108. fejezet (Rob)
Remegni kezdett a telefon a kezemben. Nem akartam hinni a szememnek.
Tom. Hogy hívhatta fel Kristent?! Csak egyetlen lehetséges magyarázatot találtam erre.
A saját mobilomat kezdtem el kutatni, és hívtam is Ricket.
- Tudsz valami újat Tomról? Kiengedték? – kérdeztem, amint felvette.
Döbbent csend. Kezdtem megutálni a csendet.
- Semmit nem tudok róla, miért? – felelte végül Rick.
- Felhívta Kristent.
- Hogy micsoda?! – Rick hangján is hallatszott, hogy alig hisz a fülének. Ahogy az imént én a szememnek.
Elmeséltem neki, hogy Kristen telefonálni akart volna valakinek, de váratlanul bezárkózott a fürdőbe, ahonnan nem hajlandó előjönni, és amikor megnéztem, mi lehetett az oka, láttam, hogy Tom kereste.
- Várj egy kicsit – kérte Rick.
Vártam, járt az agyam, de nem jutottam semmire.
- Van valami ötleted? – kérdeztem barátomat.
- Mi van, ha nem is ő hívta?
- De az ő számát írta ki a telefon! – Már majdnem kiabáltam. – Hogy lehetséges ez?! Én azt hittem, nem fogják kiengedni jó ideig.
- Nem is fogják. Nyugodj meg, körbeérdeklődök, és visszahívlak – ígérte, majd letette.
Bíztam Rick kapcsolataiban és abban, hogy hamarosan kiderít valamit.
Újra tanácstalanul álldogáltam a szoba közepén. A fürdő ajtaja még mindig zárva volt, de sírás nem hallatszott.
Most már értettem, hogy miért zárkózott be Kristen. A gyilkolási vágyam új formát öltött. Ha most Tom itt lenne, az biztos, hogy nem tudna leállítani Rick sem, száz százalék, hogy következmények ide vagy oda, darabokra szaggatnám a rohadékot.
Igyekeztem higgadtan megszólalni, amikor újra a fürdőszoba ajtajához léptem.
- Kristen?
Nem felelt.
- Minden rendben lesz, nem mehet többé a közeledbe – akartam megnyugtatni őt is.
Voltak sejtéseim, mennyire felzaklatta a dolog. Alighanem újraéledtek benne az emlékek. És én totálisan tehetetlen vagyok. Megint. Mint amikor rátaláltunk.
- Gyere ki, kérlek – nyögtem.
Tudtam, hogy nem fog kijönni, hiába könyörgök. Megfordult a fejemben, hogy áthívom Jennyt, de lehet, hogy ő sem menne most semmire ebben a helyzetben.
A konyhába léptem, hogy elővegyek egy sört.
Jó nagyot húztam belőle, aztán a pultra támaszkodtam, és a telefonomat magam elé téve kezdtem szuggerálni azt, hogy hívjon már Rick, és jó hírekkel. De az álnok nem szólalt meg.
Megittam a sört, majd még egyet.
Visszamentem a fürdőhöz, és hátamat a falnak vetve leültem az ajtó mellé.
- Kristen… - szóltam, várva legalább egy pici zajt, amiből kikövetkeztethetem, hogy jól van.
De nem hallottam semmit.
A telefonom viszont megszólalt végre a konyhában, ahol hagytam, így felpattantam, és odasietve a fülemhez kaptam.
- Rick?
- Nos, annyit sikerült megtudnom, hogy nem engedték ki, és nincs nála semmi személyes holmi. Tehát biztos, hogy nem ő telefonált.
- Akkor ki volt!?
Nem értettem az egészet. Valamelyest megnyugodtam, hogy nincs okunk tartani attól, hogy Tom volt a telefonáló, ha viszont nem ő, akkor mégis kicsoda?!
- Fogalmam sincs. Mi lenne, ha visszahívnád? Akkor kiderülne, ki van a túlsó végén.
Ez nem is volt rossz ötlet.
Miután letettem Ricket, fogtam Kristen mobilját és tárcsázni kezdtem Tom számát. Nem vette fel senki. A huszadik kicsengés után sem. Nem adtam fel, és még ötször próbálkoztam. Megnéztem a dátumot, hogy az ő telefonjáról mikor érkezett a hívás Kristenére. Körülbelül úgy saccoltam, hogy akkor lehettünk a fürdőben…
Hirtelen mintha fényévekkel ezelőtt lett volna, pedig csak ma reggel történt.
Ez most megint ott tartunk, hogy Kristen magára zárta az ajtót, nem akar előjönni… és még az is lehet, hogy visszazuhant abba a lelki nihilbe, amibe az eset után került.
Lerogytam a kanapéra, és megoldást kerestem. De erre nincs. Ehhez nem vagyok elég.
Hirtelen meghallottam, ahogy kattan a zár a fürdőszoba ajtaján. Odakaptam a tekintetem. Nem tudtam, mire számítsak, így nem mozdultam.
Kinyílt az ajtó, és kedvesem kilépett rajta, de aztán megállt, összefont karokkal. Nem nézett rám, csak felém. Látszott rajta, hogy sírt.
- Minden rendben van, nem engedték ki – szóltam halkan.
Nem tudtam, hallotta-e a beszélgetésemet Rickkel, de ha nem, akkor is szerettem volna, ha tudja, hogy már utánajártam mindennek.
Egy másodpercig olyan volt, mintha meg sem hallotta, amit mondtam, a szeme zavartnak és olyannak tűnt, mint amikor megtaláltuk Jennyék lakásában. Ettől megijedtem.
