183. fejezet (Rob)
Rick majdnem szó szerint a földről kapart össze. Nem meséltem el neki, mit tettem majdnem. Jobban mondva vissza sem akartam emlékezni az egészre.
Bepakolt az autóba, és hazafuvarozott. Kértem, hogy álljon meg útközben valahol, ahol vehetek valamit, ami segít elfeledtetni velem mindent. Bár elfintorodott, de engedelmeskedett.
A lakásomba már nem jött velem, de figyelmeztetett, hogy másnap keresni fog, és ha nem veszem fel a telefont, rám küldi a mentőket. Megadóan bólintottam. De egyelőre nem akartam a másnapra gondolni. Semmire nem akartam gondolni.
Kiköltöztem az erkélyre, és még a zuhogni kezdő eső sem tartott vissza tőle, hogy az átmeneti felejtéshez szükséges ivászatot lefolytassam.
---
Rick nem viccelt.
Mivel másnap nem hallottam meg, amikor keresett telefonon, a mentők dörömbölésére riadtam. Megnyugtattam őket, hogy téves riasztás volt, és csak szimplán másnapos vagyok.
Miután elmentek, utánanéztem, esetleg maradt-e valami alkohol még mára is. Csak egy fél üveggel találtam, de reggelinek megfelelt. Nem akartam gondolkodni, és nem akartam emlékezni.
Legfőképp az előző éjszakára. Ahányszor ugyanis bevillant, ahogy egy vadidegent képzeltem Kristennek, és majdnem… Mindannyiszor rosszul lettem. És semmi mentségem nem volt rá, amit tettem.
Bár nem mondtam el Ricknek, de mivel férfi és nem hülye, ráadásul ő nem is ivott annyit, mert vezetett, valószínűleg elég volt csak rám néznie. Meg arra a lányra, aki épp azelőtt ment vissza a csehóba, hogy ő kilépett volna rajta.
Bíztam a diszkréciójában. Magamat viszont gyűlöltem. A klubban pár hete nem én csókoltam meg Kathyt. És szerelmem már attól is kiborult. De tegnap…
Kétségbeesetten lehunytam a szemem, és újfent meg akartam halni. Ha ez valaha kiderülne, Kristen nemhogy nem bocsátana meg nekem többé, de nagy valószínűséggel pillantásra sem méltatna, nemhogy szóra…
Kristen. Egyre csak a neve visszhangzott a fülemben, a dallamos nevetése, és bár most csak másnapos voltam, nem részeg, mégis szinte magam előtt láttam a mosolyát.
Olyan fájóan hiányzott, hogy az idő múlásával nem azt éreztem, hogy könnyebb, és a sebeim szép sorjában behegednek, hanem éppen ellenkezőleg. Egyre nehezebb volt, és újabb sérüléseim keletkeztek.
Fogalmam sem volt, mi lesz ezentúl. Hogy hogyan tovább.
Elővettem a mobilomat, és újra felhívtam Kristent. Bár előre sejtettem, mégis lehangolt az, hogy most is ki volt kapcsolva. Jennyt tárcsáztam ezután.
- Kérlek, mondj valamit róla – könyörögtem neki minden büszkeségemet félretéve.
- Rob, hidd el, jobb, ha nem tudsz semmit.
Ezzel viszont csak újabb kétségbeesésbe taszított.
- De miért? Mi történt? – faggattam tovább.
Aztán eszembe jutott valami. Lehet, hogy nem is esett semmi baja, hanem… Épp ellenkezőleg. Lehet, hogy ő messze sem szenved annyira, mint én… Lehet, hogy újra kibékült Mike-kal, vagy valaki mással találkozott, aki megvigasztalta, és aki most boldoggá teszi.
Úgy, ahogyan én nem tudtam. Már meg sem vártam, hogy Jenny milyen kifogással fog lerázni ezúttal. Én magam tettem le a telefont, és megint rágyújtottam.
Igyekeztem elűzni a fantáziám alkotta képek sorozatát, de nem sikerült, sőt, egyre csak szaporodtak. Kristen valaki más karjaiban. Kristen mást csókol, mást ölel át. Másra mosolyog rá, és másnak mondja, hogy szeretlek.
A józanabbik eszem azt sugallta, hogy mindez képtelenség, de mivel semmit nem tudtam róla, ezt a lehetőséget sem zárhattam ki teljes nyugalommal.
A fejem újra hasogatni kezdett, és nemcsak a másnaposságtól. Hanem az őrülettől, ami egyre jobban elhatalmasodott az elmémen.
