24. fejezet (Rob)
- És Mike-ot? – kérdeztem, de nem felelt rögtön.
Szerettem volna, ha elég önuralmam van kordában tartani az érzelmeimet. Már ezerszer megfogadtam magamban, hogy alkalmazkodni fogok hozzá, akárhogyan is dönt, bármekkora fájdalmat is okoz nekem ezzel.
Tudtam, hogy nem formálhatok jogot rá, elvégre miféle közös jövőnk lehetne nekünk?! Mégis valahol szívem legmélyén reménykedtem benne, hogy idővel minden kedvezően alakul majd.
Addig viszont…
Féltem a választól. Ha még szereti Mike-ot, nekem azt is el kell fogadnom.
Ahogy rám nézett gyönyörű szemeivel, láttam tekintetében a habozást, de nem akartam, hogy elferdítse a valóságot a kedvemért. „Csak az a fontos, hogy Kristen boldog legyen” – ismételgettem magamban.
- Kérlek, őszintén válaszolj – mondtam neki. – El tudom viselni.
Bár ebben nem voltam biztos…
- Nem szeretem Mike-ot – felelte. Éreztem, hogy tétovázik. – Vagyis nem úgy szeretem, ahogy téged.
Tudtam. Ennek meg kellett volna nyugtatnia háborgó lelkemet, de valamiért ez a válasz is fájt. És amit álmában motyogott… Elbizonytalanodtam.
- Róla álmodtál… A nevét suttogtad.
- Emlékszem, mit álmodtam. Éppen veszekedtem vele. - Elhúzta a száját, miközben ezt mondta.
- De azt is mondtad, „szeretlek”.
Erre elmosolyodott, és a következő pillanatban megértettem, miért.
- Azt neked mondtam. – Szerelmesen pillantott rám, de én még nem tudtam, mit gondoljak. - Mike-kal két éve vagyunk együtt – folytatta.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy jelen időt használ. A sebek vérezni kezdtek a szívemen, de rezzenéstelen arccal figyeltem tovább.
- Mindig az életem része lesz, de most már te vagy nekem a legfontosabb.
Szerettem volna, ha igazat beszél. Tudtam, hogy két év nem múlik el nyomtalanul. És azt is tudtam, hogy Kristen nem fog örökre Londonban maradni. Egyszer majd visszatér Amerikában, és ha nem is Mike-hoz megy vissza oda, mégis egyedül maradok. Ez fájt.
Azt mondtam neki, el tudom viselni az őszinteségét, most mégis milliónyi parázsló kín égetett belülről. Eszembe jutott, hogy reggel még biztos voltam benne, semmi rossz nem történhet ezen a gyönyörű napon. Most viszont egyre több kérdőjel zsongott az agyamban.
- És… - Nem tudtam, hogyan is kérdezzem meg, mik a további tervei, de tudnom kellett. – Elmondod neki, mi történt kettőnk között?
- El.
Hallottam, hogy felsóhajt. Örülnöm kellett volna, de valamiért nem sikerült. Meg akartam könnyíteni neki, de nem tudtam, mit tegyek, így csak magamhoz öleltem. Szorosan kapaszkodott a nyakamba.
Ekkor eszembe jutott még valami, bár mostanra teljesen jelentéktelennek tűnő dolog.
- Elárulod, hol voltál éjjel?
Kíváncsi tekintettel pillantott rám.
- Visszajöttem hozzád - magyarázta.
- Nem, én utánad mentem, de nem voltál sehol. – Gondoltam, elmesélem neki, min mentünk keresztül. - Tűvé tettem érted a környéket, aztán felhívtam Ricket, aki azt mondta, hozzájuk sem mentél vissza. Ekkor Jennyvel hazamentek, hátha valahogy odajutottál a lakásukhoz. Én visszamentem a klubba, remélve, hogy talán mégis valahogy felbukkansz. Még Tom is téged keresett égre-földre, de semmi. Aztán visszajött velem ide, és akkor láttuk, hogy itt vagy. – Még most is alig akartam elhinni, hogy nem történt semmi baja, míg mi idegeskedtünk. – Hol voltál mindeközben?
Felnyögött és szomorúan nézett rám.
