Íme a 31, csak hogy az alkesz-bagós banda (my favourites :) ) hamarabb térjen magához :D
És bocs, de ez sem lett valami extra, de a következőek már pörgősebbek lesznek, megígérem :)
Kicsit kizökkentem a tegnapi nem-írós nap után :S
31. fejezet (Kristen)
Csak néztem kedvesem falfehér arcát, és nem tudtam gondolkodni. Megrémültem, ha vele történik valami, azt én sem élem túl!
Bár az orvosok azt mondták, stabil az állapota, de egy fejsérülés akármilyen következményekkel járhat.
A fejem már zúgott a sok sírástól, és csodálkoztam, hogy még nem apadtak el a könnyeim.
Vissza akartam forgatni az idő kerekét addig, amikor Rob kilépett Jennyék ajtaján. Miért hagytam, hogy elmenjen?! Ha nem hagytam volna, ez nem történik meg!
Magamat kezdtem el hibáztatni, de kizökkentett egy furcsa hang.
Felkaptam a fejem, ahogy a műszerek veszett csipogásba kezdtek.
Most ijedtem csak meg igazán. Ez nem jó jel…
Robra néztem. Nem akarlak elveszíteni - sikítottam némán.
Kétségbeesetten néztem körül, mit csináljak. Szóljak az orvosoknak?! De biztos ők is hallják, nem vagyok képes most itt hagyni.
Amilyen gyorsan felerősödött a csipogás, olyan gyorsan szűnt is meg, és egy erőtlen nyomást éreztem a kezemen.
Hitetlenkedve meredtem összekulcsolt ujjainkra, majd Rob arcába, és láttam, hogy résnyire nyitott szemeivel egyenesen rám néz.
Szívem súlyosan dübörgött mellkasomban, ahogy felfogtam a csodát: felébredt!
- Rob – suttogtam, bár biztos voltam benne, hogy nem fog válaszolni, már csak a lélegeztető maszk miatt sem.
Újabb szorítás a kezemen. Könnyeim ismét eleredtek, immár a boldogságtól.
A következő pillanatban két orvos rontott a szobába, és engem kiküldtek. Persze eszem ágában sem volt távozni, de mire tiltakozni kezdtem volna, Tom jött be, és kivonszolt. Rob pillantása végig követett minket.
Nem is gondolkodtam rajta, hogy kerül ide Tom, szorosan kapaszkodtam belé, és arcomat az ingébe temetve zokogtam.
A többiek is odajöttek, még nem tudván, mi történhetett. A hangom elcsuklott, miközben megosztottam velük a hírt:
- Felébredt! Rám nézett, és megszorította a kezem!
Megkönnyebbülten mosolygó arcokkal találtam hirtelen szembe magam.
Az orvosok kijöttek, és közölték, hogy mivel Rob felébredt, már nincs több ok az aggodalomra.
Beszélni még nem tudunk vele, túl nagy ütést kapott a mellkasa ahhoz, hogy máris levegyék a lélegeztetőről, emellett ismét elaludt a sok fájdalomcsillapítótól, úgyhogy azt tanácsolták, menjünk haza mi is pihenni.
Na ez volt az, amire még csak gondolni sem mertem.
Claire és Richard felajánlották, hogy menjek el hozzájuk, őket úgyis értesítik rögtön, ha történne valami, és együtt tudunk visszajönni, de köszönettel elutasítottam.
Egy percre sem akartam távol lenni szerelmemtől.
Ők elmentek, de előtte tőlük, és Rob nővéreitől is hatalmas és megkönnyebbült ölelést kaptam, még meg is köszönték - mintha én tehetnék róla, hogy felébredt.
De ezt képtelenségnek tartottam, így zavartan hárítottam a hálájukat.
Ott maradtunk Jennyvel, Rickkel és Tommal a váróban, és mivel kitiltottak a szobából, úgy gondoltam, első körben muszáj valahogyan lehiggadnom az elmúlt órák megpróbáltatásai után.
- El kell szívnom egy cigit – mondtam. – Ki tart velem?
- Tényleg itt akarsz maradni? – kérdezte Jenny, miközben kifelé tartottunk. – Legalább átöltözni gyere haza.
- Most nem akarok elmenni, Jenny. Itt akarok lenni, ha újra magához tér.