Tudtam, hogy az elmúlt hetek egy cseppet sem tettek jót, inkább még jobban meggyötörtek. Jobban, mint bármi valaha is. Nem először játszottam el a gondolattal, hogy utána megyek. De ha megtalálom is, ennyi idő után… Vajon hogyan reagálna? És ha tényleg megvigasztalódott, akkor azzal csak rontok a saját, amúgy sem rózsás lelki állapotomon. Őt pedig csak feleslegesen zaklatnám.
Újabb gyötrelmektől megtörten vonszoltam magam a hálószobába, hogy megpróbáljam átaludni a további életemet.
---
A tervem persze nem ment, mert időről időre, és napról napra valaki az ismerőseim közül képes volt vagy telefonon, vagy személyesen zaklatni, hogy mi van velem.
De velem nem volt semmi. Szó szerint. Már a légzés is egyre nehezebben ment. Cigarettán és alkoholon éltem, és nem voltam hajlandó kimoccanni sem a lakásból, kivéve a sarki boltot.
Egyszer visszamentem a kórházba is, hogy a régi orvosommal elhitessem, kiújult a fejfájásom, és írjon nekem fel megint azokból a fájdalomcsillapítókból. Nem könnyen, de sikerült meggyőznöm, és a receptek kiváltása után a gyógyszereknek hála újra a semmi peremén tudtam lebegni napokig.
A lelkem fájdalma viszont nem csökkent.
A gyógyszer egy idő után elfogyott, és már igazából ahhoz sem volt több kedvem, hogy leigyam magam.
Újabb napokat töltöttem szenvedéssel és színjózan gyötrődéssel, amikor végül úgy gondoltam, hogy ez így már nem mehet tovább.
Kimásztam az ágyból, a fürdőbe mentem, lezuhanyoztam, Rick szavaival élve újra emberivé tettem a külsőmet, és felöltöztem.
A lakásból kilépve fogalmam sem volt, merre tartok. A lábam magától vitt el azokra a helyekre, ahol Kristennel is voltunk. Először abba a parkba, ahol akkor sétálgattunk, amikor az utolsó boldog napunkat töltöttük együtt. Aznap éjszaka azonban már semmi sem volt sem boldog, sem tökéletes.
Leültem az egyik padra, rágyújtottam, és figyeltem az embereket. Órákig nem moccantam onnan. Délután megjelentek a szerelmes párok is. Szomorú tekintettel, irigyen figyeltem őket. Eszembe jutott, hogy azon az utolsó napon teljesen biztos voltam abban, hogy nálam nincs senki, aki boldogabb lenne.
És most a világon mindenki az. Kivéve engem.
Egyszer csak két kisgyereket vettem észre, akik nem messze tőlem labdáztak. A kislánynak hosszú barna haja volt… Épp, mint Kristennek.
Eddig próbáltam elnyomni magamban egyetlen aprócska tényt, ami még hozzá köthet. Vagyis ami őt kötheti hozzám. Mégpedig az, ha mégis teherbe esett.
A szívem összeszorult a gondolatra, hogy mi van, ha tényleg így van. Már egy hónap is eltelt. Az ultrahang talán még ki sem mutatja. De ha valóban gyereket várna, mostanra már biztosan tudnia kell. De nekem nem szólt.
Miért is szólt volna, hallgattattam el feléledő haragomat. Még ha terhes is lenne, valószínűleg olyan szinten megutált már engem azóta, hogy el sem mondaná. Ennél is rosszabb esetben pedig egyszerűen elvetetné, hogy az emlékemtől is megszabaduljon.
Mégsem hagyott nyugodni ez a gondolat. Az utóbbi időben csak azon emésztettem magam, hogy elment, és az fel sem merült bennem, hogy tényleg mi van, ha mégis lett következménye annak a nem is egy alkalomnak, amikor nem védekeztünk.
Úgy éreztem, muszáj megtudnom, legalább ennyit. Azonnal hívtam Jennyt, és újabb cigire gyújtottam idegességemben.
- Mi az, Rob? – kérdezte meglehetősen elutasítóan.
Ez meglepett. Jenny nagyon régen, sőt, tán még soha nem beszélt így velem.
- Jenny, kérdeznem kell valamit. És kérlek, most ne beszélj mellé – mondtam neki komoly hangon.
- Nocsak, magadhoz tértél ismét?! Ezúttal tovább tartott – jegyezte meg epésen, de lenyeltem a bűntudatomat, és csak arra koncentráltam, hogy kiszedjem belőle, amit tudni akarok.
Előtte azonban be akartam biztosítani magam.
- Megadnád Mike telefonszámát? – kérdeztem, és magam is megdöbbentem rajta, hogy milyen nehezemre esett kimondani ezt a nevet.
De Jenny is meglepődött.
