Sziasztok!
Nos, mivel többen azt hitték, hogy csak melodrámáztam tegnap, amikor azt mondtam, hogy nem lesz több fejezet, meg tudomisén, el kell keserítsem őket - az nem az én stílusom.
De mert az itt tengődő és időnként olvasgató többségnek valamilyen elmebeteg és számomra is hihetetlen módon mégis tetszik az, amit itt összeírkálok nap, mint nap ;-) , ezért úgy döntöttem, szarok rá, hogy ki hitte ezt melodrámának vagy ki nem, és igenis felteszek egy kis folytatást.
A pozitív és negatív véleményeket továbbra is szívesen fogadom, de csak ha van alapjuk. És nem, nem én döntöm el, hogy van-e alapjuk. Hanem a realitás. Meg a logika.
(Ennek ellenére a "realitás" és a "logika" nevű chat-előket kérem, változtassanak nevet, mielőtt megszólalnak. Köszi.)
Szil
147. fejezet (Kristen)
Amint kinyitottam a szemem, számomra is meglepő módon, ezúttal rögtön tudtam, hol is vagyok. Mike lakásában. A szobámban.
És mindenre emlékeztem. Örültem neki, hogy Mike nem rohant velem a kórházba, csak mert elájultam, mostanra meglehetősen rühelltem az összes egészségügyi intézményt, amit az utóbbi időben látogattam – mindkétféleképpen.
Mike is a szobában, sőt, mi több, az ágyban volt mellettem és aludt. Ha nem éreztem volna emiatt kellemetlenül magam, még meg is hatódtam volna rajta, hogy nem hagyott magamra.
Megpróbáltam felállni, de szédülés nélkül nem ment. Fel is adtam, ehelyett Mike-ot kezdtem el ébresztgetni. Úgy éreztem, menten megőrülök, ha nem tudom meg, mi történt Robbal.
De Mike nem akart felébredni. Végül már kiabáltam neki, mire végre kinyitotta a szemét.
- Mi van? – morogta bosszúsan.
- Azonnal mondd el, mi történt tegnap! Mit mondott Jenny Robról?
Mike álmosan nyújtózkodott, de nem tért még magához teljesen, ezt bizonyították a hülye kérdései is.
- Hogy kiről?
- Mike! – szóltam rá határozottabban, mire végre felült, és örömmel nyugtáztam, hogy fel van öltözködve. Ahogy én is.
- Jah, a barátod… Csak el akart jönni hozzád.
Ezen megdöbbentem. Rob ide akart jönni? Utánam?? De miért???
- És???
- Jenny valami olyasmit mondott, hogy rosszul lett, de számítsunk rá, hogy bármikor betoppanhat.
Szívem meglódult, de nem mertem reménykedni. Csak találgatni. Vajon miért akar idejönni Rob? Megtudta, hogy terhes vagyok?! De honnan tudta volna meg… Senki nem tud erről… És addig jó, amíg ez így is marad. Amíg még nem döntöttem el, mihez kezdek a babával, addig elég, ha én eszem magam ezen az ügyön.
De úgy éreztem, legalább Jennyvel beszélnem kell. Most.
- Hol a telefonom? – kérdeztem Mike-ot, aki közben visszafeküdt, nyilván tovább akart aludni.
- Mit tudom én… - motyogta.
- Mike! – Már kiabáltam vele.
- Ott az enyém a szobámban, használd azt, csak hagyj aludni, még hajnal van, basszus…
Basszus. Én szívem szerint még ennél is cifrábbakat vágtam volna a fejéhez, de láttam, hogy hasztalan volna.
Újra felálltam, még mindig szédelegve Mike szobájába araszoltam át a falnak támaszkodva. Az ágya melletti éjjeliszekrényen volt a telefonja. És egy régi közös képünk.
Ezt szerettem volna nem meglátni, de már késő volt. Mike, eddig úgy tűnt, beletörődött abba, hogy köztünk mindennek vége, de ez, hogy itt van egy kép rólunk az ágya mellett, kétségeket ébresztett bennem.
