Elnézést, de még nincs megoldás a Mike-kérdésre :) Holnap bepótlom, ígérem!
Most az előzőt kapjátok Rob szemszögből :)
Utána pedig új szavazást írok majd ki, figyeljetek.
23. fejezet (Rob)
Bátortalanul figyeltem, ahogy kinyitja a szemét, nem állt szándékomban felébreszteni.
- Szia – suttogta mosolyogva, amit viszonoztam.
Felült, és észrevette a tálcát a süteményekkel. Reméltem, hogy meg van elégedve vele. Édesen, kissé tátott szájjal vette szemügyre az ott látható sokaságot. Ahogy meglátta a kávét, egyből felcsillant a szeme.
A takarót maga elé szorítva közelebb csúszott hozzám, átfonta egyik karjával a nyakamat és megcsókolt.
Miután eleresztett, elfúló hangon csak ennyit mondott:
- Köszönöm.
- Nincs mit – feleltem mosolyogva.
Odanyúltam a tálcához, és a kezébe adtam a kávét. Az előző napi esetből tanulva semmit nem akartam kockáztatni. Nem akartam, hogy bármi elrontsa ezt a reggelt, bár sejtettem, hogy ma fog sor kerülni a nagy beszélgetésre, de addig is boldog perceket akartam szerezni Kristennek, és saját magamnak is.
Hálás pillantásokat lövellt felém, ahogy kortyolta a kávét, és ahogy fel is nyögött közben… Jól tudtam tehát, hogy erre van szüksége elsőként! Nem tudtam elfojtani jókedvű nevetésemet.
Erre elpirult, majd visszaadta az üres csészét. A tálcát adtam neki oda helyette. Először tanácstalanul nézegette, aztán elvett egy darabot, és beleharapott.
Élvezettel figyeltem, ahogy majszolja, miközben a töltelékkel kicsit összemaszatolta a szája szélét. Éreztem, hogy kezd felgyorsulni a szívverésem és a légzésem. Elöntött a vágy, ahogy apró nyelve hegyét kidugva végignyalta. Nem tudtam levenni a szemem a szájáról.
Már a klubban is megőrjített, amit a cseresznyével és a szívószállal művelt, de ez…
- Mi az? – kérdezte teli szájjal. Ekkor vettem csak észre, hogy abbahagyta a rágást, és engem figyel.
Nem haboztam tovább. Odahajoltam hozzá és lenyaltam a szájáról a sütiből kifolyt csokit. Nem apróztam el, de nem a csoki ízlett ennyire, hanem Kristen. Hagynom kellene, hogy egyen, gondoltam, mire visszahúzódtam, és ránevettem, leplezendő perverz gondolataimat. Elképzeltem ugyanis, mi mindent csinálhatnánk még némi csokiszósszal…
- Édes vagy, amikor eszel – mondtam.
Tovább rágta a falatot, majd felvett egy másik darab süteményt és felém nyújtotta. Leharaptam a felét. Vidáman figyeltem, ahogy csócsál, túl sokat vett egyszerre a szájába, és alig győzte összerágni, de ezek szerint éhes volt már nagyon.
Egy másodpercnyi szünet után tekintete elsötétült, letette a kezéből a sütiket, és lenyelte a még a szájában levő falatot.
Ekkor még nem tudtam, mi történhetett, ami elszomorította.
- Rob… - Aggódva pillantott rám. Megijedtem, de vártam, mit fog mondani. Lélekben már nem volt időm felkészülni. – Beszélnünk kell.
Most tudtam, hogy elérkezett az ideje annak a bizonyos komoly beszélgetésnek. Óvatosan elvettem tőle a tálcát, bár kezem remegni kezdet egy kicsit. A földre raktam, és leültem mellé az ágyra. Mindenekelőtt tisztázni szerettem volna vele, hogy megértem, ha ő nem viszonozza az érzéseimet, és nem is várom el tőle.
- Amit tegnap mondtam… - Itt egy futó pillantást vetettem rá. Megköszörültem a torkom. Tartottam tőle, mit válaszol. – Hogy szeretlek… Azt… Az igaz, de nem kötelez téged semmire – mondtam halkan.
- Én is szeretlek… - suttogta.
Azt hittem, rosszul hallok. Mielőtt azonban szívemet szárnyalni engedtem volna, lenyugtattam magam, hisz még egy csomó dolog van, amit meg kell beszélnünk.
Óvatosan néztem a szemébe, hogy megbizonyosodjak róla, igazat mondott. Bár az imént csak suttogott, mégis éreztem egy kis tétovázást a hangjában.
- De… ? – kérdeztem.
- De… Van valaki az életemben – mondta, de azonnal lesütötte a tekintetét.
Ezt már tudtam, de ebben a pillanatban megint elkeserített ez a tény. Az ő szájából hallani sokkal rosszabb volt, akármit is hittem ezelőtt.
Nem tudtam, hirtelen mit feleljek. Könyörögjek neki, hogy hagyja ott? Miattam?! Ugyan már. Ezt nem tehetem. Neki kell döntenie. Nekem pedig elfogadnom, bármi is lesz.
- Tudom – válaszoltam végül.
Kicsit értetlenül nézett rám:
- Tudod?
- Igen, Tom mondta el. – Továbbra is döbbenten bámult. – Pont miután tegnap reggel elmentél Jennyékkel – magyaráztam.
Belül majd’ szétvetett az ideg, de tudtam, ha most kiborulok, azzal csak magam alatt vágom a fát, így igyekeztem elfojtani feltörni készülő féltékenységemet.
