184. fejezet (Rob)
Egyik reggel arra ébredtem, hogy csörög a telefonom. Mielőtt felvettem, eltöprengtem egy pillanatra azon, hogy fogalmam sincs, milyen nap van. Úgy összemosódott bennem minden, hogy csak a nap állásából tudtam megsaccolni azt is, hogy éppen milyen napszak van. Feltéve, ha kisütött.
De mivel én voltam Rick tanúja az esküvőn, nem hagyta, hogy ezt elfelejtsem. Ő keresett.
- Ma lesz a főpróba, jössz? – kérdezte.
- Öhm… Mikor is lesz a nagy nap? – kérdeztem vissza.
- Holnapután – felelte.
Vettem egy mély levegőt. Hálás voltam neki, hogy nem akárhányadikát mondott, vagy a nap megnevezését, pl. szombat, mert lövésem sem volt, az mikorra esne. A holnaputánt majd igyekszek észben tartani.
- Persze. Hova menjek? – érdeklődtem.
Elmondta. Próbáltam megjegyezni ezt is.
- És ha lehet, ne késs.
Az órára néztem, és láttam, hogy még bő négy órám van odaérni a főpróbára. Elnyújtóztam az ágyon, és a kezem beleakadt valamibe. Kristen felsője volt.
Esküvő.
Talán itt lesz.
Talán nem.
Ha itt lesz, talán egyedül jön.
Talán nem.
Ha egyedül jön, meg kell tudnom tőle legalább annyit, hogy mi a helyzet a babával.
A közös babánkkal.
Még akkor is, ha nem lesz hajlandó szóba állni velem, valami indokkal csak rá tudom venni, hogy legalább két szót beszéljen velem.
Még akkor is, ha látni sem akar. Mert megbocsátani úgysem fog.
Nem fogok jelenetet rendezni az esküvőn. Előtte szinte kizárt, hogy a közelébe jussak. Akkor majd utána, gondolkodtam.
Persze csakis akkor, HA eljön.
Már csak ez az egyetlen lehetőségem maradt. Mindenre. Tudtam ezt jól. Ekkor fog eldőlni minden. Példának okáért az, hogy rá hogyan hatott ez az időszak, amikor nem voltunk együtt.
Rám meglehetősen rombolóan. Már nemcsak a levegővétel esett nehezemre, a létezés sem ment könnyen. A szívemet alig éreztem dobogni. De nem akartam, hogy sajnáljon emiatt, mert megérdemeltem a kínjaimat.
Végül összeszedtem magam, és a fürdőbe mentem, hogy újra kinézzek valahogy majd az esküvői főpróbán. Bár még korán volt, miután fel is öltöztem, azonnal elindultam.
Nem volt sok kedvem ehhez az elő-hercehurcához, de tudtam, hogy muszáj ott lennem, elvégre én leszek Rick tanúja. A címhez érve leparkoltam, és gyalog sétáltam be a kastélyhoz hasonló épület előkertjébe.
Egész kellemes helynek tűnt, főleg egy esküvőhöz. Még szökőkút is volt. Leültem a szélére, rágyújtottam, és csak néztem, ahogy sorban hordják be az emberek a kapun a különféle kellékeket.
Jennyt és Ricket még nem láttam sehol, bár felfedeztem egy-két közös ismerősünket. Nekik odaintettem, amikor észrevették, hogy itt vagyok. Az egyikük rögtön ott is hagyta a csoportot, és elindult felém.
- Szia, hát te? – kérdezte mosolyogva.
Ő volt a nővéreim egyik régebbi kiszemeltje a számomra a kerítő-korszakukból, de csak párszor randiztunk, és az is évekkel ezelőtt volt. Jillnek hívták.
Nem akartam végképp embergyűlölőnek tűnni, így visszaköszöntem.
- Kicsit letörtnek tűnsz, Rob, minden rendben? – érdeklődött Jill aggodalmas tekintettel.
Ezek szerint mégsem tudtam lemosni magamról a rosszkedvemet, remek, gondoltam.
