185. fejezet (Rob)
Ismét Nikky ajánlására a köv zenét kéne aláhallgatni : Snow Patrol - Chasing Cars
A tömeg már rég bevonult a kastély kertjébe, de én tovább álltam döbbenten az autóm mellett. Kristen itt van. És akármi is történhetett vele, szebb, mint valaha.
De mi a jó fenét keres itt Mike?!
Mielőtt dühöngeni kezdtem volna, és újabb téves feltételezésekbe bocsátkozok, inkább összeszedtem magam, és én is bementem. Most elsősorban Rick mellett kell állnom, ha már elvállaltam a tanú szerepét, és aztán…
Aztán mi?! Valahogy muszáj beszélnem vele. Már feltéve, ha a házi kedvence elengedi a kezét egyetlen percre csak.
A szertartás hamar lezajlott. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne azt keressem, merre van Kristen. Mint kiderült, mégsem ő lett végül Jenny koszorúslánya, hanem két másik csaj, akiket nem ismertem, csak látásból a főpróbáról.
Miután Rick és Jenny kimondták a boldogító igent, megkezdődhetett az ünneplés. Egy időre szem elől tévesztettem Kristent, de a kastély hatalmas kertjében a keresésre indultam. Egy lugasban láttam meg, Mike társaságában. Mintha el akartak volna tűnni a többiek elől.
Még elég messze voltam tőlük, de határozott léptekkel indultam feléjük. A gyomrom újfent görcsbe rándult, és idegesebb voltam, mint valaha. Meg sem mertem kockáztatni, hogy elképzeljem, amint Kristen majd elküld, esetleg a pasija akadályozza meg, hogy beszéljek vele.
Jill megállított, mielőtt túl közel érhettem volna hozzájuk. Még nem vettek észre.
- Mit akarsz? – kérdeztem tőle nem túl barátságosan.
- Csak sok sikert kívánni ismét! És ha le kell szerelni a barátját, csak kiálts és jövök – ezzel rám kacsintott, és mosolyogva utamra engedett.
Hálás voltam neki a segítőkészségéért. De azzal, hogy kimondta a szót: barátja, fájdalmasabb volt, mint amikor még csak magamban neveztem így Mike-ot. Mert nyilvánvaló, hogy újra együtt vannak. Igyekeztem ebbe nem belegondolni.
Egyelőre nem mentem tovább. Őket néztem még egy percig.
Kristen egy padon ült, a nap sugarai még jobban kiemelték a ruhája hófehérségét, és a haja vöröses árnyalatot öltött tőlük.
Mike mellette álldogált, és cigizett. Kristen viszont nem gyújtott rá. Ha elég bátor lettem volna, azt feltételezem ebből máris, hogy tényleg babát vár, és azért nem dohányzik.
Mély levegőt vettem, elszántam magam, és közelebb mentem. A kavicsos talajon hamar észrevették, hogy közeledek. Kristen lehajtotta a fejét, és mondott valamit. Mike ekkor elkapta rólam a gyűlölködő tekintetét, és Kristenre pillantott. Azt már hallottam, ő mit mondott, egyre közelebb értem.
- Rendben – mondta neki.
Kristen is bólintott, de továbbra is lehajtott fejjel ült.
Köszönés nélkül léptem melléjük, fél szememet Mike-on tartva, hogy kivédjek egy esetleges támadást a részéről, bár ezt nem néztem volna ki belőle.
- Kristen, beszélhetnénk? – kérdeztem.
- Nincs miről beszélnünk – felelte halkan, de közben rám sem nézett.
A szívem összeszorult. Közelebbről még sápadtabbnak tűnt.
- De szerintem van – mondtam határozottan. – És négyszemközt, ha lehetséges – céloztam rá, hogy Mike-ot fölöslegesnek tartom.
Kristen vett egy mély levegőt, és végre rám nézett. A szemeiben tükröződő fájdalom újra facsart egyet a lelkemen.
- Ha amiatt aggódsz, hogy terhes vagyok-e, a válaszom: nem.
Ez több okból is fájdalmat okozott. Egyrészt, mert tudtam, hogy most nem hazudik. Igazat mond, és tényleg nem vár gyereket. Az utolsó szalmaszál is elszakadt ezzel, amibe eddig még kapaszkodtam. Másrészt, Mike ezek szerint mindenről tud. Harmadrészt pedig azért, mert miközben ezt mondta a szája és a hangja is megremegett.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és próbáltam megemészteni a hallottakat.
Aztán megint megkockáztattam. Ezúttal Mike-nak intézve a szavaimat.
- Magunkra hagynál minket, kérlek? – fordultam felé.
