49. fejezet (Kristen)
Egyáltalán nem szimpla „baráti” módon tapadt a testünk egymáshoz Tommal.
Türelmetlenül vártam, hogy megcsókoljon, és túl legyünk végre az egészen.
Ő mégis habozott valamiért. Ezek szerint nem voltam elég egyértelmű. Bizonyítani akarok! Be akarom bizonyítani, hogy valóban túltettem magam a Rob által okozott kínokon és fájdalmakon.
Tom szája már szinte cirógatta az enyémet, és furcsa módon nem is találtam taszítónak, viszont egy kicsit sem éreztem azt a bizsergést, amit minden esetben, akárhányszor Rob ért hozzám.
Ez az! Rob, most talán mégis a segítségemre lehet. Csak rá kell gondolnom. Most egy kis időre még, ameddig muszáj, hogy utána visszatemessem érzéseimet oda, ahova nem kis erőfeszítéseimet követően tettem.
Agyam és elzárt szívem figyelmeztetni próbáltak, hogy őrültség, amit csinálok, és még nagyon meg fogom bánni azt, amire készülök. De nem gyengülhetek el - vitatkoztam józanabbik énemmel.
Mivel szemem szorosan csukva volt, arra gondoltam, tényleg elég lenne egyszerűen csak azt képzelnem, hogy ő tart a karjaiban. És bár teljességgel kizárt, hogy ez valaha még egyszer így legyen, nem hagytam több időt egyikünknek sem a töprengésre.
Nyeltem egy nagyot, majd összeszedtem minden maradék bátorságomat, ami a szituációt tekintve nem volt túl sok, és Robra gondolva elszántan nyomtam ajkaimat Toméra.
Egy kissé mintha meghökkent volna, talán nem gondolta volna, hogy valóban megteszem, talán arra számított, hogy ellököm magamtól, és ezzel neki lesz igaza, ami a beszélgetésünket illeti, de tévedett. És nem tiltakozott.
Próbáltam elvonatkoztatni a valóságtól, és lassan „képzelt Robom” szájába csúsztattam nyelvemet. Nem is olyan rossz, gondoltam, és örültem, hogy működik a tervem.
Hallottam, hogy felgyorsul a lélegzete, szíve egyre gyorsabb ritmust vert a kezem alatt. Megsimogattam a mellkasát, aztán a nyaka köré fontam egyik karomat, és még szorosabban húztam magamhoz. A másik kezemet a dzsekije alatt a háta felé közelítettem, és azt lefelé végigsimítva a fenekébe markoltam, mire felnyögött.
Már éreztem, hogy kezd megtörni az ellenállása, nyelvem is bebocsátást nyert a szájába. Minden szenvedélyemet beleadva csókoltam, de még mindig tartózkodó választ kaptam cserébe. Ez nem stimmelt. A valódi Rob már rég nem lenne ilyen tétova.
Megfogtam egyik kezét, és a mellemre vontam. Erre levegő után kezdett kapkodni, de nem szakította meg csókunkat. Ez már kezd hasonlítani, gondoltam. Szorosan hozzátapadó csípőmnél már azt is éreztem, hogy kíván, és ez akkora örömmel töltött el, hogy még többet akartam.
És boldogan tapasztalhattam, hogy „Rob” is többet akar, nem tudja már abbahagyni, amit elkezdtünk. Mellemet simogató keze felgyűrte a felsőmet, a következő pillanatban pedig már csak a melltartóm választotta el a bőrömtől, ami kezdett felhevülni az érintése nyomán. Éreztem, hogy mellbimbóim megkeményednek az ujjai kényeztetése alatt, a szájába ziháltam, majd még vadabbul kezdtem falni ajkait.
Józanabbik felem kétségbeesett, és szabadulni akart, de nem eresztettem. Még nincs itt az ideje, kiáltottam magamban, és visszaparancsoltam a cellájába.