De most más, fontosabb dolgokkal kellett törődnöm.
Kikerestem a telefonkönyvből Jenny számát, és az ágyra huppanva vártam, hogy végre felvegye.
- Mike? – szólt bele halkan.
- Én vagyok az, Jenny, mi van Robbal?
- Kristen! Végre, hogy magadhoz tértél! – kezdett velem vitázni, de ehhez most nem volt kedvem.
- Jenny! Rob? – próbáltam visszaterelgetni afelé, hogy mit is kérdeztem.
- Ő alszik, vagyis…
Ezek szerint még nem indult el. Jó.
- Ne szórakozz velem Jenny, mi történt vele tegnap?!
- Az történt, hogy elmondtam neki, hogy terhes vagy, és oda akart menni hozzád.
Erre elakadt a szavam. Honnan tudja ezt Jenny?
- Miből gondolod, hogy terhes vagyok? – kérdeztem, és ügyeltem rá, hogy a hangom elég szenvtelenül csengjen.
- Találtam az autómban egy használati utasítást. Terhességi tesztekhez valót.
Majdnem felszisszentem. A farzsebemből eshetett ki, mielőtt kidobhattam volna a többivel együtt. De legalább nem egy pozitív tesztet talált. Így még ki tudom védeni a feltételezéseiket.
- Nem vagyok terhes, Jenny – mondtam.
Reméltem, hogy elég meggyőzően tudok neki hazudni. Ő már sajnos túl régóta ismert ahhoz, hogy ezért ne kelljen plusz erőfeszítéseket tennem, de megpróbáltam minél őszintébbnek hangzani.
- Nem… ? – kérdezte kételkedve.
- Nem, úgyhogy végre válaszolhatnál arra a kérdésemre, hogy mi történt Robbal azon kívül, hogy ide akart jönni?
Jenny hallgatott. Szinte láttam magam előtt, ahogy ráncolja a homlokát, és végül jól gondoltam: úgy vágott vissza, hogy arra már csak úgy tudjak felelni, ami a pillanatnyi álláspontomnak ellent mondana.
- Miért érdekel? Hisz elhagytad…
Ha erre azt felelem, hogy igenis érdekel, Jenny egyből levágja, hogy hazudtam, mert valójában szeretem. Ha viszont azt válaszolom, hogy igaza van, és nem érdekel, akkor nem fogom megtudni, mi történt vele.
Sokáig töprengtem, sajnos túl sokáig is, Jenny előbb szólalt meg nálam.
- Most mennem kell, úgyhogy leteszlek.
- Ott vagy nála? – kérdeztem még gyorsan.
Nem lehet véletlen, ha még Jenny is itt van.
- Amióta elmentél, szinte megállás nélkül iszik. Vagy Rick, vagy én sokszor ránézünk, él-e még egyáltalán – magyarázta.
Összeszorult a szívem a szavai hallatán. Ezek szerint ő is szenved. De amíg nem tudok meg valami bíztatót egy esetleges terhesség közbeni apasági vizsgálattal kapcsolatban, addig nem szeretnék felesleges aggodalmakat kelteni benne. És Jennynek is azt mondtam, hogy nem vagyok terhes.
- Mondd meg neki, hogy nem akarom, hogy idejöjjön. Felesleges… - kértem.
Jenny egy ideig hallgatott.
- Oké – felelte végül. – De akkor is beszélned kellene vele…
- Majd… Most még nem megy, Jenny.
Amint kimondtam, éreztem, hogy ezzel elárultam magam valamelyest. Hiszen ha valóban nem éreznék már iránta semmit, amit mindannyiukkal próbáltam elhitetni, akkor igenis „menne”.
- Oké. De ne tűnj el megint napokra, jó?
Ezek szerint vagy nem tűnt fel neki az elszólásom, vagy csak megpróbál úgy tenni…
- Kösz, Jenny.
