104. fejezet (Kristen)
Jenny fürkész pillantásokkal méregetett, ahogy a kocsijához közeledtünk.
- Mi az? – kérdeztem.
- Csak kicsit meglep… hogy… simán megérintett… és te is őt…
Eszembe jutott, hogy először Jennyvel is nehezen ment ez a dolog, de mostanra a lelkemnek ez a része a helyére zökkenni látszott, így rámosolyogtam.
- Ez volt az első lépés… hogy normálisan tudjunk létezni egy lakásban – magyaráztam, de azt nem akartam az orrára kötni, hogy azóta már hol is tartunk…
De Jenny persze nem hagyta ennyiben.
- Az első? És hányadik lépcsőn ácsorogtok éppen?
Elpirultam, mire felnevetett.
- Azért örülök neki, hogy szemmel láthatóan is végre emberibben festesz. Jót tesz neked a szerelem – kacsintott, majd beültünk a kocsiba.
- Hová cipelsz? – kérdeztem.
- Ahol nyugisan tudunk beszélgetni – felelte egyszerűen.
Fogalmam sem volt, hol lehet ilyen hely, de végül leparkolt egy belvárosi kávézó előtt.
Bár már ittam kávét nemrég, mégis jólesett volna még egy, így miután bementünk, és helyet foglaltunk, egy erős feketét kértem. Jenny szintúgy.
Majd míg várakoztunk, nekem is szegezte az első kérdés, de sejtettem, hogy nem úszom meg csak eggyel.
- Tényleg jól vagy?
- Jól – feleltem.
De továbbra is aggódva pislogott felém.
- Komolyan, Jenny. Számomra is meglepő, de… - elpirultam.
Erre tágra nyíltak a szemei.
- Csak nem… ?
Arcom még mélyebb vörös színt öltött, ahogy megráztam a fejem.
- Nem, annyira még nem, de… talán jó úton haladunk – feleltem kitérően.
- Ó, Kris, én úgy sajnálom! – mondta letörve, de nem akartam ismét a bocsánatkéréseit hallgatni.
- Fejezd ezt be, ne is beszéljünk róla.
- Jajj, tényleg, ne haragudj, nem akartam szóba hozni, csak… - elhúzta a száját, nem tudva, hogy is fejezze be a mondatot anélkül, hogy igenis újra szóba ne hozná.
Elmosolyodtam.
Bár még mindig rossz volt visszaemlékeznem, és a szívem is elszorult, ahányszor eszembe jutott, ami náluk történt, de legyűrtem a gombócot a torkomban, és mélyet sóhajtottam.
- Inkább beszéljünk másról. Miért raboltál el ilyen váratlanul? – próbáltam más felé terelni a beszélgetést.
Meg is bántam, amint meghallottam az okát.
- Mike hívogat folyton.
Ezt nem akartam elhinni. Mit nem értett Mike azon, hogy vége?!
- Jenny… Ne vedd fel.
- Muszáj felvennem, mert mindig más számról hív. És sose tudhatom, hogy nem-e egy ügyfelem az.
Ebben igaza volt. Már biztos voltam benne, hogy kár volt megadnom Mike-nak Jenny számát. De az enyémet szerencsére nem tudja.
Az órára néztem, de még csak délelőtt 10 volt. Amerikában még csak hajnali kettő körül lehet… tehát most még nem tudom elintézni.
- Majd felhívom és beszélek vele – ígértem.
- Köszönöm – hálálkodott barátnőm.
- Azt is mondta esetleg, mit akar?
- Mindig kérdezi, hogy vagy…
- De ugye nem mondtad el neki, hogy… - szakítottam félbe, majd ő is engem.
- Persze, hogy nem!
Fellélegeztem. Még csak az kéne, hogy Mike is megtudja, mi történt.
- Szerintem még reménykedik – folytatta Jenny.
- Feleslegesen. Teljesen érthetően megmondtam neki, hogy ennyi volt.
Jenny elhúzta a száját. Mindketten ismertük Mike-ot.
De már rég bánni kezdtem, hogy valaha is belementem vele abba a kapcsolatba.
Ellentétben a mostanival. Azt egy cseppet sem bánom meg soha, amíg élek!
Hirtelen eszembe jutott előző esti beszélgetésem anyámmal.
- Anyu is keresett nálad, igaz?
- Igen, neki megadtam a számodat, remélem, nem baj – nézett rám ijedten.
- Nem, semmi gond. Neked is mondta a nagy hírt? – kérdeztem.
- Milyen hírt?
- Megint sikerült kibuliznia nekem egy forgatókönyvet.
Már számtalan hasonló kísérletét sikerült kudarcba fullasztanom azzal, hogy egyszerűen nem jelentem meg a castingon.
Jenny viszont leesett állal bámult, mint mindig.
- Hát hajrá, fogadd el! – lelkendezett.
- Ez nem ilyen egyszerű, Jenny.
- Miért, nem tetszik a sztori?
- Még nem olvastam, anyám elmondása alapján pedig nem lehet nagy szám…
Eszembe jutott, mit mondott. Vámpíros film. Amiket utálok. És ezt tudja is jól, hogy gondolhatta, hogy majd pont erre fogok ráharapni?! Anyám gondolkodása számomra egy rejtély, állapítottam meg magamban nem először.
