Még egyszer elnézést, hogy késtem vele.
Kicsit összekuszálódott a családom :(
202. fejezet (Rob)
Nem voltak kétségeim, hogy közös hálószobában fogjuk tölteni majd az éjszakát, de ennek tudatában mégis meglehetősen ambivalens érzések tomboltak bennem. Egyrészt alig vártam, hogy újra a karjaimban tarthassam Kristent, másrészt viszont fogalmam sem volt róla, hogy kibírom-e majd anélkül, hogy egyetlen ujjal is hozzáérnék.
De ezen ráértem még gondolkodni.
Elsőként magamra kaptam valami kevésbé londoni öltözéket, és elégedettséggel töltött el, ahogy szerelmem máris átható pillantásokkal kezdett el méregetni, miközben egyetlen rövidszárú farmerban a konyhába indultam valami ebédfélét rittyenteni.
Az udvarlást komolyan gondoltam, és emellett azt is elhatároztam, hogy amiben csak tudom, el fogom őt kényeztetni. Kezdve az étkezéssel. Ez ellen soha nem volt semmi kifogása, és azalatt a pár nap alatt, amíg Jill a levakarhatatlan társaságával boldogított, sikerült is ellesnem tőle néhány fortélyt erre vonatkozólag.
A problémát csak az okozta, hogy Kristen előrelátóan időtakarékos szempontokból kizárólag félkész ételekkel halmozta tele a hűtőt, amint azt megállapíthattam, alighogy belepillantottam. De ezzel sem tudta lelombozni a tettvágyamat, ezért ezekből kreáltam egy saját specialitást.
Persze szerelmem jó szokásához híven ott kotnyeleskedett körülöttem, és megállás nélkül igyekezett feltartani a „munkában”. A sokadik csók után, amivel elterelte a figyelmemet, kedvesen, de ráparancsoltam, hogy jobb lesz mindkettőnknek, ha helyet foglal a verandán, amíg én itt végzek.
Ekkor tettetett sértődöttséggel megfordult, még az orrát is felhúzta a tökéletes alakítás kedvéért, és az ajtó felé indult. Nevetve utánakaptam, és a derekánál elkaptam, hogy egy utolsó csókkal engeszteljem ki, mielőtt tényleg kizavarom.
A mozdulat azonban rosszul sült el, mert megfeledkeztem róla, hogy ott van a sebe, ahova a tenyerem tapadt. Azonnal eleresztettem, de már késő volt, így is önkéntelenül felszisszent.
- Ne haragudj – kértem bocsánatot rögtön, és átkoztam magam a figyelmetlenségem miatt.
- Semmi baj, csak még kicsit érzékeny – felelte mosolyogva, de a fintora nem arról tanúskodott, hogy valóban csak „kicsit” érzékeny.
Ezután kiült az egyik székbe, és rágyújtott. Még méterekről is láttam a kezének azt mozdulatát, mellyel a seb fájdalmát próbálta enyhíteni.
Újra megfogadtam, hogy egy darabig még csakazértis kerülöm vele a szorosabb testi érintkezést, még akkor is, ha ebbe végül belehalok. Vagy felgyulladok.
Folytattam az ebédkészítést, és így, hogy nem hátráltatott, alig negyed órán belül elkészültem. A verandára pillantva azonban sehol nem láttam Kristent. Megtöröltem a kezem, és kiléptem, hogy utánanézzek, hova tűnhetett.
Azzal a Greggel beszélgetett úgy harminc méterre a háztól.
Vidáman nevetgéltek, és csak nagy nehezen tudtam magam visszatartani, amikor azt kellett látnom, hogy a pasas a Kristen nyakában levő nyaklánchoz nyúl, felemeli, és egészen közelről – bennem a zöldszemű szörnyet ingerlően bizalmas közelségből – megnézi az apró medált.
Elhittem Kristennek, amikor azt mondta, hogy nincs köztük semmi, és valamilyen, számomra rejtélyes okból nem is lehetne, ezért igyekeztem elnyomni a féltékenységemet, de továbbra sem tetszett, amit láttam. Szerelmem épp végigsimított Greg karján, majd egy puszit nyomott az arcára, és csak hosszú búcsúzkodás után jött vissza hozzám.