Én is a pólója alá dugtam a kezemet, majd izmos hasát izgatóan végigcirógatva az öve felé vettem az irányt. Eszembe villant egy pillanatra, hogy szabadtéren vagyunk, akárki megláthat, de nem akartam ezzel foglalkozni ebben a pillanatban.
„Rob” lefogta tapogatózó kezemet, és már épp ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam, mégis mi baja van, amikor eszembe jutott, hogy akkor kíméletlenül elém tárul a valóság, így csukva tartottam őket.
Szerencsére csak azért fogta le a kezemet, hogy aztán nyaka köré fonva azokat, felemeljen a combjaimnál fogva, majd óvatosan a fűre helyezzen, és rám feküdjön.
Éreztem a hátam alatt a hűs talajt, de ez sem tudott kijózanítani. El akartam merülni az élvezetekben. Lábaimat „Rob” csípője köré fontam, és éreztem közöttük vágyát. Boldogan elmosolyodtam, és elégedetten nyugtáztam, hogy újra megcsókol.
Csípőmet mozgatni kezdtem, egyik kezemet kettőnk közé csúsztattam, és megint az övcsatját babráltam, de ekkor éreztem egy szorítást egymás után mindkét csuklóm körül, majd a következő pillanatban fél kézzel a fejem fölé szorította őket. Nem tudtam megérinteni, mire tiltakozva nyögdécselni kezdtem.
Hallottam ziháló lélegzetét, és mély sóhajait, ahogy csókunkat megszakítva próbál kijózanodni. Nem értettem, miért teszi. De hát két napja azt mondta, „így is kíván”, akkor most miért állt meg?!
Szólásra nyitottam a számat, de egy kéz tapadt rá, hallgatásra kényszerítve. Ekkor felpattantak szemeim és Tom döbbent és vágytól elsötétült tekintetével találtam szembe magam.
Elszégyellni sem volt időm magam, olyan gyorsan vettem magamra álarcomat, mely érzéseimet hivatott bujtatni. Pillantásom üressé vált, de belül átkoztam magam, amiért idáig hagytam fajulni a dolgokat. Azonban már késő bánat.
Tom próbálta összeszedni magát, és lassan lemászott rólam. Hagytam.
- Meg ne szólalj – mondta rekedten, mielőtt levette a kezét a számról. Jobbnak láttam engedelmeskedni, így csak bólintottam, mire óvatosan elengedett.
Leült mellém, és elbámult a tó felé.
Én is felültem, higgadtan, mintha mi sem történt volna, előkaptam a cigimet a kabátomból, és rágyújtottam. Megdicsértem magamat, amiért még a kezem sem reszketett.
Ő is hasonlóképp cselekedett, de az ő keze remegéséből gondoltam, hogy ő még korántsem tért teljesen magához. Velem ellentétben, mert én rögtön visszazökkentem a valóságba, amint felfogtam, hogy nem Rob az, akivel mindezt teszem.
A börtönét rángató lelkiismeretem zaklatni kezdett, hogy tehettem ezt Tommal. Nyilvánvaló, hogy hogyan érez irántam, de én nem akarok tőle semmit. Viszont azt ő akarta, hogy bebizonyítsam neki az igazamat, és ez sikerült! Míg magammal vitatkoztam, Tom is összeszedte magát.
Boldogtalanul nézett rám. Kissé csúfondárosan és hidegen viszonoztam.
- Meggyőztél – mondta halkan.
Amolyan „én előre megmondtam” pillantással elmosolyodtam. Belül azonban ujjongtam, amiért sikerült. Ismét egy köszönet Robnak. Majd egyszer…
- És miért hagytad abba? – kérdeztem, folytatva az általam írt színjátékot.
- Kris… - kezdte, de elharapta a mondatot.
Összeráncolta a szemöldökét, és megint elfordult a tavat bámulni. Kíváncsian én is odanéztem, mi érdekeset láthat ott, de nem fedeztem fel semmit. Körbepillantva viszont elégedetten konstatáltam, hogy szerencsére nincs senki a közelben, aki látta volna az iménti előadást. Még feljelentettek volna közszeméremsértésért.
