144. fejezet (Kristen)
- Elmondod végre, mi történt? – kérdezte Mike, ahogy alábbhagyott a zokogásom.
- Nem lehet, Mike – sóhajtottam.
Sokáig csak némán nézett, aztán töprengve maga elé bámult.
- Köztünk tényleg vége, igaz? – kérdezte végül.
Hirtelen bűntudatom támadt miatta is.
- Igaz – nyögtem.
Nem tűnt viszont túl életuntnak ettől a ténytől, így én is kezdtem megnyugodni.
- Barátok még lehetünk? – kérdezte.
Ebben a pillanatban úgy éreztem, senkim nincs rajta kívül. És bár nem az ő barátságára vágytam volna, mégis úgy döntöttem, elfogadom, ha ő is beéri csak ennyivel.
- Persze – próbáltam kipréselni egy mosolyfélét magamból.
- Oké – mondta vidáman, majd felállt a kanapéról. – Akkor ezt meg kell ünnepelnünk – folytatta tettre készen.
Ünnepelni. Bármihez több kedvem lett volna, mint ehhez.
- Mike… Én nem hiszem, hogy most…
- Ugyan már, gyere, elviszlek egy jó kis helyre. Meglátod, pillanatok alatt elmúlik minden búbánatod.
Akartam is hinni, hogy képes ilyen csodát tenni, meg nem is.
Végül nehéz szívvel rábólintottam.
Felmentem a szobámba, hogy lezuhanyozzak, és átöltözzek.
Jenny hívásán töprengtem közben. Talált valamit a kocsijában… Most még nem akartam beszélni vele erről. Addig nem, amíg biztosat nem tudok.
A fürdőből kilépve elővettem az amerikai mobilomat, és egy csomó nemfogadott hívás várt benne. Többségük Jennytől. Aztán anyámtól.
És egy ismeretlen szám. Csak egy pillanatra futott át az agyamon, hogy talán Robé lehet… De mivel vele folyton együtt voltunk, nem mentettem el a számát, így nem tudhattam.
Senkit nem hívtam vissza, de a nőgyógyászomat tárcsáztam, és be akartam jelentkezni hozzá másnapra. De nem tudott szabad időpontot mondani, így következő szerdában egyeztünk meg. Biztos voltam benne, hogy addig teljesen meg fogok őrülni, de mivel nem tehettem mást, elfogadtam.
Mivel Rob az előbb a telefonról újra az eszembe jutott, az ágyra rogytam, és azon gondolkodtam, hogy visszahívom azt a számot. Ha ő keresett… akkor legalább a hangját hallhatom egy kicsit. De ha nem ő, akkor is megtudom, ki volt az.
Végül a félelmem volt erősebb. Ha ő volt az, akkor tudni fogja, hogy én kerestem, ha felveszi, ha nem. Nem, eldobtam a telefont a hátam mögé, és mivel nem csattant, nem is esett le.
Ehelyett megszólalt. Ijedtemben majdnem felugrottam az ágyról.
Dobogó szívvel néztem meg. Újra az ismeretlen szám… egy teljes percig hallgattam, ahogy csörög, aztán megnyomtam a piros gombot.
- Mehetünk? – kérdezte Mike, aki közben bekukkantott az ajtón.
Még mindig csak egy törölköző volt rajtam, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam, ahogy végignézett rajtam.
- Máris öltözök – mondtam, de nem moccant egy tapodtat sem. - Mike, kimennél addig? – próbáltam felhívni a figyelmét a helyzetre.
Beletelt egy pár másodpercbe, mire észbekapott.
- Persze, bocs.
Végre kiment, én pedig felöltöztem. Sejtettem, hogy nem lesz vele egyszerű dolgom. Akármit is mondott, hogy elég neki a barátságunk, ebben azért kételkedtem.
A telefonom közben még kétszer csengett, de ellenálltam a kísértésnek, hogy egyáltalán azt megnézzem, ki keres. Miután elhallgatott, felhívtam anyámat, és megnyugtattam, hogy már itt vagyok újra az államokban, Mike-nál.
Persze felhőtlenül boldog lett, mert azt hitte, kibékültünk, de gyorsan kiábrándítottam ebből a tévhitéből. Előhozakodott megint a forgatókönyvvel is, de nem volt kedvem újabb órákig hallgatni az áradozását, ezért gyorsan elbúcsúztam tőle azzal, hogy majd megbeszéljük, amint hazamentem, de még nem tudom, hogy az mikor lesz.