Visszahúzódtam a konyhába, és próbáltam úgy tenni, mintha éppen akkor végeztem volna csak, amikor Kristen a verandára lépett. Nem akartam megemlíteni neki, amit láttam, de észrevehette, hogy elromlott a hangulatom, mert elébement a dolgoknak.
- Mi a baj? – kérdezte kedvesen, miután letettem elé a finomságokat.
- Semmi – feleltem, és tovább lepleztem az érzéseimet.
- Rob – szólt rám egy idő után.
Megállt a villa a kezemben. Ránéztem, és már ő sem evett.
- Nem ízlik? - böktem a tányérja felé, miután lenyeltem a falatot.
- Látom, hogy valami bajod van, és szeretném tudni, hogy mi az – ezzel felpattant, és a konyhába vitte a félig elfogyasztott ebédjét.
Az én étvágyam is elment. Kristen után mentem, és úgy döntöttem, jobb lesz, ha mindent bevallok.
- Ez a Greg zavar engem – mondtam neki halkan.
- Ah, ezek szerint láttál minket az előbb – felelte karbatett kézzel nekitámaszkodva a konyhapultnak.
De nem úgy tűnt, mintha egy csepp bűntudata is lenne emiatt.
- Igen – adtam meg magam.
De Kristen csak elmosolyodott. Eddig attól tartottam, zavarni fogja a féltékenykedésem, de ezzel teljesen ellentétesen viselkedett.
- Megmondtam, hogy rá aztán végképp nem kell féltékenynek lenned – lépett közelebb hozzám vigyorogva, de nem árulta el, miért is nem.
Mégis megnyugodtam.
- Biztos? – kételkedtem, miközben magamhoz öleltem.
Amikor így mosolyog rám, mint ebben a pillanatban, még azt is képes lennék elhinni neki, hogy a fehér valójában fekete, gondoltam.
Aztán minden kétségem megszűnt létezni. Hiszen engem szeret.
- Biztos – suttogta, és a mellkasomra csúsztatta a kezét, onnan pedig a tarkómra, hogy magához húzzon egy csókért.
Megkapta. De okosabbnak találtam lehűteni magam, ezért egy kis idő múlva elhúzódtam, és megérdeklődtem, nincs-e kedve úszni egyet.
Vidáman beleegyezett, és máris az ajtó felé táncolt. Követtem.
- Már nem érzed a másnaposságot? – érdeklődtem a part felé menet.
Nem akartam, hogy még jobban megfájduljon a feje esetleg a tűző napon.
- Nem – kuncogott felém. – Amint te megérkeztél, azonnal elűzted – felelte, és megszorította a kezem.
Ennek őszintén örültem.
- Egyébként mi volt az oka, amiért leittad magad? - érdeklődtem.
Nem felelt azonnal. Aztán kibökte a számomra meghökkentő igazságot.
- Tegnap még úgy gondoltam, hogy a pasik szemetek.
Lepleztem döbbenetemet, és reméltem, hogy már tényleg nem gondolja így. Legalább rólam ne.
Leterítettük a pokrócot, és újra kézen fogva a vízbe sétáltunk. Eszembe jutott megint a seb, de Kristen már aggodalom nélkül gyalogolt egyre mélyebbre a tengerben, ezért én sem féltettem, hogy kiázhat. De még mindig bántott, hogy véletlenül fájdalmat okoztam neki.
Brightonhoz képest a víz hőmérséklete itt fokokkal volt melegebb, ezért nem használt semmit a vágyaim csillapítása érdekében. Kristenen ráadásul ugyanaz a dögös bikini volt, mint amit ott is viselt, és ezzel komoly próbára tette az amúgy is ingatag önuralmamat.
Nem túl hosszas úszkálás után kihevertünk a pokrócra, és ott tovább gyönyörködhettem szerelmem csodás testében, amelyen a vízcseppek millió apró gyémántként tündököltek. És erről megint eszembe jutott a gyűrű. Az eljegyzési. Hogy vajon tetszene-e neki. De elhessegettem a gondolatot, főleg így, hogy már ismertem a házassághoz való hozzáállását.
