111. fejezet (Kristen)
Tom.
Hogy hívhatott fel ma reggel?! Nekem mindenki azt mondta, hogy lecsukták, és a tárgyalásig nem is fogják kiengedni… remélhetőleg utána sem, soha többet.
Próbáltam levegőt venni, de nem ment. Összerogytam az ajtó előtt, amit magamra zártam. Nem tudtam, mit cselekszek, csak azt tudtam, hogy egyedül akarok lenni.
A fülem zúgni kezdett. Ájultam már el életemben, és ez az érzés arra emlékeztetett.
Emlékeztet… emlék… Az agyamba szivárogtak azok is, amelyekre soha többé nem akartam gondolni sem.
A kilincs megmoccant a fejem fölött. Rémültem bámultam rá. Itt van…
Bár tisztában voltam vele, hogy ez képtelenség, az agyam egy része mégis a rettegésből táplálkozott ezekben a percekben. Újra.
- Kristen? – hallottam a nevemet az ajtó túloldaláról.
Befogtam a füleimet. Nem akartam hallani Tom hangját. Látni meg végképp nem.
A fülem már nem zúgott, és a hang nem hagyta abba a nevem mondogatását.
Féltem, hogy rám fogja törni, és féltem, hogy megint megtörténik… és nem fogok tudni sikítani és senki nem jön, hogy segítsen… Eleredtek a könnyeim.
- Kristen… - szólt újra a hang, de már nem Tomé.
Beletelt egy kis időbe, míg kinyitottam a szemem, és láttam, hogy hol is vagyok. Ez Rob fürdőszobája. Akkor biztos ő szólongat…
- Jól vagy? Kérlek, mondj valamit! – könyörgött a hang.
Igen, újfent meggyőződtem róla, hogy ez nem Tom hangja. Szívverésem ennek ellenére nem csillapodott, és a könnyeim is hangtalanul záporoztak.
Szinte éreztem a csuklóimon Tom kezének szorítását, a leheletét az arcomon, az egész testét, ahogy az ágyra szorít.
- Kristen? – szólt újra a hang. – Kérlek, nyisd ki az ajtót.
- Hagyj békén – sírtam.
A hang nem Tomé volt, de most nem akartam hallani semmit és senkit. Tom zihálása így is a fülemben volt, és minden szavára tisztán emlékeztem.
Belekapaszkodtam a mosdóba, és egyik kezemmel felnyúlva megnyitottam a csapot. Könnyeim már elcsukló zokogásom kíséretében záporoztak.
- Kristen! – szólt kívül valaki erélyesen. – Betöröm az ajtót, ha nem nyitod ki!
Erre ismét leállt a lélegzetem. Betöri az ajtót. Azt ne…
Elmém egyik hátsó zugában felrémlett valami. Ha Rob fürdőjében vagyok, akkor ez az ő lakása. És biztos ő áll az ajtó túloldalán. Vagy mégsem… összezavarodtam. Az emlékek csak szaporodtak az agyamban, hiába akartam másra, kellemesre gondolni, semmi más nem jutott eszembe, csak az… Jennyék lakásában.
Elzártam a csapot. Hirtelen már nem sírtam.
- Kérlek, hagyj most békén egy kicsit – szóltam újra.
Bár „akkor” a szép szó nem segített, talán aki az ajtó túloldalán áll, rá hatni fog a könyörgésem. Legalábbis reméltem. Remegni kezdtem.
Mindkét csuklóm nagyon fájt, és úgy éreztem, a hajamat is húzza valaki… vagy valami. Odakaptam a kezem, hogy megakadályozzam, de ráébredtem, hogy egyedül vagyok. De akkor miért fáj?!
Ekkor halk kopogást hallottam.
- Nyisd ki, kérlek szépen – szólt a hang.
Nem tudtam válaszolni, csak a fejemet ráztam.
- Oké. Kimegyek az erkélyre, csak kérlek, gyere elő és mondd el mi a baj.
Elmegy. De hogyan menekülhetnék ki innen?! És ki ez?!
A hangja ismerős volt… Tom.
Nem, ő nem Tom! – parancsoltam magamra eszem azon felével, amelyik még valamelyest reálisan látta a dolgokat. Összerezzentem.
Majdnem felordítottam, ahogy megéreztem a fogakat a bőrömön, a mellkasomon. Aztán a fájdalmat a lábaim között. Lehunytam a szemem, hogy látnom ne kelljen semmit, ha már éreznem muszáj… ha már újra átélnem is muszáj.
Hallottam valamit kintről, mintha valaki beszélgetett volna egy másik valakivel, de csak egyiküket hallottam. És ezt sem az ajtó közvetlen közeléből.
Fázni kezdtem. Éreztem az arcomon egy ütést. Odakaptam a kezem, és megérintettem a sebet, amit az ütés okozott.
Kinyitottam a szemem, és látni akartam a valóságot. Hiszen egy padlón ülök, nem is állok, mint ahogy akkor történt… miért érzem mégis?!
A képzeletem játszik velem, döbbentem rá, de mégsem éreztem kevésbé kínzónak a fájdalmat. Ami most a lábam között hasított belém.
Összeszorítottam a számat, hogy egy hang se hagyja el a torkomat. Egyre jobban fáztam. Összehúztam magam a fürdőszoba hideg padlóján, de nem lett jobb.
- Kristen?
Visszajött a hang tulajdonosa.
Nem feleltem. Reméltem, hogy hanem válaszolok, elmegy megint.
- Minden rendben lesz, nem mehet többé a közeledbe.
Kicsoda nem jön a közelembe? Biztos Tomról beszél.
Ennek ellenére nem nyugodtam meg.
- Gyere ki, kérlek.
Rob. Ez ő. Végre felismertem a hangját.