- Csak… - hitetlenkedve egy mosolyfélét erőszakoltam magamra, mivel elég furának tűnt vele megosztani a bajaimat. – Nemrég szakítottam valakivel – magyaráztam.
Erre Jill nem tudott mit mondani, csak együtt érzően megfogta a kezem.
- Szerintem hülye a csaj, ha dobott téged – kacsintott rám egy pillanattal később.
De továbbra sem volt jó a kedvem.
- Ne beszélj így róla – szóltam rá halkan, de határozottan.
- Rendben, ne haragudj – visszakozott rögtön.
Megráztam a fejem. Nem akartam beszélni róla. Inkább vele, de addig még két napot kell kibírnom. És reménykedni, hogy biztosan itt lesz.
- Nincs kedved ezután a mai buli után beülni valahova? – kérdezte Jill. – Meghallgatnám a bánatodat.
Ismertem annyira, hogy ne féljek erre rábólintani. Talán még hasznos is lenne, hogy ha egy szinte idegennek önthetném ki a lelkemet.
- Oké, akkor később találkozunk! – mondta Jill újra mosolyogva, egy puszit nyomott az arcomra, és elment vissza a többiekhez, akikkel érkezett.
Miközben néztem, ahogy távolodik, visszaemlékeztem rá. Magas, barna hajú, csinos lány volt, de Kristennek a közelébe sem érhetett. Semmilyen tekintetben. Jillel inkább mindig csak barátok voltunk, még az ágyig sem jutottunk el. Talán tényleg erre lenne most szükségem. Egy kis személytelenségre.
A főpróbán hamar túlestünk. Jenny végig került, de egy percre sikerült megállítanom.
- Jenny, idejön Kristen holnapután vagy nem?! – szegeztem neki a kérdést, amit már napok - ha nem hetek - óta tudni akartam.
- Rob. Kérlek, eressz el – nézett a karjára, ahol cseppet sem finoman megragadtam.
Elengedtem.
- Majd meglátod – villantott rám egy gonosz mosolyt, és ezzel ellibbent valamerre.
Nem jutottam előrébb. És Jenny egyre jobban kezdett idegesíteni.
Visszabattyogtam az autómig. Jill várt rám a kapuban. Már meg is feledkeztem róla.
- Jill, ne haragudj, de most mégsem alkalmas – néztem rá bocsánatkérően, amiért végül mégis lerázom.
De nem hagyta magát.
- Csak lazíts – ezzel belém karolt, és követett a kocsimig.
Engedtem az „erőszaknak”.
- Hova menjünk? – kérdeztem.
- Hozzád? – kacsintott rám megint, és emiatt egyre jobban kezdtem tartani tőle, hogy esetleg mást is akar, mint csevegni.
Szándékomban ált tisztázni vele a viszonyokat, mielőtt egy lépést is teszünk együtt.
- Jill, én még mindig szeretem Kristent.
- Ez látszik rajtad, mondanod sem kell – felelte. – Ne félj, csak beszélgetni fogunk.
Beletörődően elindítottam a kocsit, de nem volt kedvem ahhoz, hogy más nőt lássak a lakásomban Kristenen kívül.
- Te most hol laksz? – érdeklődtem.
Meglepődött a kérdésen, de megmondta a címét.
Miután felmentünk hozzá, első utam az erkélyére vezetett, és rágyújtottam. Jill még matatott valamit a lakásban, majd két pohár borral jött utánam. Az egyiket odaadta.
- Szóval? Mesélj – mondta, és leült az egyik székbe.
Én a másikban foglaltam helyet, letettem a poharam az asztalra, és meséltem.
Onnantól, hogy megismerkedtünk Kristennel. Kihagytam a történetből Tomot, és Brightont, meg az eljegyzési szándékaimat. Ez mind túl fájó pontot érintett, vagy azért mert túl szörnyű volt, vagy azért mert csodálatos. Elmeséltem, hogy Kristen elhagyott, de a terhességet is kihagytam. Meg azt is, hogy utána egy ideig mégis próbálkoztunk, és lehet, hogy mostanra már állapotos. Elmeséltem neki viszont a Kathy-ügyet. És azt, hogy utána mi történt.