Mivel Kristen hanyatt feküdt, szemügyre tudtam venni a műtét általi heget is a jobb oldalán. Már elég gyógyultnak tűnt, de valószínűleg komoly fájdalmakat kellett elszenvednie, míg ezt „beszerezte”. Sőt, a tények ismeretében tudtam, hogy nemcsak a testi, hanem a lelki sérülései is maradandóak.
Lassan a hasára fektettem a tenyeremet, amely nemrég még a közös gyermekünk otthona volt. Aki most már nincs. És mivel valószínűleg nem is lehet másik, nekem is fájt. Kristen észrevette a mozdulatomat, és megfogta a bőrét cirógató kezem.
- Már nem olyan rossz – mondta halkan.
Lehajoltam, és csókokkal borítottam be a hasát, majd a seb környékét.
Kristen kisimította a hajamat az arcomból, és magához húzott. Mellé feküdtem, és az arcát is telehintettem puszikkal.
- Nagyon szeretlek – súgtam végül az ajkai közé, majd megcsókoltam.
Forróbban viszonozta, mint amennyire a nap perzselte a bőrünket. Mielőtt azonban a testemet nemcsak az iránta érzett szerelmem jelei kezdtek volna nyilvánvalóan megmutatkozni, elhúzódtam, és elnyúltam mellette a pléden.
Amivel viszont ötleteket adtam Kristen számára, hogy tovább fokozza a lassan már visszafojthatatlan vágyaimat. Felkönyökölt mellettem, és minden afelé irányuló erőfeszítésemet semmivé oszlatta, hogy mégis megőrizzem a hidegvérem, amint elkezdte cirógatni a testemet.
Félig lehunyt szemeim alól figyeltem, ahogy végigrajzolja a mellkasomat, a hasamat, a csípőmön át a combomat, de amikor annak a belső felén csúsztatta egyre feljebb az ujjait, megragadtam a kezét, mielőtt tiltott területre téved.
Kifogásom nem lett volna a dolog ellen, csak ütközött volna az elhatározásaimmal.
Kristen csábítóan rám nevetett, félig a mellkasomra feküdt, és alig pár centiről a szemembe nézett.
- Hiányoztál – motyogta.
- Többé nem engedlek el – feleltem, bár ez inkább hangzott fenyegetésnek.
Ő mégis ígéretnek vette, és közelebb hajolt, amíg ajkai már a számat súrolták.
- Én sem téged – suttogta milliméterekre tőlem.
Egy picit megemeltem a fejem, hogy megcsókoljam, de ravasz módon rögtön hátrébb húzódott, huncut mosollyal az ajkain. A kezét még mindig fogva tartottam, így mégsem tudott túl messzire menekülni. Felültem, mire ő is felemelkedett, és megcsókoltam.
Bár tovább nem akartam menni egyelőre, az ízétől nem állt szándékomban megfosztani magam. Nyelvünk a sós tenger ízétől függetlenül édes csókban olvadt össze, de megint nekem kellett józannak maradnom, hogy később se okozzak fájdalmat szerelmemnek.
Persze ez kezdett neki is feltűnni, és miután elhúzódtam, gyanakodva méregetni kezdett, miközben visszahasalt a takaróra.
- Miért viselkedsz ilyen furán? – érdeklődött kíváncsisággal a hangjában.
- Mert… - kezdtem, de nem is tudtam, hogyan mondjam el neki anélkül, hogy szóba ne hozzam a kellemetlen emlékeit. – Most nemcsak ezzel szeretnélek boldoggá tenni – nyögtem ki végül.
A tekintete szerelmesen csillogta felém, hogy ez egyáltalán nincs ellenére, és megkönnyebbültem, hogy sikerült megfelelően kivágnom magam a szituációból.
Még egy jó óra hosszat hevertünk a napon, majd felmentünk a házba, mert Kristen megszomjazott. Mivel már majdnem esteledett, azt javasoltam, hogy egy zuhany után öltözzünk át, és a partól nézzük a naplementét.
Kedvesem örömmel beleegyezett, és hamarosan egymás kezét szorongatva andalogtunk a lemenő nap narancs sugaraival szerelemszínűre festett tengerparton.
Egy kósza gondolatként megint eszembe jutott a hosszú hétvégénk. És az, hogy a kapcsolatunk általában tenger mellett tökéletes. És a brightoni ház…
