189. fejezet (Kristen)
Már egészen sötét volt kint, amikor felébredtem. A szobám elől dühös szóváltást hallottam, ezért magamra vettem a köntösömet, és kiléptem.
Mike éppen becsukta az ajtót az ismeretlen látogató mögött.
- Ki volt az? – kérdeztem, és a hajamba túrtam.
Még mindig fáradt voltam, de nem akartam tovább aludni, mert akkor túl korán ébrednék fel, és hajnalban csak unatkoznék. Meg hülyeségeken rágódnék. És azokon is fölöslegesen.
- Áh, senki, csak a szobapincér – mondta Mike, és közelebb jött hozzám.
Átölelte a derekamat, és magához húzott. Visszaöleltem.
- Kipihented magad? – kérdezte.
- Fogjuk rá.
- Itt szeretnél vacsorázni, vagy menjünk le az étterembe? – érdeklődött.
Egyelőre még éhes sem voltam igazán, de úgy döntöttem, talán jobb lenne, ha kimoccannánk a négy fal közül.
- Menjünk le – választottam.
Mike rám mosolygott, és megint láttam rajta azt a furcsa valamit, amit már délután is. Ez készül valamire, gondoltam, de nem jöttem rá, hogy mire.
- Előbb lezuhanyoznék még, ha nem gond – kértem.
- Persze, csak nyugodtan.
Nem áztattam magam túl hosszan a zuhany alatt, mert tartottam tőle, hogy túlságosan felázik a sebem. Csúnya volt, de legalább már nem fájt.
Viszont mindig arra emlékeztetett, hogy mit vesztettem el a műtét következtében. Ahányszor rágondoltam, könnyek szöktek a szemembe, mint most is. Már ezerszer meggyőztem magam, hogy nem az én hibám, hogy így alakult, mégis magamat hibáztattam, amiért végül meg sem születhetett.
Mielőtt végképp hagytam volna magam összeroppanni, elszántan kiléptem a zuhany alól, megtörölköztem, és visszamentem a szobámba, hogy valamit magamra kapjak a vacsorához.
Mivel elég elegáns szállodába voltunk, alkalomhoz illően akartam kinézni. Egy hosszú kisestélyi mellett döntöttem, az esküvői fehérrel ellentétben ezúttal fekete színt húztam fel. Végül is gyászoltam.
Nemcsak a magzatomat, hanem azt is, ami elől délután az alvásba menekültem. A tényt, hogy Rob és köztem soha többé nem lehet már semmi. Ebbe a délután során már beletörődtem, most mégis újra megsajdult a lelkem.
Aztán rájöttem, hogy nincs értelme már búsulnom emiatt. Jobb lesz ez így. A kapcsolatunk pár hete alatt éppolyan mennyországokat éltünk át, mint amilyen poklokat. És bevallottam magamnak, hogy belefáradtam ezekbe a hullámhegyekbe és –völgyekbe.
Azzal viszont tisztában voltam, hogy a szívem egy részét ezentúl már csak ő fogja elfoglalni. Senki más. És minden bizonnyal nem is fogok mást így szeretni, ahogy őt. Soha.
Mike bekopogott, hogy mehetünk-e.
- Még egy perc – kiáltottam ki neki.
Felálltam, végignéztem magamon a hatalmas tükörben, és kimentem a szobámból.
Mike is elegánsan festett, és már örültem, hogy emellett a ruha mellett döntöttem.
- Csodaszép vagy – bókolt, amint meglátott.
- Köszönöm – feleltem, majd belekaroltam, és lassan a lifthez mentünk.
Míg a földszint felé haladtunk, Jenny és Rick jutottak az eszembe. Jenny azt mondta, Balira mennek nászútra. Kicsit irigyeltem őket ezért, de megérdemelték. Ők valóban szívből szeretik egymást. És megérdemlik a boldogságot.
Az étteremben Mike előzékeny volt és udvarias. Egyre erősebbé vált bennem az az érzés, hogy valamit forgat a fejében. És elhatároztam, ha törik, ha szakad, kiszedem belőle.
Miután rendeltünk, egy pohár bor kortyolgatása közben bevetettem magam, és sanda pillantásokkal méregettem. Egy idő után ő jött zavarba.
- Mit nézel rajtam? – kérdezte.
- Tudom, hogy tervezel valamit, csak arra próbálok rájönni, mi lehet az – feleltem nyíltan.
- Semmi, Kris, komolyan – mondta nyugodt hangon, de nem tudott megtéveszteni.
Adtam neki még némi előnyt, de én tudtam, amit ő nem: hogy nem hagyom lerázni magam.
- Táncolunk? – kérdezte, majd felállt, és a kezét nyújtotta felém.
Miért ne, és bár nem akartam túl sokat mozogni a műtét miatt, úgy véltem, egy tánc talán még beleférhet.
Mike tánc közben kiirányított az erkélyre, ahol meglepetten vettem észre egy külön asztalt az egyik sarokban, amely meg volt terítve, hangulatos gyertyafény borította be a környékét, és egy hatalmas csokor virág volt a közepén.
Arra gondoltam, milyen szerencsés lehet az a valaki, aki ezen a fülledt londoni éjszakán itt kint fogyaszthatja el a vacsorát, miközben bentről andalító zene szól…
Aztán meglepődtem, amikor Mike a derekamat átkarolva egyenesen odavezetett az asztalhoz.
- Mi… ez? – dadogtam.
- Meglepetés – felelte halkan, és kihúzott nekem egy széket.
