A vége kissé kuszára sikeredett, elnézést.
50. fejezet (Kristen)
Elhúzódtam Tomtól, majd felálltam és járkálni kezdtem fel-alá. Éreztem, hogy figyel, de nem szólt egy szót sem. A fűben ülve felhúzta a térdeit, és rátámaszkodott a karjával. A cigije hamuját egykedvűen pöckölgette a fűbe.
Mégis mit gondol Tom?! Rickkel és Jennyvel együtt mind megőrültek?! – egyik elképedésből a másikba estem.
Nem tudom olyan könnyen elfelejteni azokat a szavakat, amiket Rob vágott a fejemhez. Sőt! Próbáltam ugyan, de fájóan lüktetnek az agyamban, akárhányszor rá gondolok. Végül meguntam a korzózást, és jó másfél méternyire Tomtól visszahuppantam a fűbe.
Meg különben is, Rob már nem akar engem… szeretni. Ha így érez, akkor én mit tehetnék!? Semmit, gondoltam lemondóan. Talán még Tommal is több esélyem lenne a tartós boldogságra, futott át az agyamon egy őrült gondolat.
Ránéztem. Lehajtott fejjel ücsörgött, és egyre erősebb bűntudatom támadt az előbbi viselkedésemért. Tulajdonképpen hálásnak kellene lennem neki, hogy volt ereje megállni, és engem is megállítani, mielőtt ki tudja, milyen őrültséget követek el.
Ráadásul, ahogy a szavaiból kivettem, többet érez irántam, mint én őiránta, így ez duplán nem lehet könnyű most neki. Én meg itt sajnálom magam. Hülye picsa vagy, Kristen, állapítottam meg magamban.
Hirtelen ki szerettem volna engesztelni valahogy Tomot, csak ötletem nem volt, hogyan.
Közelebb húzódtam hozzá, de hozzáérni nem mertem ezúttal.
- Sajnálom, Tom.
- Ugyan mit? – kérdezte mosolyogva.
Most tényleg azt akarja, hogy kimondjam, állapítottam meg magamban.
- Az… előbbi dolgokat – mélyen elpirultam, ahogy visszagondoltam, miket is műveltem.
Örömtelenül mosolygott tovább, de nem kellett benne csalódnom végül.
Vidáman rám nézett, majd elvigyorogta magát.
- Legalább volt szerencsém belekóstolni a tiltott gyümölcsbe – kacsintott rám.
Továbbra is rákvörösen, de végre én is megengedtem magamnak egy kis mosolyt.
- Úgy restellem, nem akartam neked fájdalmat okozni – mondtam neki szégyenkezve, miközben karjára fektettem az államat.
- Nekem már ez is megérte – biztosított róla, majd átkarolt, odavont magához, felemelte a fejemet, és leheletfinom puszit nyomott a számra.
Odavackoltam magam az oldalához, visszaöleltem, és jobban éreztem magam.
Soha nem gondoltam volna, hogy éppen Tom lesz az, aki ilyen önfeláldozóan kiszedi belőlem a valódi érzéseimet, nem törődve azzal, mekkora fájdalmakat kell mindenközben kiállnia.
Ebben a percben úgy éreztem, nem vagyok méltó még csak a barátságára sem, de Jennyék előtt továbbra is fent kellett tartanom most már a „minden rendben velem” című műsort, és legfőképp Rob előtt. Tomnak viszont már felfedhetem a beketrecezett részeimet is. Ez megkönnyebbüléssel töltött el.
Szótlanul bámultuk a vizet, és olyan biztonságban éreztem magam, mint első együtt alvásunkat követően reggel Tom kanapéján.
- El fogod mondani neki? – motyogtam.
Mindketten tudtuk, kire és mire gondolok. Sokáig töprengett, már azt hittem, nem is hallotta a kérdésemet, mikor végül felsóhajtott.
- Nem egészen – felelte.
Meglepődtem.
- Hogyhogy? Azt hittem, megbeszéltetek mindent, és rád már nem haragszik. Bár ezt, ha megtudja, biztosan fog… - Az ajkamat harapdáltam.
Magam sem tudtam, hogyan hoztam össze ezeket a gondolatokat. Akartam is, hogy Rob tudomás szerezzen az iménti akciónkról, és nem is. Ha tudja, legalább szenved egy kicsit, és megtudja, milyen fájdalmat okozott ő nekem, ha viszont nem, akkor valami mást kell kitalálnom. Már magam sem tudtam, mit is akarok.
- Rád sem haragszik, Kris – zökkentett ki gondolatmenetemből Tom.
- Az most mindegy – ráztam le gyorsan. – Veletek minden rendben, és nem akarom tönkretenni a barátságotokat.
- Nem fogod. Majd én fogom – mondta erre magabiztosan.
Értetlenkedve meredtem rá.
- Ezt hogy érted?
- Szeretném, ha már végre észhez térnétek, és ha kell, ehhez feláldozom magam.
Továbbra is vidáman figyelte, ahogy próbálom összerakni a dolgokat a fejemben, hogy mire is gondolhat, de nem ment.
- Na jó, ezt most nem értem – vallottam be.
- Nem fogom elmondani… - Itt jelentős hatásszünetet tartott, majd folytatta. – Inkább arra gondoltam, mutassunk neki valami izgalmasat.
Hogy… mit?! Már voltak sejtéseim, mire gondol, de az nem lehet. Épp az imént mondtam neki, hogy nem akarom tönkretenni a barátságukat. Ha most Tom azt találta ki, amire gondolok, hogy kitalálta, akkor viszont biztosan sikerülni fog.
Nem, tisztázni akartam, mit is takar ez pontosan.