Mike már a lépcső aljánál várt, és mikor meglátott, elismerő pillantásokkal méregetett.
- Ne csináld ezt – szóltam rá.
- Mit?! – adta az ártatlant.
Nem feleltem, csak bosszúsan legyintettem.
Mike-tól nem tartottam, a két együtt töltött év alatt már megtanultam, hogyan kell bánni vele.
Egy addig számomra ismeretlen, de kicsi és hangulatos étterembe vitt, amivel meglepett. Nem erre számítottam.
- Biztos, hogy ide készültünk? – kérdeztem gyanakodva.
- Napok óta nem ettél – mutatott rá a tényekre megint.
És most sem volt étvágyam.
Fintorogva mégis rendeltem valamit, csakhogy Mike végre leszálljon rólam.
A csirkéről viszont ismételten Rob jutott eszembe.
Elsápadtam, és kirohantam a teraszra. Mike persze követett.
Visszatarthatatlanul elkapott a sírógörcs, mire ő megint magához húzott, a harmadik ingjét is rám áldozva.
- Kris… Ne haragudj, hogy ezt mondom, de miért nem békülsz inkább ki vele?! – kérdezte fájdalmasan.
El is hittem, hogy már elege van belőlem. Nekem is elegem volt magamból.
- Nem lehet, Mike… - súgtam elcsukló hangon.
Szerencsére csak mi voltunk a teraszon, így nem keltettem olyan nagy feltűnést.
- Miért nem!? – követelte a további magyarázatot.
Képtelenségnek tartottam, hogy ezt pont vele beszéljem meg…
- Nagyon megbántottam – feleltem röviden.
- Na és?! Engem is megbántottál…
Ezzel is tisztában voltam, de Mike sosem szeretett annyira, mint Rob.
- Ez most más – próbáltam hárítani, miközben a könnyeim tovább csorogtak az arcomon.
Inkább Rob más. Össze sem lehet hasonlítani Mike-kal, semmilyen tekintetben.
És annyira hiányzott nekem ebben a pillanatban is, hogy úgy éreztem, összeesek. Csak Mike karjai akadályoztak meg ebben.
- Hé – szólt, és felemelte a fejemet. – Utálom magam, amiért ezt mondom, de… Próbáljátok megbeszélni – szűrte a szavakat a fogai között.
- Ez nem ilyen egyszerű, Mike – sírtam tovább.
A szívem újra és újra darabokra hullott, ahogy visszaidéztem a szakításunk minden pillanatát.
- Ha ő is ennyire szeret téged, mint te őt, akkor igenis egyszerű.
Kicsit ironikus volt a helyzet. Az expasim bíztat arra, hogy béküljek ki azzal, aki miatt dobtam. Ha nem éreztem volna magam ilyen pocsékul, akkor még az is lehet, hogy elnevetem magam.
De nem tudtam nevetni.
Mike sem tudott változtatni a tényeken, és mivel az igazságot nem ismerte, egyelőre nem győzködött tovább, csak önfeláldozóan tartotta a karjaiban remegő testemet, és egyre jobban úgy éreztem, hogy elfogy minden erőm.
Mikor már nem folytak a könnyeim, csak a fájdalom volt elviselhetetlen bennem, szorosan összezártam a szemem. Nem tudtam, hol vagyok, de nem is akartam. Minek kellett kimozdulnom egyáltalán a lakásból?! Jobb volt ott, senki nem zavart, öt nap alatt sem sírtam ennyit, csak aludtam és kedvemre gyűlölhettem magam.
Most viszont…
Most azt éreztem, hogy teljesen elerőtlenedtem, és végem van.
Újra Robra gondoltam, és arra, mi lett volna, ha inkább mindent elmondok neki. Ha nem keverem bele az egészbe Mike-ot, Jennyt, hanem vele közösen próbálunk valamit kitalálni. Akkor most is vele lehetnék. Egyikünk sem szenvedne ennyit, és… megcsókolna.
Szinte éreztem a száját az ajkaimon, felnyögtem, átöleltem a nyakát, és közelebb húztam magamhoz. A nyelve óvatosan az ajkaim közé furakodott… De ez nem az ő íze, döbbentem rá.