- Mike-ét? – kérdezte hitetlenkedve.
- Igen – feleltem határozottan.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - habozott.
Sejtettem. Persze, miért is adná meg.
- Akkor te mond meg nekem, amire kíváncsi vagyok – folytattam eltökéltem.
- Meglátjuk.
Tudtam, hogy ő is élvezi, ha kínozhat. Most már egészen biztos voltam benne.
- Kristen… gyereket vár, igaz?
Úgy kérdeztem, mintha már tudnám. Jenny sokáig hallgatott.
- Nem beszélek veled Krisről – mondta végül fojtott hangon.
- De miért nem, az ég szerelmére, mondd el, kérlek, mi van vele! – emeltem fel a hangomat.
- Rob… Sajnálom.
Ezzel letette. Egy percig levegő után kapkodva meredtem a kezemben tartott telefonra. Ezt már tényleg nem hiszem el, gondoltam. Első dühömben felpattantam a padról, és elindultam valamerre.
Észre sem vettem, de besötétedett, míg az utcákat róttam. És a klub előtt kötöttem ki. Mostanra már valamelyest lehiggadtam. Aztán arra gondoltam, hátha itt van Rick és Jenny is, és talán személyesen ki tudok belőlük húzni valamit.
Nem voltak itt. De ha már valamiért idehozott a sors, úgy gondoltam, nem szalasztom el az alkalmat, hogy igyak is valamit.
Angie döbbenten nézett végig rajtam, amikor leültem a bárpulthoz.
- Te jó ég! – kiáltott fel köszönés helyett.
Ezzel mindent elmondott. Körülbelül így is éreztem magam. Akartam kérni tőle pár üveg sört, de végül máshogy döntöttem. Töményebbre változtattam a rendelésemet.
A nyolcadik pohár után Angie már egyre kevésbé szívesen szolgált ki. De mégis megtette, persze minden alkalommal kifejezve a nemtetszését.
Órákkal később Kathy huppant a mellettem levő székre.
- Sziasztok! – köszönt vidáman.
Fel sem tűnt, hogy ma is ő játszik. Nem köszöntem neki vissza. Nem érdekelt. Kezdtem érezni az alkohol újra jótékony hatását. Sőt, egy idő után elálmosodtam tőle.
Annyit még észleltem, hogy Angie végzett, és megjött az éjszakai műszakos lány, aki ma éppen Jessica volt. Hozzá már végképp nem volt semmi kedvem, ezért fizettem, és elindultam volna hazafelé.
A klub előtt elgondolkodtam, hogy taxit hívjak, vagy gyalog menjek. Végül az utóbbi mellett döntöttem. Jót fog tenni a séta, gondoltam.
Egyre csak Kristen és a lehetséges gyerekem járt az eszemben, így észre sem vettem, amikor lefékezett mellettem egy autó.
- Ne vigyelek el? – kérdezte egy hang.
Megálltam, és odanéztem, ki az. Kathy volt.
- Kösz, ne – mondtam, és mentem tovább.
- Ne csináld már, gyere, elviszlek – erősködött.
Nem zavartattam magam, mentem tovább. Lépésben gurult utánam a kihalt utcán. Végül meguntam, hogy ilyen idegesítően követ, és beültem mellé. Bemondtam neki a címemet, és hátradőltem az ülésen.
Szó nélkül vitt hazáig. Ez volt az egyetlen szerencséje. Bár, ha megszólalt volna, sem foglalkoztam volna vele, azt hiszem.
A lakásom előtt megköszöntem a fuvart, kiszálltam, és a lépcső felé indultam. De persze hogy utánam szólt. Már bántam, hogy beültem a kocsijába, de mivel nem nyaggatott, megérdemelte, hogy meghallgassam, mit akar.
Megfordultam, és már ott állt előttem.
- Én… sajnálom azt a múltkorit – mondta.
- Már akkor is mondtam. Felejtsük el.
- Oké, persze, csak… Úgy hallottam, amiatt szakított veled a barátnőd – motyogta maga elé bűntudatosan.
Ezzel megint sebek tépődtek fel rajtam. Nem tudtam neki válaszolni, olyan erővel sújtott le rám a fájdalom.
- Ha tehetek érted bármit… - nézett rám tanácstalanul. – Ha gondolod, beszélek vele…
- Kathy… Hagyj békén. Kösz, hogy hazahoztál, de hagyj békén. És őt is.
Ezzel megfordultam, és ott hagytam. A lakásomba érve egyből a hálóba mentem, és lefeküdtem az ágyra.
Kathy lelkiismeret furdalása nem foglalkoztatott tovább, Kristen lehetséges terhessége viszont igen.
