60. fejezet (Rob)
Akármilyen férfiatlan dolognak is tűnhet, nem akartam kidobni a rózsát, hiába száradt már el majdnem teljesen. Emlékeztem, hogy akkor mondta ki először Kristen azt, hogy szeret.
Reméltem, hogy neki is ez jár éppen a fejében. Amit a szemeiből olvastam ki az imént, meggyőzött róla, hogy igen.
És az azt megelőző éjszaka is felért egy szerelmi vallomással.
Bár azóta újra együtt vagyunk, valami visszatart attól, hogy újra kimondjam. Inkább tettekkel igyekszem bizonyítani neki ezentúl, mennyire odavagyok érte. Nem akarok több hibát véteni. És nem akarom, hogy azt gondolja, csak úgy dobálózok a szerelmes szavakkal, akármennyire igazak is.
Azon egy kicsit csodálkoztam csak, hogy a vágyam azóta sem csillapodott iránta egy cseppet sem, sőt, ha lehet ezt mondani, csak erősödött minden egyes csókunkkal és együttlétünkkel.
Eszembe jutott az is, ami a kórházban történt egyik este. Még most is beleborzongtam az emlékekbe.
Kristen olyan dolgokat és élményeket nyújtott nekem ezalatt a pár nap alatt, mióta először találkoztunk, amik végig fogják kísérni egész életemet. És bíztam benne, hogy ezek csak sokasodni fognak az idő múlásával.
Még mindig rajtam feküdt, a hátát cirógattam elmerengve. Ő is gondolkodhatott valamin, de nem akartam faggatózni, bár féltem egy kicsit, hogy vajon ő mit szeretne, hogyan tovább.
Én a magam részéről tényleg nem akartam elengedni soha többé magam mellől, hacsak ő nem kéri ezt. Vagy ha idővel rám un… lehet, hogy csak egy fellángolás ez a részéről… Vagy az is benne van a pakliban, hogy végül Tomot választja helyettem. Ez a gondolat fájón markolt a szívembe. De a tegnap éjszaka után… Az nem lehet, hogy ezek után elhagyjon, nem teheti! Kivéve, ha vissza kell mennie Amerikába. Ez sem töltött el kitörő lelkesedéssel.
Ráadásul a Mike-dolog sem volt előttem még teljesen világos, vele vajon hogyan képzeli el a jövőt.
Most boldog vagyok, mert itt van, és velem van, de féltem, hogy egyszer felébredek ebből az álomból.
Igyekeztem elhessegetni a fájdalmas gondolatokat, és helyettük élvezni a pillanatot.
Itt van még mindig a karomban és egész éjjel nem eresztettük el egymást. Elmosolyodtam örömben. Aztán eszembe jutott, hogy még tartozok neki a kávéval. Bár ma reggel eddig még nem volt rá szüksége, sőt… Egyáltalán nem tűnt rosszkedvűnek. Cseppet sem beképzelt módon ezt saját érdememnek tulajdonítottam.
Kicsit megmozdultam, mire felemelte a fejét, és rám nézett. Bánatos és kissé zavart volt a tekintete, aminek egyáltalán nem örültem. A kávénál is fontosabb, hogy megtudjam, mi a gond.
- Mi bánt? – kérdeztem aggódva.
Elhúzta a száját, és lesütötte a szemét, aminek következtébe összeszorult a gyomrom. De szavai gyorsan eloszlatták a félelmeimet.
- Csak azt sajnálom, hogy elmúlt az éjszaka. – El is pirult, miközben mondta, és ez új reményt adott szívemnek, hogy ezek szerint neki is sokat jelentett.
- Miénk lehet az összes éjszaka… - súgtam, ha te is úgy szeretnéd, folytattam gondolatban.
Rám mosolygott azzal az édes mosolyával, amivel minden alkalommal képes volt elbűvölni, majd megcsókolt, és legördült rólam.
Máris hiányozni kezdett, de én is felültem, majd megbabonázva bámultam, amint körbepillant, anyaszült meztelenül odalép a tegnap szétszaggatott ruhájához, felemeli, majd továbbra is vigyorogva nézegetni kezdi a cafatokat.
- Azt hiszem, ezt nem fogom felvenni többet.
Enyhe bűntudatomat csak az tudja feledtetni, hogy így biztos lehetek benne, hogy többé nem kísérti meg vele a férfinépet. Észveszejtően festett abban a ruhában! És nem akartam, hogy akárki más csorgassa a nyálát utána.
- Sajnálom – mondtam cseppet sem meggyőzően, mire felém fordult.
- Esetleg tudnál adni valamit, amiben kimehetek az utcára? – pillantott rám az ajkát rágcsálva.
Nem igazán voltak női holmijaim, sőt, egyáltalán nem voltak, de átmenetileg, míg hazaviszem Jennyékhez átöltözni, bármi megteszi, gondoltam.
Töprengve léptem a szekrényhez, kitártam, mire ő orvul mögém lépett, és a hátamhoz simult. Kezei a derekamon táncoltak, majd a hasam felé közelítve meg kellett őket állítanom abban, hogy érzékenyebb területek felé vegyék az irányt.
Hitetlenkedve felnevettem. Ezek szerint még mindig nincs elege belőlem.
Próbáltam a szekrény tartalmára koncentrálni, végül előhalásztam belőle egy régebbi, általam már kinőtt farmert, meg egy trikót és egy kockás inget.
- Ezek ideiglenesen talán jók lesznek – fordultam felé. – Bár jobb szeretem, amikor nincs rajtad semmi.
Felágaskodott hozzám, és megcsókolt, miközben kivette a kezemből a ruhákat, és az ágyra dobva nézegetni kezdte őket.