Jill jó ideig nem szólt semmit. Aztán felhajtotta a borát, és újra töltött. Nekem is.
- Hát nehéz helyzet – mondta aztán.
- Nekem mondod?
- Miért nem mentél még utána? – kérdezte töprengve.
- Egy ideig nem akartam. Tudtam, hogy mennyire megbántottam. Utána meg már késő volt.
- Ugyan már, ilyesmire sosincs késő. Ha tényleg úgy szeretett téged, mint ahogyan te őt a mai napig, akkor nem kétséges, hogy tárt karokkal fogadott volna.
Ebben kételkedtem, de nem álltam le vitatkozni Jillel.
- Talán holnapután itt lesz az esküvőn – mondtam bizonytalanul.
- Akkor itt lesz a lehetőség! – lelkesült fel rögtön.
Jólesett az optimizmusa. Szomorúan elmosolyodtam.
- Miféle lehetőség? – kérdeztem elkeseredetten. – Talán HA eljön, pár percre láthatom, és annyi.
- Nem, nem lehet ennyi! – tiltakozott Jill rögtön.
Döbbenten ránéztem. És nem értettem, miért is akarja, hogy ennyire kibéküljek Kristennel. Jó, persze én is akartam, de neki mi indoka lehet erre? Meg is kérdeztem tőle, de csak legyintett.
- Nekem valaha fontos voltál, Pattinson. De nyugi, már kigyógyultam belőled – nyugtatott meg, mielőtt elkezdhettem volna aggódni emiatt. – Azt viszont rossz nézni, hogy belepusztulsz a csaj hiányába.
Igaza volt. Már nem igazán éreztem magam élőnek. De tudtam, hogy én vagyok a hibás. Régen Kristen után kellett volna mennem, és ha mást nem, legalább távolról megnézni, hogy jól van-e.
Mert ez, hogy nem tudok semmit, tényleg az őrületbe kergetett. És Jenny is csak fokozta a helyzetet. Jenny. Kíváncsi leszek, vajon a közelébe fog-e engedni.
- Jenny tudja, mi van vele, de nem hajlandó elárulni – panaszkodtam Jillnek.
Ezen ő is meghökkent.
- Ez egyre furább… - motyogta.
- Szerintem nem fura, hanem idegőrlő!
Töltöttem még magamnak a borból, felálltam, újra rágyújtottam, és az erkély korlátjához mentem.
Kifelé, vagyis inkább a semmibe bámulva szívtam némán a cigimet egy jó ideig. Jill mögém lépett, és a vállamra tette a kezét. Ránéztem.
- Ha bármiben tudok segíteni, elrabolni Jennyt a közelből, vagy akár a barátnődet, hogy beszélni tudjatok, csak szólj – mondta, és tudtam, hogy komolyan gondolja.
- Jill… - Egy pillanatra visszaemlékeztem kettőnkre. – Miért is szakítottunk? – kérdeztem.
Már egyáltalán nem emlékeztem, mi volt az oka.
Jill elkomorult, és lesütötte a tekintetét.
- Mert… - kezdte, majd rövid tépelődés után folytatta. – Megcsaltalak.
Hirtelen nekem is beugrott minden. Persze, Tommal csalt meg.
De ez valahogy semmilyen szinten nem hatott meg.
- Tényleg – feleltem mégis.
- Én úgy s…
- Nehogy bocsánatot kérj! – szóltam rá Jillre. – Azt megtetted már akkor is.
- Igaz – értett egyet, majd az asztalhoz ment. Utána fordultam. – Kérsz még bort? – emelte fel az üveget.
- Nem, én azt hiszem… Inkább hazamegyek – mondtam.
Már jócskán ránk esteledett, és bár tudtam, hogy csak az üres magányos lakás vár otthon, mégis… Ott valamelyest éreztem Kristen jelenlétét. És szerettem volna, ha legalább az körbevesz.
- Rendben – felelte Jill, és az ajtóhoz kísért. – Akkor az esküvőn találkozunk.