Ha pillantással is lehetne gyilkolni, már rég holtam rogytam volna össze a pillantásától. Ebből is csak az derült ki a számomra, hogy itt még más dolog is lehet a háttérben. Mike-nak nem lenne ennyi oka gyűlölni engem, ha szimplán csak szakítottam volna Kristennel, töprengtem.
Ő viszont szerelmemre pillantott válasz helyett.
- Kris? – kérdezte fojtott hangon.
Kristen egy másodpercre elrévedt valahova az ünneplő tömeg felé, aztán rám esett a pillantása, és bólintott.
Mike ismét vetett rám egy megöllek-ha-valami-baja-lesz pillantást, aztán megsimogatta Kristen arcát, és odébb lépdelt. Nem túl messze, de hallótávolságon kívül.
Szívem szerint máris a karjaimba kaptam volna szerelmemet, de olya törékenynek tűnt, hogy leülni is féltem mellé. És hirtelen az összes lehetséges kikérdezés-verzió elszállt az agyamból, minden, amin napok óta gondolkodtam.
- Szóval nem vagy terhes – jött meg a hangom.
- Nem – felelte Kristen ismét remegő ajkakkal.
Eszembe jutott erről valami.
- De az voltál? – faggattam tovább.
Egy ijedt pillantás után lehunyta a szemét, és aprót bólintott. Én pedig nem kaptam levegőt. Vagy elvetette… Vagy… Nincs más lehetőség. Nem akarta a gyerekünket. És nekem nem szólt róla, sőt, Jenny is benne volt, aki szintén hallgatott.
Cigi után kutattam a zsebemben, és miután megtaláltam, rágyújtottam. Alig akartam elhinni, hogy erre képes volt. Kezdtem újra érezni azt a tébolyt, ami az utóbbi másfél hónapom nagy részét jellemezte.
- Nem az volt, amire gondolsz – folytatta halkan.
Csalódottsággal vegyes fájdalommal néztem rá. Eldobtam a csikket, és máris a következő szál cigire gyújtottam.
Ezt most mit jelent?! Nem vetette el?! Elvetélt?!
- Ezt hogy érted? – kérdeztem.
Reméltem, hogy elmondja, sőt, láttam is rá az esélyt. Ha nem akarná, bele se kezdett volna.
- Soha nem lettem volna képes rá, hogy elvetessem. Beteg voltam.
Ezek szerint igazam volt a sápadtságával kapcsolatban.
- Akkor… Magától ment el a gyerek? – érdeklődtem némileg megkönnyebbülve.
A csalódottságom tova tűnt. A helyét pedig átvette az együttérzés. De a java még csak most következett.
- Egyik nap rosszul lettem – mondta halkan, majd apró torokköszörülés után folytatta. – Görcsölni kezdtem. Nagyon fájt – mesélte, de nem nézett rám közben.
Ennek ellenére tudtam, hogy az igazat mondja, és minden szava újabb gyötrelmeket okozott nekem is. Pedig mindez messze lehetett attól, amit minden bizonnyal ő érezhetett, amikor át kellett élnie mindezt.
Máris újfent gyűlöltem magam. Utána kellett volna mennem...
- Azt hittem belehalok – folytatta. - Elájultam, és csak a kórházban tértem magamhoz. Mint utólag kiderült, megműtöttek. Vakbélgyulladás. De komplikációk léptek fel, és vérezni kezdtem. Kivették az egyik petefészkemet is. A magzat pedig…
Itt szorosan összeszorította a szemét, és reszketve felsóhajtott.
- Három és fél hetes volt.
Azóta, hogy a görcsölést említette, nem szívtam bele a cigimbe, így az végigégett a kezemben, de meg sem éreztem a forróságát. Elhajítottam a csikket. Megszólalni nem tudtam. De levegőt venni sem.
- Az orvosok azt mondták, „talán” még így is lehet majd gyerekem, de… Kicsi rá az esély – fejezte be nyugodt hangon, és a szemeit hirtelen kinyitva rám nézett.
Nekem nem volt egy épeszű gondolatom sem. Csak néztem a szemeibe, és az összes eddigi fájdalmam eltörpült amellett, amit most éreztem. De tudtam, hogy az volt igazán szörnyű, amin ő ment keresztül. Ehhez képest én szinte végignyaraltam ezt a másfél hónapot.
Lehunytam egy percre a szemem, mert könnyek kezdték mardosni.
- Leülhetek? – kérdeztem aztán suttogva, Kristen mellé mutatva a padra.
Bólintott, így lerogytam mellé. A térdemre támaszkodva a tenyerembe temettem az arcomat. Ezt meg kellett emésztenem. De nem sikerült. Még percekkel később sem.