- Még szerencse, hogy a bugyim ezúttal megúszta – kacsintott rám, mire egyből elöntött a vágy.
- Ha ideköltöznél, nem lenne több ruhagondod… – A saját szavam is elakadt, amint felfogtam a jelentését annak, amit kimondtam. De visszaszívni már késő volt.
Kristen is döbbenten bámult rám, mire észbe kaptam.
- Hagyjuk, felejtsd el – szóltam gyorsan, majd felkaptam magamra egy nadrágot, és míg ő továbbra is tátott szájjal bámult immáron nem rám, hanem maga elé, kimenekültem a szobából.
El sem hittem, hogy ezt tényleg kimondtam, de Kristen elképedt tekintete bizonyította az imént, hogy mégis. Nem akartam, hogy elkötelezve érezze magát, vagy akármilyen kötelezettséget érezzen velem kapcsolatban.
Beléptem a konyhába, hogy főzzek egy kávét. Kezem remegett az idegességtől. Hallottam, hogy csukódik a fürdőszoba ajtaja. Hogy lehettem ilyen hülye!? – átkoztam magam. Nem akartam minden elrontani máris. És nyilvánvalóan nem ért egyet velem, hisz akkor nem leptem volna meg ennyire meggondolatlan szavaimmal.
Én örömmel vettem volna, ha valóban minden nap minden percében együtt lehetünk, de ha ő nem így akarja, akkor azt is el kell fogadnom. A kávé lefőtt, de Kristen még mindig nem került elő.
Töltöttem magamnak, és ahogy kiléptem az erkélyre, láttam, hogy borús az ég. A hangulatom sem volt különb perpillanat. Hallottam, hogy csiripelni kezd a mobilom. Ez meglepett, mert azt hittem, az is odalett a balesetben, de ezek szerint itthon felejtettem azon az utolsó reggelen.
Bementem érte a nappaliba, de addigra elhallgatott. Visszavittem magammal az erkélyre, és rágyújtottam.
Jenny keresett még múlt hét végén, aznap, mikor összetörtem magam, többször is. Ezen kívül hívott Lizzy és az imént pedig anyu.
Őt hívtam vissza elsőként.
Miután biztosítottam róla, hogy jól vagyok, és nincs szükségem semmire, megígértette velem, hogy vigyázzak magamra, és akármi gondom-bajom van, azonnal szóljak nekik, és jönnek. Elmosolyodtam, örültem, hogy nem lógnak itt a nyakamon, de a gondoskodása is jólesett. Végül megkérdezte még azt is, nem unatkozom-e egyedül, de a válaszomra, miszerint Kristen épp itt van nálam, felsikkantott örömében, és ki is fejezte, milyen boldog, hogy kibékültünk. Biztos Lizzy mesélte nekik, hogy összevesztünk.
Miután elköszöntünk, és Kristen még mindig nem mutatkozott, aggódni kezdtem. Elnyomtam a cigit, és indultam volna utána, hogy megnézzem, nem esett e baja, már meg is jelent előttem.
Kicsit nedves hajából úgy tűnt, hogy lezuhanyzott, és épp a nadrág szárát tűrögette fel. Kicsit viccesen festett, de most nem volt kedvem nevetni. Még az előbbi meggondolatlan szavaim visszhangoztak a fejemben, és csak reméltem, hogy ő már el is felejtette. Nem akartam egy ilyen miatt tönkretenni máris mindent.
Mikor végzett a hajtogatással, vidáman rám pillantott.
- Na hogy tetszek?
- Mindenhogyan tetszel – feleltem, és nem hazudtam.
Elnevette magát, és kezdtem megnyugodni kissé. Ha jó kedve van, akkor olyan nagy hibát mégsem véthettem. Ennek ellenére eszemben sem volt felemlegetni az ügyet.
Kristen sóvár pillantásokat vetett a kezemben tartott kávéscsésze felé, én viszont róla nem tudtam levenni a szemeimet, így nem vettem a célzást.
- Kaphatnék belőle én is? - kérdezte végül, mire feleszméltem, és már indultam is, hogy töltsek neki.
Míg a kannával bajlódtam, utánam jött, és hátulról átkarolt. Fejét a lapockáimnak döntötte, és nagyot sóhajtott.
Kitöltöttem az ő adagját, majd óvatosan megfordultam, így el kellett engednie, de mikor észrevette a kezemben a kávét, éppoly mohón kapott utána, mint legelső alkalommal. Már épp figyelmeztetni akartam, hogy vigyázzon, mert megégeti magát, megállt a mozdulat közben és ahelyett, hogy belekortyolt volna, bosszús arckifejezéssel fújni kezdte.
Elmosolyodtam a türelmetlenségén, mire én is kaptam egy mérges pillantást, amit azonban nem tudtam igazán komolyan venni.
Visszamentem a saját csészémmel az erkélyre, és újra rágyújtottam. Kristen ide is utánam jött, és egyből az ölembe csusszant, miközben továbbra is fújta a kávéját.
Átkaroltam, és vidáman néztem ténykedését. Mikor már elég iható hőmérsékletűnek ítélte meg, beledugta a nyelvét, mintegy próbaképpen, majd lassú kortyokban kiitta az egészet. Ebben a pillanatban irigyeltem a kávé minden cseppjét.
Végül elégedetten tette le a csészét magunk mellé, majd hozzám bújt, és megint felsóhajtott.
Sejtettem, hogy bántja valami, de meg akartam várni, míg magától jön elő vele. Nem is tartott sokáig.
- Valamit el kell még mondanom – motyogta.
Újra a már túl jól ismert félelem fojtogatta a torkomat, vajon mi lehet az.
