabadon úgy, hogy tudom, vár rá valaki más?! Akár én is lehetnék az, akit megcsal, miközben epedve várom, hogy hazatérjen…
Egyre jobban éreztem, hogy elkeseredek, és nincs kiút. Körbenéztem a lakásban, ahol még mindig érződött az illata, a hálóban még ott az összegyűrt ágynemű, ahogy hagytuk… Soha többet nem fogok tudni belefeküdni abba az ágyba anélkül, hogy ne gondolnék rá és az éjjelre.
Egy pillanatig azt kívántam, bárcsak álmodtam volna az egészet.
És mégis, bevillantak az áruló képek az éjszakából, amikor ajkai végigsimították a testemet… ahogy karjai öleltek… kéjes sikolyai, amikor örömet szereztem neki, és amilyen gyönyört ő volt képes okozni nekem…
Miért csinálta?! Kinyitottam az utolsó üveg sört, amit a kezem ügyében találtam, és félig ki is ürítettem. Megint megszólalt a telefonom. Nem akartam beszélni senkivel. Nem akartam létezni.
Megnéztem, ki az. Jenny. Ha most nem veszem fel, öt percen belül itt terem, hogy akaratom ellenére kirugdosson a lakásból.
Egy pillanatig még töprengtem, majd felvettem, de nem szóltam bele. Nem bíztam abban, hogy emberi hangon tudok megszólalni.
- Rob? Ott vagy?
Megállt a szívem. Jenny számát írta ki készülékem, de aki beleszólt, az Kristen volt.
Ezer különféle intenzitású és verziójú gondolat tolult az agyamba, de nem mertem kimondani egyiket sem. Kipréseltem magamból egy „igen”-t, majd összeszorítottam fogaimat, nehogy valami meggondolatlan csússzon ki a számon.
- Szeretnék kérdezni valamit, de Jennyéknek előre szeretnék szólni róla, amíg elég beszámíthatóak ahhoz, hogy felfogják… - egy pillanatig habozott, ami nekem egy fél örökkévalóságnak tűnt… - befogadnál ma éjjelre is?
Dühösen fújtattam egyet. Most ezt tényleg komolyan kérdezi!? Aztán lenyugtattam magam: persze, ő még nem tudja, hogy én tudom…
- Meglátjuk, hogy alakul – kényszerítettem ki magamból ezt a pár szót, és eszembe jutott, előző nap ő is ezeket a szavakat használta, mikor felajánlottam neki, hogy végső esetben nálam is maradhat… Megint egy emlék. Tele vagyok velük, és mind hozzá kapcsolódik.
- Minden rendben? – kérdezte. Nyilván más válaszra számított.
- Persze. – Nem akartam, hogy még több kérdést feltegyen, így megpróbáltam rövidre zárni a beszélgetést. – Majd találkozunk.
- Mi most indulunk, ott várlak. – A végét szinte már csak suttogta, és eszembe jutottak sóhajai…
Nem tudtam megszólalni, kikapcsoltam a telefont, és elindultam zuhanyozni annak reményében, hogy kitisztul annyira a fejem, hogy elé tudjak állni anélkül, hogy bármi meggondolatlanságot követnék el.