- Kristen – szólítottam, és végre a szemembe nézett.
Nyeltem egyet. Lehet, hogy most sem fog felismerni…
Lassan bólogatni kezdett.
- Minden oké – suttogta, de nem hittem neki.
Gépiesen, mintha madzagon mozgatnák, odament az erkélyhez, közben a szeme sarkából engem figyelve, majd kilépett, és hallottam, hogy rágyújt.
Nem tudtam, utána menjek-e. az ajtón át láttam, hogy lassan fel-alá kezd járkálni. De legalább előjött.
Végül megint a telefon csörgése riasztott fel. Ezúttal Kristené.
Felkaptam, Tom számáról jött a hívás. Kristen is meghallotta, és megtorpant.
- Igen? – szóltam bele.
Akárki is az, remélhetőleg abbahagyja a tréfáit, ha meghallja, hogy nem egy nő szólt bele.
- Rob? – kérdezte egy női hang.
Nem ismertem fel egyből, bár ismerősnek tűnt.
- Te vagy az Rob? – kérdezte megint. – Én Tom édesanyja vagyok, Phoebe.
Akkora kő zuhant le a szívemről, hogy szinte hallottam a robaját.
- Phoebe…
- Ne haragudj a zavarásért, azt a lányt kerestem, akit Tom…
- Ő is itt van, de… - szakítottam félbe.
Nem akartam, hogy nekiálljon részletezni, mit tett az elmebeteg fiacskája Kristennel. Sajnos én is pontosan tudtam. Túlságosan is.
- Nem hiszem, hogy szeretne beszélni veled – fejeztem be.
- Én annyira sajnálom, Rob – fakadt sírva Phoebe.
- Tudom, de te nem tehetsz semmiről – igyekeztem megnyugtatni Tom anyját.
Valóban így is gondoltam. Senki nem tehet róla, csak Tom maga.
Phoebe megkért, hogy adjam át Kristennek is, mennyire bántja a fia viselkedése, és biztosított róla, ha bármiben a segítségére tud lenni, megteszi. Megköszöntem, majd elbúcsúztunk.
Teljességgel kizártnak tartottam, hogy Kristen épp az ő segítségét akarná elfogadni. Sőt. Leginkább senkiéből nem kért. Kilestem az erkélyre, ezúttal már a székben kucorgott, és még mindig – vagy már megint – cigizett.
Az én segítségemet is lehet, hogy csak azért fogadta el, mert oda nem akart visszamenni, ahol az egész történt. Ami érthető.
Hirtelen másként láttam a dolgokat. Bár agyam egyik fele azt sugallta, hogy hülyeség, de másikban felmerült, hogy mi van, ha Kristen csak kényszerből van itt nálam?! Hazamenni még nem akart, ahogy Jennytől tudtam. Előbb meg akar gyógyulni, és majd utána.
De mindenképpen el fog menni. Addig viszont… Engem kell elviselnie. És mi van, ha ez sem megy neki olyan könnyen, mint ahogy mutatja?! A reggel pillanatai jutottak eszembe, és azonnal elhessegettem ezt a gondolatot. Arra nem kötelezte senki, és mégis megtette. Vagy csak hálás akart lenni?! De a gyűrűt elfogadta… Kezdtem megint abszolút összezavarodni.
És nem éreztem jól magam a gondolataimtól.
Újabb sörért indultam, és az erkély előtt elhaladva feledtem minden saját bánatomat. Akárhogy is van, Kristennek most szüksége van… rám… jobb híján, hogy ne legyen egyedül, mert abban bele is őrülhet. Én már rég bekattantam volna a helyében. Csodáltam érte, amiért ő még bírja talpon.
Fogtam két sört, és az erkélyre mentem. Az egyiket odanyújtottam Kristennek, de csak bámult maga elé. Letette mellé, és az erkély túlsó végébe mentem. Rágyújtottam. Őt figyeltem, de nem mozdult. Nem is pislogott. A cigi lassan végigégett a kezében. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit.
Lassan odalépdeltem hozzá, kivettem csikket az ujjai közül, és elnyomtam. Meg sem rezzent. Mintha itt sem lett volna. Vagy mintha aludt volna. Kezdtem megijedni. Egyre növekvő aggodalommal figyeltem.
Az ég egyre jobban elsötétült, ahogy kezdett beesteledni. Az esőnek is lógott a lába, és nem akartam, hogy itt kapjon el bennünket, de nem tudtam, hogy vegyem rá Kristent, hogy be kéne menni a lakásba.
Fél doboz cigaretta után összeszedtem magam, és megszólítottam.
- Kristen…
Semmi reakció. Újra szólítottam párszor. A sokadikra megrebbent a szempillája, és felém pillantott.
- Ki volt az? – kérdezte.
- Tom anyja – feleltem.
Lehunyta a szemét, újabb pár perc mozdulatlanság következett, aztán felállt.
- Lefekszem – mondta, és bement.
Hallottam, hogy csukódik a hálószoba ajtaja.
Ez egyértelmű volt. Nem akarja, hogy bemenjek hozzá, egyedül akar lenni.
Ez fájt, de meg is értettem. Újra felszakadtak a lelkén a sebek, és megint idő kell, hogy regenerálódni tudjanak.
Én is bementem, bekapcsoltam a tévét, és bámulni kezdtem. Lövésem sem volt, mit adnak. Jenny is telefonált közben, elmeséltem neki a fejleményeket, de azt visszautasítottam, amikor át akart jönni. Miután letettük, tovább bámultam a semmit.
Egy-két óra múlva vérfagyasztó sikítást hallottam a hálóból.