Elszakítottam magam tőle, kinyitottam a szemem, és Mike-ot láttam magam előtt.
- Bocs. – Csak ennyit mondott.
- Mike… - akartam elkezdeni, hogy újra ismertessem vele a tényállást, miszerint mi nem vagyunk együtt, de egyben szégyelltem is magam az iménti viselkedésemért.
Újra könnyezni kezdtem kínomban. Lehet még ennél rosszabb?!
Mike viszont nem rendült meg ennyire.
- Hazamenjünk inkább? – ajánlotta.
Még szipogtam egy sort, de aztán bólintottam.
Amint hazaértünk, Mike felkísért a szobámba, aztán eltűnt, és két üveg sörrel tért vissza.
Egyedül akartam maradni a fájdalmammal, de a sörnek örültem.
Kiültünk a teraszra, és egy cigi kíséretében elkortyoltuk. A sörnek örültem – egészen addig a pillanatig, amíg két dolog nem kezdett el zakatolni a fejemben.
Az egyik az volt, hogy Robnál is sokszor ittunk sört, és erről megint csak ő jutott eszembe. A másik a baba volt. Nem kéne alkoholt fogyasztanom, és cigiznem sem, legalább addig, amíg el nem döntöm végleg, mi lesz a sorsa.
Így kétfajta nyugtatótól is meg kellett szabadulnom, de ha mégis megtartom, nem tudtam volna azzal a tudattal élni, hogy ártottam neki.
Letettem az alig fogyasztott sörömet az asztalra, és elnyomtam a félig szívott cigit.
Mike döbbenten bámult, hogy mit csinálok.
- Terhes vagy, Kris?! – vágta hozzám a kérdést, mire megdermedtem.
A fejemet ráztam csak rémült tekintettel. De szerencsére Mike sem gondolta komolyan a kérdést, mert elnevette magát.
- Nyugi, csak vicceltem – próbált mentegetőzni, ahogy meglátta az arcom, de már késő volt.
Még mindig nem tudtam kiverni azt se a fejemből, hogy megcsókolt, én meg hagytam. Kezdtem magam úgy érezni én is, mint egy utolsó szajha. Lehet, hogy mégiscsak jobb az Robnak, hogy megszabadult tőlem. De mielőtt ezen is elrágódhattam volna még órákig, megszólalt Mike mobilja.
- Jenny az – mondta, ahogy megnézte, ki keresi.
Rám sandított, de csak a fejemet ráztam.
- Mit mondjak neki? – kérdezte.
- Mit tudom én, Mike, találj ki valamit!
Most még mindig nem éreztem késznek magam arra, hogy Jennyvel beszéljek.
- Oké – mondta, majd felvette.
- Szia, Jenny… Nem, Kris alszik.
Hálás tekintettel néztem rá, amiért megmentett.
De ezután hosszan hallgatott, és a tekintete elsötétült.
Most valami történhetett, gondoltam. Vagy éppen azt meséli el neki Jenny, mit talált a kocsijában, amitől én is rettegtem, nehogy a terhességi tesztek egy darabkája legyen, vagy pedig… valaki mással történt valami…
- Ez nem jó ötlet – mondta éppen Mike.
Kezdtem neheze szedni a levegőt. Mike rám nézett, és nagyon furcsa pillantásokkal méregetett.
Aztán hirtelen felállt, és elindult befelé a szobámba.
- Nem fogom megmondani neki – suttogta, de még nem volt elég messze ahhoz, hogy ne halljam minden szavát.
- Mike… - szóltam, de nem rám figyelt. És a hangja is távolodott.
Remegő lábakkal felálltam, és utána siettem. A szobámban nem volt, onnan kilépve pedig a lépcső tetején megszédültem.
Nem akartam lezuhanni, és újabb heteket kórházban tölteni, ezért inkább a korlátba kapaszkodtam, és lerogytam a legfelső lépcsőfokra.
De tudtam, éreztem, hogy valami történt… Robbal…
Hiába szólongattam azonban Mike-ot, nem került elő. Újra felálltam, hogy utána menjek, és ezúttal nem szédültem.
A konyhában állt, és kifelé bámult az ablakon. Már nem telefonált.
- Mi történt? – kérdeztem.
Lassan felém fordult, aggodalmasan tekintett rám.
- A barátod…
Nem hallottam többet. Összeestem a kövön, és elájultam.