- Te tudtad, és mégis… - Nem tudtam, hogyan akarta befejezni a mondatot, mert máris máshogy folytatta. - Akkor ez volt a bajod tegnap?
Ez volt a bajom, ráhibázott. És még más is…
- Azt hittem, csak kihasználtál – suttogtam. Nem tudtam elrejteni a fájdalmat a szememben, akárhogy is próbáltam.
- És most is azt hiszed?
- Nem. – Most már nemcsak hogy nem hiszem, de nem is bánom, ha ez azt jelentené, hogy örökre mellettem marad…
- Nem? – Láttam az értetlenkedést a szemeiben.
- Most már nem érdekel – feleltem megadóan. Még soha nem nyíltam meg ennyire senki előtt, de most úgy éreztem, meg kell tennem.
- Nem érdekel? – kérdezte hitetlenkedve.
- Mikor tegnap eltűntél… Miután… - Nem akartam visszaemlékezni arra, amit tettem vele. Miért akarja, hogy kimondjam?! Nem látja, hogy szenvedek az emlékektől?
- Rob…
- Nem akartam úgy bánni veled! – tört ki belőlem hirtelen.
Láttam, hogy teste megfeszül. Nem akartam ezt. Meg nem történtté akartam tenni, amit tegnap elkövettem ellene. Most ő is visszaemlékszik. Hirtelen azt éreztem, sosem fogja megbocsátani, akárhogyan is folytatódott a hajnal…
– Hidd el, kérlek, és bocsáss meg nekem! Én még soha nem csináltam ilyet. Nem ezt érdemelted volna, annyira sajnálom. Nem tudom mi ütött belém. Többé nem teszek ilyet! – ígértem. Ő csak bámult rám hatalmas szemekkel, míg esküdöztem.
- Rob. Te most miről beszélsz?
Ezt nem hiszem el! Hát tényleg nem tudja?! Vagy csak próbálja elbagatellizálni a dolgot, hogy nekem ne fájjon annyira saját kegyetlenségem?!
- Arról, hogy szinte… megerőszakoltalak. – Az utolsó szót csak suttogtam, és elfordítottam a fejem. Nem akartam látni a következményeket. Hányingerem támadt magamtól.
- Nem erőszakoltál meg – felelte higgadtan, de nem győzött meg. – Én is akartam.
Megvetően felhorkantam. Most tényleg mentegetni próbál. De nem fog neki menni. Tisztában vagyok a tetteim súlyával.
- Kérlek, nézz rám. – Ezzel az ölembe mászott, és kissé lejjebb csúszott testén a takaró.
Nem mertem átölelni, ránézni se, inkább szorosan lehunytam a szemem, de nem hagyott magamba zuhanni, forró tenyerébe fogta arcomat, és felemelte. Hát jó, a testemet irányíthatja, de akkor sem bocsátok meg magamnak soha.
- Élveztem – mondta, mire kipattantak a szemeim, de csak egy elgyötört tekintetet láthatott felnyíló szemhéjaim mögött. Hitetlenkedve csóváltam a fejem, de még nem fejezte be.
- Tényleg élveztem. Már ott a klubnál azt reméltem, hogy… - elpirult és nagyon meglepődtem. Mi?! Most ezt úgy érti, ahogy gondolom… ?! Nem, az kizárt, hogy tényleg tetszett neki durvaságom. De szavaival újra rácáfolt gondolataimra.
– Azt reméltem, hogy berángatsz a kocsidba vagy az egyik mosdóba, nem érdekelt.
Egyre kíváncsibban vártam a folytatást.
- Kívántalak. És alighogy megjöttünk, ha te nem téped le rólam a ruhát, megtettem volna én.
- De letéptem… - Még mindig bántam a bűnömet, de meg is könnyebbültem, hogy az ő szemében nem jelentett akkora vétséget, mint amekkorának én éreztem. De ettől függetlenül megfogadtam, hogy ezentúl vigyázni fogok rá, soha többet nem akarom bántani.
- Örülök, hogy letépted – biztosított.
Egy kis reményt láttam felcsillanni a messzeségben, de még voltak kérdéseim, melyekre választ szerettem volna kapni ahhoz, hogy tisztán tudjam kezelni a helyzetet és az érzéseimet. Például, hogy mit érez Mike iránt…
- De mégis elmentél… Azt hittem, látni sem akarsz többé. – Meg akartam bizonyosodni róla, hogy ezt a témát végleg kipipálhatom.
- Már délután a telefonban tudtam, éreztem, hogy van valami bajod – mondta. - Főleg, mikor a klubban nem jöttél oda hozzánk. És… utána… vissza akartál vinni, de ahogy láttalak az erkélyen…
Emlékeztem erre is, ahogy mindenre. Akkor szívesen meghaltam volna.
- Féltem, hogy úgyse tudnálak jobb kedvre deríteni, és egy kis időt akartam adni – folytatta.
Ebben igaza volt. Akkor semmi nem tudott volna kizökkenteni önutálatomból.
- Gyűlöltem magam – vallottam be.
- Én azt hittem, engem gyűlölsz.
Soha egyetlen másodpercig sem tudtam őt gyűlölni. Ez képtelenség!
- Téged szeretlek, amióta először megpillantottalak – vallottam be harmadjára érzelmeimet, mire a már jól ismert édes mosolyt kaptam ajándékba. És nemcsak azt:
- Én is szeretlek! – súgta és meg akart csókolni. Minden vágyam ez volt, de még nem akartam elveszteni a fejem, így minden erőmet összeszedve elfordultam tőle.
- És Mike-ot?