- Arra gondolsz, hogy… - reméltem, hogy ő fejezi be, és nem kell találgatnom.
- Tegyünk úgy, mintha ez a mai közös motorozás… Hogy is mondjam. Közelebb hozott volna bennünket egymáshoz.
Hát, mondjuk ez nem is hazugság. Semmilyen szempontból nem az, gondoltam.
- De tudod, hogy ez részemről nem egészen ugyanaz, mint a te részedről – néztem rá szomorúan.
És valóban, itt már az érzéseire is gondolnom kellett.
Nem mehetek bele valamibe felelőtlenül úgy, hogy ez a mostani kedves, önzetlen Tom esetleg sérülésekkel kerüljön ki belőle végül.
- Kristen – kezdte. – Egyrészt nekem egyértelműen megéri, ha ezáltal kaphatok még belőled egy kicsit.
Nem tudtam felfogni, hogy képes ebből is viccet csinálni. De igaza van, ha úgy teszünk, mintha, akkor ez is benne van a pakliban. „Adnom” kell neki valamit magamból arra az időre. Már csak hálából is, mivel valóban önfeláldozás a részéről, amit tesz értem.
- Másrészt, nem tudom már nézni, ahogy Rob tönkreteszi magát. És ezáltal téged is. Láttam, milyen állapotban volt a „beszélgetésetek” után. Legszívesebben lassan és alaposan tépett volna szét engem apró pici fecnikre. És ha belegondolok, hogy neked miket mondhatott…
Még mindig a fülemben csengtek a szavai. De igyekeztem most nem gondolni rájuk.
- Szóval sokat jelentetek nekem mindketten. Ahogy őt ismerem, ki lesz borulva, ha meglát minket együtt, de talán ez észhez téríti. Eddig csak feltételezte, hogy megcsalod velem, de ha a szemével is látja… Emellett szívesen bevállalok egy kis balhét vele, ha a végén újra boldognak láthatlak.
Az utolsó szavakat már csak suttogta, és nem titkolt fájdalommal pillantott a szemembe.
Sajnáltam, hogy nem vagyok képes többet érezni iránta a barátságnál – ami most már nyilvánvaló volt előttem is! -, de nem akartam áltatni.
Lehajtottam a fejem, de nem engedte, hogy szégyenkezni kezdjek.
- Hé, nincs semmi baj – mondta mosolyogva.
Kicsordult egy könnycsepp a szememből. Ujjaival óvatosan letörölte, majd megpuszilta a helyét. Mivel érdemeltem ezt ki?! Miért ilyen rendes velem?! Nem tudtam a válaszokat.
Ekkor megcsörrent a mobilja. Érezhetően nem szívesen, de elengedett, és elővette a dzsekije zsebéből.
- Igen – szólt bele.
„Rick” formálta felém a hívó nevét.
Nem akartam hallgatózni, de mivel főleg Rick beszélt, nem tudtam meg semmi érdemlegeset.
- Aham… Nem… Még a tónál vagyunk… Oké, ott leszünk – mondta, majd kinyomta és visszatette a zsebébe.
Kérdően néztem rá, de csak egy huncut mosolyt kaptam válaszul.
- Mondd már, mi van! – szóltam rá, mire nevetni kezdett, de hirtelen elkomorult.
- Készen állsz a premierre?
Elakadt a lélegzetem. Féltem, mit találtak ki ezek ketten.
- Premier? – kérdeztem vissza riadtan.
- Ma este, a klubban. Rick odacsalja Robot is, aki páholyból élvezheti a műsort.
Egy pillanatra nem jutottam szóhoz, aztán a szavak is lassan értelmet nyertek. Ma este.
- Hát kiengedték a kórházból? – Ennek őszintén örültem, de nem voltam biztos benne, hogy máris kész vagyok egy találkozásra vele.
- Igen, ma délelőtt. És…
- Ééés? – Utálom a félbehagyott mondatadat, Tom! – akartam kiáltani, de ehelyett türelmetlenül vártam, hogy folytassa.
- Először mindenáron meg akarta akadályozni, hogy eljöjjünk együtt motorozni, aztán…
Már megint, egyszer komolyan megpofozom! – gondoltam.
- Aztááán???
- Aztán megtudta Ricktől, hogy már késő, és hazaérve kicsit… kiborult.
Felnyögtem. Erre a szívem is megsajdult, de tudtam, hogy nem szabad most szánakoznom. Most még nem. Ő sem tette, miután a földbe taposott.
És Rick biztosan mesélte neki, hogy velem „minden rendben van”. Ehhez kell tartanom magam. Nem szabad látnia, mennyire megbántott. Még egyébként sem vagyok képes mindent megbocsátani neki. Szeretem, ez változatlan, de vissza kell vennem a maszkomat, nem szabad máris rájönnie.
Reménykedtem benne, hogy Tomnak igaza lesz, és hasznos lesz a tervünk a tekintetben, hogy végül majd egyszer kibéküljünk. Bár abban bizonytalan voltam, hogy erre máris képes lennék, ahhoz túlságosan mélyen égették a sebeimet azok a szavak, de talán… egyszer.
Tomnak pedig örök életemre hálás leszek, hogy kisegített a bajból. Még ha ez számára nem is olyan kifizetődő, mint amit érdemelne.
Egy utolsó szál cigi elfogyasztása után Tom hazavitt Jennyékhez, mondván, hogy este értem jön, hogy hiteles legyen a belépőnk, és egy szerelmesnek látszó csókot is váltottunk, mivel Jenny az ablakban kukkolt. Hogy én mit fogok kapni tőle ezért, gondoltam, de aztán eszembe jutott délelőtti álarcom, amit újból magamra kényszerítettem, hogy nyugodtan tudjak eléállni.