Bólintottam.
- Kösz mindent, Jill – mondtam még, aztán kiléptem a lakásból, és a kocsimhoz, majd haza mentem.
---
Egész éjjel nem jött álom a szememre, és másnap is Jenny verte ki belőle, amikor délután végre el tudtam aludni egy kicsit. Mikor beengedtem, a kezembe nyomott egy öltönyt.
- Ezt vedd fel holnap! – parancsolt rám, és már ott sem volt.
Mivel egy szál boxerban voltam, nem rohanhattam utána, pedig itt lett volna az alkalom, hogy kifaggassam végre Kristenről. Egy pillanatnyi habozás után mégsem érdekelt. Az öltönyt a kanapéra hajítottam, és Jenny után rohantam.
Épp az autójánál értem utol.
Becsaptam az ajtót, és rátámaszkodtam, hogy ne tudjon beszállni. Dühösen perdült felém, és villámokat szórtak a szemei, de az én haragomon nem tudott túltenni.
- Most. Elmondod.
- Mit? – kérdezte pimaszul.
- Mi van Kristennel? – sziszegtem felé.
- Holnap megtudod – ezzel eltaszított, és újra kinyitotta a kocsi ajtaját.
- Itt lesz? – kérdeztem.
Beszállt, magára csapta az ajtót, de még nem indított. Ehelyett egy fájdalmas pillantást vetett rám, bólintott, majd elhajtott.
Sokáig bámultam az autó után. Aztán rádöbbentem, hogy majdnem meztelen vagyok. Visszarohantam a lakásomba, és hevesen dobogó szívvel az erkélyre mentem rágyújtani.
Kristen itt lesz. Csak ez a három szó zakatolt az agyamban.
---
Még másnap is, amikor elindultam az esküvőre.
Egész éjjel nem aludtam. De ezúttal nem is ittam semmit, hogy gyorsabban teljen az idő.
Millióféleképpen megfogalmaztam magamban, mit fogok neki mondani, holott tudtam, hogy a döntő pillanatban úgysem fog eszembe jutni egyik verzió sem.
Jóval korábban érkeztem a kezdésnél. A kastély elé érve leparkoltam, a kocsimnak támaszkodtam, és egy darabig csak az érkező tömegeket lestem, hátha megpillantom valahol Kristent. De nem láttam sehol. Jill viszont kiszúrt engem, és odajött hozzám.
- Na, itt lesz? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Igen – feleltem, rá se pillantva.
Jill ujjongani kezdett, amit értékeltem, de nem tudtam vele együtt örülni.
- De ez még nem jelent semmit – lomboztam le.
Ő viszont tovább örömködött.
- Sok szerencsét! – szorította meg a kezem. – Minden rendben lesz – mondta magabiztosan, majd egy puszit adott az arcomra, és eltűnt valamerre.
Nem figyeltem, merre indult, mert ebben a pillanatban megláttam Kristent. Tőlem úgy tíz méterre haladt a tömeg szélén.
A gyomrom összeszorult, a szívem hevesebben vert, mint bármikor, és a lélegzetem is elakadt.
Gyönyörű volt.
Fehérben volt, mintha ő lenne a menyasszony. Elegáns, földig érő, testhez simuló, ruhakölteményt viselt, és nem tudtam levenni a szemem róla.
Még innen a távolból is feltűnt, milyen sápadt. Amúgy is vékony teremtés volt, de most még inkább annak tűnt. Mintha beteg lett volna…
A szívem heves dobogása ellenére is összefacsarodott. Én okoztam, ha beteg volt.
Egy pillanatra felnézett, és észrevett engem. Egyetlen végtelennek tűnő másodpercig elmélyedtünk egymás tekintetében. Úgy éreztem, megállt az idő.
Aztán a szempillája megrebbent, és elfordította a fejét.
Csak őt láttam, senki mást.
Továbbment befelé, és indultam volna utána, de attól, amit láttam, földbegyökerezett a lábam.
Kristen fogta valakinek a kezét. Felismertem, hogy kiét, még hátulról is.
Mike.