Miután letettük, egy kicsit megnyugodtam. Aztán újra összezavarodtam.
Rob ide akart jönni, amíg úgy hitte, gyerekem lesz. Biztosan azt hitte, ő az apja… Hát nem jutott eszébe Tom? De mindegy, mert most majd Jenny meggátolja ebben, ami jó, mert legalább ki tudom deríteni a nőgyógyásztól, hogy mi a helyzet, és majd utána beszélek vele, ha szükséges.
Alig vártam, hogy újra hallhassam legalább a hangját, de tudtam, hogy ez egyelőre lehetetlen. Mégis könnyek szöktek a szemembe, ahogy felidéztem Jenny szavait. Rob azóta iszik, amióta elhagytam. Én nem akartam ezt. Én azt akartam, hogy legalább neki könnyebb legyen, de úgy látszik, minden tervem balul sült el.
Magamba zuhanva kuporodtam össze az ágyon, és egy idő után álomba sírtam magam…
---
Mike ébresztgetett egy kicsivel később.
- Kris, minden rendben? – kérdezte, amint kinyitottam a szemem.
Csak bólogatni tudtam.
- Nem tudom, miért ájultál el tegnap, de gyanítom az éhségtől. Ha ma sem eszel semmit, elviszek egy orvoshoz – kezdett fenyegetőzni.
- Oké, megyek máris – feleltem, és felültem.
Tovább szédültem, de Mike visszatámogatott a szobámba.
- Tudtál beszélni Jennyvel?
- Aha.
- És?
Kérdően pillantottam rá.
- Idejön a pasid? – mondta ki, mire is gondolt.
- Már nem a pasim, Mike.
Erre bosszúsan felsóhajtott.
- Nem, nem fog idejönni – adtam meg neki a kerek választ. Legalábbis remélem, tettem hozzá magamban.
Pedig dehogy reméltem ezt. Azt szerettem volna, ha újra együtt vagyunk, de ha már belekezdtem ebbe az egészbe, ki is kell tartanom mellette. Legalább addig, amíg a nődokival nem beszélek. Ami még nyomorúságos napokat jelent.
Kiküldtem Mike-ot, amíg felöltözök, és utána felhívtam anyámat is. Megmondtam neki, hogy még legalább egy hétig Mike-nál maradok. Erre ismét örömködni kezdett, mert meg volt róla győződve, hogy eszerint együtt vagyunk. Ezúttal már nem lomboztam le a jókedvét. Hadd higgyen, amit akar.
Mike a konyhában várt, rántottát készített. Az egyetlen étel volt, amit meg tudott csinálni anélkül, hogy az ehetetlen legyen. Elmosolyodtam.
- Na, csak nem egy fintort láttam? – kérdezte élcelődő hangon.
Csak megcsóváltam a fejem. Van, ami – vagy inkább aki – sosem változik.
Keservesen magamba gyűrtem egy pár falatot, és utána majd’ elepedtem egy szál cigiért, de a baba miatt, aki a hasamban lapult, lemondtam erről a szenvedélyről. Magam is meglepett, milyen könnyen is ment.
Mike javasolta, hogy menjünk le a tengerpartra, ott is el tudjuk ütni az időt, és legalább a nap is esélyt kap, hogy jobb kedvre derítsen engem. Belementem, így kisvártatva már azon a strandon voltunk, ahova mindig együtt jártunk.
Ott hevertünk a parton a pléden, és nekem újra Rob jutott az eszembe, és a brightoni strand. Ott nem volt ennyi ember, csak mi ketten…
Újra a sírás kerülgetett, és Mike is észrevette ezt. Magához húzott, és bár nem tudhatta, mi bajom van megint, vigasztalni próbált. Nem akartam, hogy rajta kívül más is lássa a parton, mi bajom van, ezért én is hozzábújtam.
Már meg se lepett, amikor a zokogásom csillapultával megcirógatta az arcom, letörölte a könnyeimet, és megcsókolt…