- Igen…? – kérdeztem vontatottan, várva, hogy befejezi, amit akart.
- Ez őrültség, amit csinálsz!
Meglepődtem. Most vajon mire gondol?! Elképzelésem sem volt, ezért megkérdeztem.
- Ezt hogy érted?
- Éreztem, hogy élvezed, de amint kinyitottad a szemed és megláttad, hogy én vagyok az… - Elhúzta a száját.
A fenébe! Azt nem vallhatom be neki, hogy végig Robot képzeltem a helyébe, gondoltam. És azt is megállapítottam, hogy igazán szemétség, amit Tommal csináltam. Elkezdtem undorodni magamtól.
Fájdalmas tekintete is arról árulkodott, hogy bántja a dolog. Egy pillanatra megsajnáltam. Ő nem tehet semmiről. Úgy gondoltam, szabadon ereszthetek egy kicsit elfojtott jóságomból. A karjára tettem a kezem, és igyekeztem őszintének hatni, mert ezúttal úgy is gondoltam.
- Bocsáss meg, Tom – mondtam, mire mélyen a szemembe nézett, míg én ijedten kaptam a torkomhoz.
Ez az az elcsukló hisztérikus hang, amit napok óta nem hallottam, és a szemem is biztos elárul mindent. Reggel óta visszafogott önmagam egy pillanatra elszabadult, és máris mi lett belőle! Visszaerőltettem magamra a maszkot, de már késő volt.
Tom hallotta a kétségbeesést és a gyötrődést a hangomban, és látta szemeimet, amint egy másodpercre a valóságot tükrözik. Azt a valóságot, ami valójában bennem dúl, csak eltitkolom.
Fürkészően kutatta a tekintetem, de már sikeresen eltüntettem az előbbi megingásom nyomait, és üresen bámultam vissza rá.
- Robot képzelted az előbb a helyembe, igaz? – kérdezte kíméletlenül.
Ne akartam válaszolni. De már úgyis lelepleződtem, a saját hibámból, már mindegy.
- Igen – suttogtam és újra a felszínre tört éppen csak eltüntetett fájdalmam.
Sokáig hallgatott. Addig is újabb szál cigik lettek a köztünk támadt feszültség áldozatai.
A sírás fojtogatni kezdte torkomat, ahogy elhatalmasodott rajtam a sokféle előbújó érzés. Tom észrevette ezt, és magához húzott, mire ellenkezni kezdtem, de csak lecsittegett, majd szorosan magához vont. De ez most más volt, mint percekkel azelőtt. Reszketve bújtam hozzá, és fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Ő oldotta meg a helyzetet.
- Még két ilyen idiótát, mint ti, nem hordott a hátán a föld – mondta hitetlenkedve, de végre némi vidámsággal a hangjában.
Zokogva én is elnevettem magam, míg ő a hátamat simogatta nyugtatás gyanánt. Ezzel azonban épp az ellenkezőjét érte el. Már teljesen eláztattam a pólóját, mire észbe kaptam, hogy ez neki most milyen szar lehet. Kárpótolni akartam valahogy, de nem jutott eszembe semmi.
- Most te utálsz engem igaz? – kérdeztem halkan hüppögve, pár nappal ezelőtti beszélgetésünkre emlékezve, mikor ő kérdezte tőlem majdnem ugyanezt.
- Nem – súgta vissza. – Sosem tudnálak utálni, Kris, én… - A szemembe nézve megláthatta ijedelmemet.
Csak nehogy szerelmet valljon, könyörögtem magamban, azzal nem tudok most mit kezdeni. Szerencsére máshogy folytatta, de tudtam, hogy eredetileg mit akart mondani, és még jobban szágyellni kezdtem magam.
- Mindegy. Most az a fontos, hogy ti kibéküljetek végre – fejezte be, mire iszonyat dühös lettem.
- Azt már nem!