Kristen mellettem ült, és csendben maradt. Előbújtam a kezeim mögül, és a tőlünk pár méterre sétálgató Mike felé néztem. Aztán szerelmem felé vetettem egy pillantást.
- Annyira sajnálom – suttogtam.
Tudtam, hogy ez egyáltalán nem elég. De nem tudtam, mit kellene tennem. Mindarra a borzalomra gondoltam, ami azóta történt velünk, és elsősorban Kristennel, amióta megismerkedtünk. Egy ember ép ésszel mindezt nem képes túlélni. De neki valahogyan sikerült.
Azt, hogy Tom megerőszakolta, én is végigasszisztáltam, és még nekem sem volt könnyű feldolgozni, pedig vele történt, nem velem. Aztán csúnyán elküldtem magamtól, holott a világon mindennél jobban szerettem. És most meg ez…
Féltem belegondolni, mi jöhet még ezek után. De reméltem, sőt, fohászkodtam az összes felsőbb hatalomhoz, Istennel kezdve, a sorson át Buddháig, hogy semmi ne jöjjön. Kristen megérdemelné végre a boldogságot.
- Most már jól vagyok – mondta ő halkan.
És még ő nyugtatgat engem. Ez elképesztő, gondoltam. Én soha nem tudnék ilyen erős maradni. Egy szar alak vagyok, és emellett egy idegroncs, ismertem be magamnak teljes meggyőződéssel.
Újra ránéztem, hátradőltem a padon, és már nem is próbáltam titkolni előtte a könnyeimet.
- Kristen, én… nem gondoltam komolyan, amiket akkor mondtam – kezdtem mentegetőzni az utolsó találkozásunkra célozva. – Részeg voltam.
Szerelmem halványan elmosolyodott, de nem fordította el a tekintetét. Az ő szemei végtelen nyugalmat tükröztek. Az enyéim… Örültem, hogy én nem látom, mit.
- Ez most már mindegy – mondta. – És most már gyerek sincs, ami összekötne bennünket.
A szavai feltépdesték a szívem sebeit. És nem amiatt a tény miatt, hogy a babánkat is elveszítette, hanem mert aszerint, amit mond – és ahogy mondja -, más amúgy sem kötne össze bennünket.
Mégis meg akartam tudni, mit érez irántam. Még ha gyűlöl, azt is tudnom kell végre.
- Kristen – szóltam újra ránézve. Viszonozta a pillantásomat. – Én… még mindig szeretlek.
Tudtam, hogy ezzel kiadom magam, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy tudja. Nem válaszolt a vallomásomra. Csak némi rémületet láttam átsuhanni az arcán, majd Mike-ra nézett. Aztán elfordította a fejét mindkettőnkről.
- Újra együtt vagytok? – kérdeztem csendesen, miközben enyhén szólva is porig alázottnak, vagy inkább megrágottnak és kiköpöttnek éreztem magam.
- Mike… Ő sokat segített nekem – magyarázta Kristen. – És… mellette biztonságban érzem magam.
Mióta elkezdtünk beszélgetni, már nem is számoltam, hányadik sokkot élem át. Szerettem volna megkérni, hogy adjon még egy esélyt nekem, hogy próbáljuk meg újra. De nem jöttek a számra a szavak. És tudtam, hogy az sem változtatna semmin, ha meg tudnék szólalni. El fog menni. És én megint egyedül maradok. Jobban mondva nélküle.
- Meddig leszel még Londonban? – kérdeztem hirtelen.
Bár azt nem tudtam, mit remélek attól, ha esetleg még itt marad egy ideig, de tudtam, hogy azt nem tudnám elviselni, ha mindezek után ismét csak úgy kilépne az életemből.
- Egy pár napig még maradunk – felelte.
Nem kerülte el a figyelmemet a többes szám.
- Szeretnék veled találkozni – kértem halkan.
- Nem hiszem, hogy lenne értelme – mondta Kristen egy szomorkás mosoly kíséretében.
- Kérlek – nyögtem.
Kis habozás után bólintott, majd felállt. Mike felé nézett, aki amint meglátta felemelkedni, máris közeledett felénk.
- A Draycott Hotelben lakunk – mondta még nekem intézve szavait.
Mike odaért mellé, és féltően átkarolta a derekát. Nem bírtam nézni. Ehelyett Kristenhez fordultam.
- Köszönöm – súgtam, aztán sokáig figyeltem, ahogy visszamennek a vigadó embersereg felé.
Ha most nem ültem volna éppen, biztos, hogy összeesek. Végigpergettem az agyamban minden szót, amit hallottam, és ordítani tudtam volna a tehetetlenségtől. Ehelyett azonban csak újra rágyújtottam.