Döbbenten huppantam le. Mike ilyet még soha nem csinált, általában elég nehezére esett mindenféle romantikus megnyilatkozás, de most leesett az állam.
És szó szerint tátott szemmel figyeltem, ahogy tölt a pezsgőből mindkettőnknek.
Egy pincér kihozta a vacsoránkat, és feltálalta. Nem jutottam szóhoz. Olyan hihetetlennek tűnt az egész, hogy komolyan félni kezdtem. Ha Mike mindezt megszervezte és nyilvánvalóan tökegyedül, akkor valóban akar valamit. Nem mertem elkezdeni képzelegni, hogy vajon mit.
Az étel elfogyasztása után egy pincér ismét szó nélkül jött, perdült-fordult, leszedte az asztalt, hozott egy újabb üveg pezsgőt, és hamutartót. Mike cigivel kínált, és most elfogadtam. Még mindig nem tértem magamhoz az egésztől.
A cigi ezúttal jólesett, nem kezdtem el köhögni sem tőle, aminek azért is külön örültem, mert nem kellett aggódnom tovább a sebem miatt.
- Kris – szólalt meg Mike váratlanul.
- Igen… - feleltem tétován.
Mike elnyomta a cigije végét, és újabb pohár pezsgőt töltött magának. Az én poharam még félig volt.
- Gondolkodtam – folytatta.
Ettől enyhén megrémültem. Az sose vezetett semmi jóra, ha Mike gondolkodni kezdett.
- Kettőnkről – nézett a szemembe.
Elakadt a lélegzetem.
- Mike – akartam közbe szólni, de folytatni nem tudtam.
Felálltam, és az erkély széléhez léptem, miután én is elnyomtam a cigimet.
Szép kilátás nyílt a kertre. Hallottam, hogy Mike mögém lép, de nem ért hozzám. Féltem attól, amit hallani fogok. És a félelmeim valóra váltak.
- Szeretlek, Kris – kezdte újra. – És ezen semmit nem változtatott az, ami történt. Sem az, hogy egy időre szakítottál velem, sem pedig az, amit az utóbbi hetekben átéltünk együtt.
Lehunytam a szemem. Igaza volt. Együtt éltük át. Minden szenvedésem közepette ő volt az egyetlen, aki mellettem állt.
Mike megcirógatta a vállamat majd lassan maga felé fordított. Hagytam, de a szemem továbbra sem nyitottam ki. Ő az állam alá nyúlva felemelte a fejem és egy könnyű csókot lehelt az ajkaimra.
Aztán felemelte az egyik kezemet, és belehelyezett valamit a tenyerembe. Odanéztem. Egy apró bársonydoboz volt, kinyitva, és benne egy csodaszép gyűrű.
- Hozzám jössz feleségül? – kérdezte.
Percekig némán bámultam a gyűrűt. Rob jutott eszembe. És az ő gyűrűje. A smaragd. Aztán a másik, amit alkalmam sem volt látni. Mert én lehetőséget sem adtam neki arra, hogy egyáltalán megmutassa. Ha most ő állna itt velem szemben a válaszomra várva, habozás nélkül ugranék a nyakába és mondanám, hogy igen.
De nem ő van itt, hanem Mike. Akit szeretek, vallottam be magamnak, de ez a szeretet egyáltalán nem hasonlít arra a sokkal erőteljesebb érzésre, ami kiugrasztotta a helyéről a szívemet, ahányszor Rob megérintett, rám mosolygott, megcsókolt… Vagy hogy egyáltalán az életem része volt.
De már nem az. És most Mike vár tőlem egy olyan választ, amire nem mondhatok igent. Az nem lenne tisztességes. Sem vele szemben, sem pedig magammal szemben.
Mike észrevette, hogy túl sokáig habozok. Rob ugyanebben a szituációban valószínűleg csalódottan kikapta volna a kezemből a kis dobozt, összecsukja, és közli, hogy felejtsem el az egészet. Nem így Mike.
Pillanatnyi kérőm nem volt türelmetlen, és csalódott sem.
- Nem kell azonnal válaszolnod – mondta nyugodt hangon. - Tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül mostanában. Csak szeretném, ha viselnéd.
- Ez… Mike, én… - próbáltam valami értelmeset mondani, de csak nyökögés lett belőle.
- Kristen – szólt rám.
Ekkor néztem rá először, amióta a kezembe tette a dobozkát.
- Ha végül mégis nemet mondasz, megtarthatod egy emlékként – ajánlotta.
Újra a gyűrűre néztem. Fonott mintázata volt, egyáltalán nem hasonlított igazi eljegyzési gyűrűhöz. Sokat pislogtam, hogy ne sírjam el magamat. Azon vacilláltam, mit csináljak.
Mike megérdemelné, hogy legalább egy ideig viseljem. Amíg határozott választ nem tudok adni neki. Az utóbbi időben tanúsított viselkedése meggyőzött róla, hogy két éven át tökéletesen félreismertem.
- Egyelőre ne mondj semmit – ismételte más szavakkal a korábban már elhangzott mondatát.
Megint ránéztem, és bólintottam.
- Fel sem próbálod? – incselkedett huncut mosollyal.
Visszamosolyogtam rá. Tényleg kíváncsi voltam, hogy mutat a kezemen.
Kivettem a gyűrűt a dobozból, és felhúztam az ujjamra. Tetszett.
- A kérdésre majd máskor visszatérünk, jó így? - kérdezte Mike.
Hálás voltam, hogy még időt is ad, mielőtt döntenék, így némán bólintottam. Tudtam, hogy akárhogyan is alakul a kapcsolatunk, ez sorsdöntő pillanat volt.