- Nem akartam ennyi gondot okozni – mondta bocsánatkérően. – Amikor elindultam, körülbelül kétutcányira találkoztam Angie-vel, aki épp akkor ért haza. Tudtad, hogy itt lakik nem messze? – kérdezte.
Fogalmam sem volt, így megcsóváltam a fejem. Angie. Soha nem gondoltam volna.
- Ő hívott fel magához, adott egy másik felsőt, beszélgettünk kicsit, majd visszazavart hozzád – folytatta kissé elpirulva.
- Nagyon aggódtam érted! Pláne azok után… - Akármit is mondott róla Kristen, még mindig ki akartam törölni az emlékeimből azt az esetet. - Örülök, hogy nem esett semmi bajod!
- Én csak attól féltem, hogy megint kidobsz, de akkor ezért nem voltál itthon. Az ajtót viszont szerencsére nyitva hagytad – mondta valamivel vidámabban. – Így nem volt nehéz bejutnom. Remélem, nem haragszol.
- Amikor megláttalak, hogy itt vagy és semmi bajod… - Kissé elnevettem magam. Most is éreztem, milyen megkönnyebbülést éreztem akkor. – Nehezen tudtam megállni, hogy fel ne ébresszelek.
- De aztán magamtól is felébredtem, és te is itt voltál már… - Ahogy az ajkába harapott, eszembe juttatta, mi történt, miután felébredt, és újra akartam.
Félretettem a többi kérdésemet, és bár tudtam, hogy sok minden nem tisztázódott – legalábbis részemről még volt, amit nem értettem -, egy kicsit elengedtem magam és megcsókoltam.
Ujjaival a hajamba túrva húzott ő is közelebb magához, és addig fészkelődött az ölemben, míg a takarót kitúrva kettőnk közül már anyaszült meztelenül ült rajtam szétvetett lábakkal.
Kezeim felfedezőútra indultak a testén, végigsimítottam combjain, mellein, miközben nyelvünk megállás nélkül ízlelte egymást. Ajkainak még mindig csokiíze volt, és ez eszembe juttatta percekkel ezelőtti fantáziámat… Egyszer megvalósítom! – döntötte el magamban.
Kezeivel már az ingemet gombolgatta, bár én a nadrágomat éreztem egyre szűkebbnek. Elképesztő hatást gyakorolt rám, ahogy ficergett az ölemben.
Hirtelen elszakadt tőlem, és levegő után kapkodva végignézett rajtam.
- Akarlak. Most – mondta.
Erre elmosolyodtam. Semmire nem vágytam most jobban, mit rá. A kintről beszűrődő napsugarak táncoltak csupasz bőrén, és még gyönyörűbbnek találtam, mint valaha. Mégiscsak igazam volt azzal a boldog nappal kapcsolatban.
Letéptem magamról az inget, majd ölemből leemelve Kristent, felálltam és elkezdtem volna a nadrágomtól is megszabadulni, de kezei már az övemen matattak. Türelmetlenül cibálta le rólam, a boxerrel együtt, és ahogy kiszabadult testem a ruhadarabok fogságából, máris a szájában éreztem magam.
Most nekem akadt el a lélegzetem, ahogy tarkójánál fogva húztam magamhoz. Nyelve őrült táncot járt rajtam, és tudtam, hogy mindjárt végem. Emberfeletti erővel toltam el, majd az ágyra nyomva ráfeküdtem.
Lábait egyből széttárta, én pedig közéjük feküdtem. Óvatosan hatoltam belé, miközben újra megcsókoltam, de ő többet akart, ahogy azt fenekemet markoló kezei – vagyis inkább belém mélyedő körmei - bizonyították.
Nyelvünk egy ritmusra járt testünk egyre gyorsuló mozgásával, és hangos nyögésektől kísérve élveztünk el ugyanabban a pillanatban. Egy percig csak kapkodó lélegzetvételeink zaja hallatszott.
Sajnáltam, hogy nem jutott idő előjátékra, mégis úgy gondoltam, ez most így volt tökéletes. A szemébe néztem, és az általam érzett szerelmet olvastam ki belőle.
- Szeretlek. – Ki kellett mondanom.