- Én veled maradok – mondta Tom, mire hálásan néztem rá.
Nem akartam elmenni, de az egyedüllét gondolata sem volt túl vonzó ebben a pillanatban.
- Ahogy gondoljátok.
Jenny és Rick hazamentek, de előbb még a lelkünkre kötötték, hívjuk őket, akár az éj kellős közepén is, ha van valami hír.
Megígértük, majd elhajtottak, mi pedig a kórház előtti fedett területen leültünk Tommal egy padra, és rágyújtottunk.
- Köszönöm, hogy itt maradtál – mondtam neki.
- Rob a legjobb barátom már tíz éve, én is aggódok érte – magyarázta.
Egy ideig csak ültünk, szótlanul figyeltük a tompa éjszakai fényekben, ahogy esik az eső.
Visszaidéztem a pillanatot, ahogy Rob rám nézett a kórteremben. Még most is alig tudtam elhinni, hogy valóban magához tért. Legszívesebben visszamentem volna, hogy felébresszem és megígértessem vele, hogy meggyógyul, mert nem áll szándékomban elveszíteni, alighogy egymásra találtunk.
Éreztem, hogy elálmosodok, de küzdöttem az ébren maradásért. Ebben szerencsére segítségemre volt az is, hogy igencsak lehűlt a levegő.
Megborzongtam, mire Tom átkarolt. Közelebb bújtam hozzá, jólesett testének melege.
Miután elszívtunk jó pár szál cigit, visszamentünk be Rob szobájához. Egy doktor volt nála megint, és kíméletlenül nekiestünk a kérdéseinkkel, amikor kilépett az ajtón.
- Mikor fog újra felébredni? Teljesen felépül? Vannak-e maradandó sérülései? Mikor jöhet haza? És így tovább…
Az orvos megnyugtatott minket, hogy a tesztekből az derült ki, nincs maradandó sérülése, de egy pár óráig még nem lesz eszméleténél, és tulajdonképpen minden a másnap reggeltől függ. Addigra elmúlnak annyira a gyógyszerek hatásai, hogy kiderüljön például az, szenvedett-e Rob emlékezetkiesést.
Erre gondolni sem mertem. Sőt, biztos voltam benne, hogy az elmúlt két nap semmiképpen nem törlődhetett az emlékezetéből. Azzal hitegettem magam, hogy az képtelenség, hogy engem elfelejtsen.
Mivel mást egyelőre nem sikerült kiszedni a dokiból, Tom felajánlotta, hogy elvisz Jennyékhez.
- Motorral, esőben? – kérdeztem kétkedve, bár még mindig nem szándékoztam moccanni egy tapodtat se.
- Van egy rozzant autóm is, most azzal jöttem – felelte vigyorogva.
Haboztam, mert semmiképpen nem akartam elszalasztani egyetlen pillanatot sem, amit Rob mellett tölthetek… Ekkor Tom újabb ötlettel állt elő.
- Ha nem akarsz Jennyékhez menni, menjünk el hozzám, kétpercnyire lakok ide, akármi van, hamar ideérünk.
- De honnan fogjuk tudni, ha történik valami változás? – fejtegettem kétségeimet.
Tom csak egy pillanatig gondolkodott, majd körülnézett, és tekintete megállapodott a nővérpulton.
- Ezt én elintézem – mondta egy kacsintás kíséretében, majd elindult a nővérkék felé.
Messziről tapasztalhattam, milyen is az, mikor Tom bedobja magát, a szőke lány a pultban csak úgy olvadozott.
Elnyomtam egy ásítást.
Tom továbbra is vigyorogva tért vissza hozzám, majd közölte, hogy minden rendben, azonnal hívni fogja a nő, amint Rob magához tér ismét.
- Ezt hogy csináltad? – kérdeztem csodálkozva.
- Randira hívtam – felelte, miközben újfent átkarolta a vállamat, és a parkoló felé terelgetett.
- Micsoda?
Erre tettetett szomorúsággal felsóhajtott.
- Sajnos kosarat kaptam, de megígérte, hogy figyelni fogja Rob állapotát, és azonnal szól nekünk.
- Tom, félelmetes vagy – méregettem hitetlenkedve.
- Tudom – vigyorgott megint, majd besegített a kocsiba, és elindultunk.