- Szerintem látatlanban ne mondj rögtön nemet – tanácsolta barátnőm.
- Még meglátom. Egyelőre semmi kedvem visszamenni.
Erre elhallgatott. Tudtam, hogy az jár a fejében, ami az enyémben.
Rob. És hogy vele mi lesz, ha elmegyek.
Kérdően pillantott rám, de mielőtt megszólalt volna, megráztam a fejem.
- Nem tudom.
- És ha veled menne?
Meghökkenve meredtem rá. Hogy Rob jöjjön velem? Az elképzelhetetlen…
Nem, nem hagyhatja itt a családját, és nem adhat fel miattam mindent, ami ide köti. Biztos voltam benne, hogy ezt nem akarom.
Tagadóan csóváltam a fejem, Jenny következő szavai azonban sebet ütöttek a szívemen.
- Soha nem fogja kiheverni, ha elhagyod.
Meghozták a kávét, ezzel adva nekem egyetlen perc gondolkodási időt a „most akkor mit csináljak” témakörben. De nem találtam választ.
És azt is tudtam, hogy nekem sem lesz könnyű.
- Majd lesz valahogy – feleltem végül kitérően.
Reménykedtem benne, hogy ha valóban elég erős a szerelmünk ahhoz, hogy felnőtt emberek módjára bírjuk az akadályokat, ezzel együtt a távolságot is, akkor nem lesz semmi gond. Bár sosem hittem a távkapcsolatokban, de ez nem saját tapasztalaton alapult, csakis mások elmondásán. De ki tudja?! Lehet, hogy mi lennénk azok a kivételek, akik megerősítik a szabályt, és így egyértelműen nekünk sikerülhetne. Vagy mégsem…
- Robnak említetted már, hogy filmezel?
Jenny riasztott fel a gondolataimból.
- Nem… És tudtommal máshonnan sem tudja. De különben sem filmezek, az már évekkel ezelőtt volt.
- Attól még színésznő vagy – mutatott rá a tényekre. – És ő is járt színészszakkörre vagy mire, még régen.
Most rajtam volt a sor a megdöbbenést tekintve.
- Hogy… Rob??? – kérdeztem.
- Igen, még talán a középsuliban. Rickkel és… - tudtam, kit akar mondani, de elharapta. – Több sráccal az osztályukból együtt jártak oda, azt gondolták, ott könnyebb becsajozni – mesélte vigyorogva Jenny.
Még nem tértem magamhoz. Ez új.
- És azóta csinált valamit ilyen téren? – kíváncsiskodtam.
Tuti emlékeztem volna rá, ha láttam volna valaha valamiben.
- Nem… Azt hiszem, nem.
Ezzel be is fejeztem a filmek számba vételét. Nem láthattam semmiben.
- Újabban csak zenélget, gitározik, meg énekel is… - folytatta Jenny. – És istenien zongorázik.
Újabb döbbenet. Ráébredtem, mennyi mindent nem tudok még róla, és ez elkedvetlenített. Egy élet sem lenne elég, hogy eléggé megismerjük egymást, de nekünk már csak pár napunk van…
Jenny észrevette a lehangoltságomat, és nem mesélgetett tovább.
Megettünk még egy-egy sütit a kávé mellé, közben cseverésztünk még semlegesebb témákról, de mielőtt indultunk volna, Jenny újra előjött a tanácsaival.
- Szerintem tényleg fontold meg ezt a filmet, amit anyud említett. Talán… kicsit elterelné a figyelmedet is majd, ha elmész…
Szóval ő sem hisz abban, amiben szívem mélyén én sem. Vagyis hogy sikerül együtt maradnom Robbal a távolság ellenére is.
Megittuk a kávét, csevegtünk még pár lényegtelen dologról, majd kiléptünk a kávézóból.
Míg Jenny Rob lakása felé fuvarozott, végig ez járt a fejemben.
A kapuban elbúcsúztunk, és a lépcsőházban meglepetten fel is fedeztem, amint Rob villanykörtét cserél.
- Szia – köszöntem rá mosolyogva.
- Szia – felelte, és leugrott a korlátról, amin ácsorogva az izzót cserélte – ezzel persze az infarktust hozva rám.
Mielőtt azonban letolhattam volna miatta, már át is ölelt, és csókolni kezdett.
Akármennyire hiányzott nekem is, eltoltam magamtól.
- Ne itt – suttogtam.
- De nem bírom tovább! – És újra ajkaimra tapadt.
Meglepődtem.
Rob eddig tartózkodóbb volt „azóta”, bár a mai reggelt tekintve már korántsem lehetett tartózkodónak nevezni többé egyikünket sem, de akkor is…
A csókja viszont elfeledtette, hogy min is kezdtem gondolkodni, és már csak az érdekelt, hogy minél szenvedélyesebben viszonozzam nyelve csábító játékát.
Végül ő szakadt el tőlem lihegve.
- Menjünk fel – súgta.
Nem kellett kétszer mondania, már siettünk is felfelé a lakásába.
Belépve viszont hirtelen megállt, és az általam várttal ellentétben nem az előbb elkezdetteket folytattuk, hanem…