Igen. Kezdett visszatérni körém a valóság is.
Az ő fürdőszobája, az ő lakása… az ő hangja.
De honnan tudja, hogy Tom… hívott… Biztos megnézte a telefonomat.
És beszélt vele?! Az képtelenség. Nem lehetséges, hiszen Tom börtönben van, vagy legalábbis valami olyasmiféle helyen.
De akkor engem hogy hívhatott mégis?!
Valahogyan biztos kijutott… megszökött… vagy tudomisén. Nem, ez kizárt.
Megfájdult a fejem. A rémképek újra a valóság helyébe léptek, elfoglalva ezzel ismét agyam normálisan funkcionáló részét.
- Kristen… - szólt Rob.
Már nem kételkedtem, hogy őt hallom. Ő hív, hogy menjek ki, hogy nyissam ki az ajtót… és ő nyugtatgat. Ő nem bántana. Soha.
Tomról is ezt hittem. De ő nem Tom.
Nem voltam képes megmozdulni. Ebben a testhelyzetben csak a képeket vetítette elém a képzeletem, amik akkor és ott történtek, de a fájdalmat már nem éreztem. Attól féltem viszont, ha megmozdulok, újra előjön az is.
Meghallottam egy telefoncsergést. De ez nem az enyém volt.
Újabb halk beszélgetés az ajtó mögül.
Megint nem hallottam rendesen, hogy miről van szó. Pedig szerettem volna, ha el tudom terelni a figyelmemet.
Mégsem ment.
Megkockáztattam egy mozdulatot. Nem éreztem semmit.
Megpróbáltam felállni. Nem fájt. Sikerült.
A tükörbe nézve egy kísértetet láttam. Arcom minden egyes sérülése, azok is, melyek már begyógyultak élesen virítottak a bőrömön.
Megjelent a tükörben mögöttem Tom arca.
Lehajtottam a fejem, és becsuktam a szemem.
Ez őrület. Ez már maga az őrület kezdete, éreztem.
Ebbe bele fogok bolondulni.
Mire felemeltem a fejem, az arc eltűnt mögülem.
Megtöröltem az arcom, és az ajtóhoz kóvályogtam. Kinyitottam és kiléptem.
Mellkasomon összefontam a karjaimat, és megálltam.
Nem akartam sírni. Mégsem láttam semmit, ahogy körülnéztem.
Tudtam, merre van a kanapé Rob lakásában, és észleltem, hogy ül rajta valaki, még azt is tudtam, hogy csak ő lehet az… de biztossá ez akkor vált, amint megszólalt.
- Minden rendben van, nem engedték ki – mondta halkan.
Újra elvesztettem a fonalat. Kit nem engedtek ki…? De beugrott. Tomot. Hisz börtönben van. Vagy valami olyasféle helyen… Igen.
- Kristen – szólt Rob megint, mire rákaptam a tekintetem.
Lassan bólogatni kezdtem, hogy biztosítsam róla, értettem, amit mondott.
Még egy halk suttogásra is futotta az erőmből.
- Minden oké.
Gépiesen, mintha madzagon mozgatnának, odamentem az erkélyhez, közben a szemem sarkából Rob felé tekingetve, majd kiléptem, és rágyújtottam.
Igyekeztem normálisan viselkedni, annak tűnni, de a lidércképek megállás nélkül záporoztak elő agyam rejtett zugaiból.
Elkezdtem járkálni fel- és alá. Féltem és ideges voltam.
Ekkor megcsörrent a telefonom. Megtorpantam. Rob vette fel, és beszélt valakivel. Phoebe-nek szólította az illetőt. Nem tudtam, ki az a Phoebe.
Tovább kezdtem el járkálni, majd megunva a székbe huppantam. Felhúztam a lábaimat is, és rájuk könyökölve bámultam magam elé.
Megpróbáltam becsukni a szemem, hátha akkor nem látok majd semmit, csak a jótékony feketeséget, de attól sem lett jobb.
Képek cikáztak a szemem előtt, nem is időrendi sorrendben, hanem összevissza. Minden egyes belém rögzült filmkocka másodpercekig lebegett előttem, hogy teljes aprólékossággal láthassam, ami történt, az hogyan történt.
Egyre biztosabbá váltam benne, hogy soha nem is fog onnan kitörlődni. Most már ezzel kell élnem. Akármennyire és akárki is próbál segíteni, nem fog neki sikerülni.
Ez rosszabb, mint egy tetoválás. Azt el lehet tüntetni, még ha csak nehezen is, de legalább lehetséges. Inkább ezer tetoválást szerettem volna ehelyett az egész helyett.
Éreztem, hogy eltűnik a cigim csikkje a kezemből.
- Kristen… - hallottam Rob hangját. Többször. A sokadik szólításra megrezzentem. Eltűntek a látomások. Meglepve láttam, hogy Rob az erkélyen áll, és engem figyel. Eszembe jutott, hogy beszélt valakivel.
- Ki volt az? – kérdeztem.
- Tom anyja – felelte.
Lehunytam a szemem. Tom. Tom anyja. Sajnálni kezdtem a nőt. Biztosan nem erre nevelte. Erőt vettem magamon, és felálltam. Most hogy véget ért az agyam által közvetített vetítés a szemem előtt, aludni akartam. Hátha jobb lesz minden, mire felébredek. Sőt, hátha most álmodok.
- Lefekszem – mondtam, és bementem egyenesen a hálószobába.
Az ajtót reflexszerűen csuktam be magam mögött. Rob nem jött utánam.
Átöltöztem az előző nap is viselt rövid hálóruháimba, és lefeküdtem.
Rob a nappaliban bekapcsolta a tévét. Ennek a halk zúgására az álom is utolért.
Álmomban is Tomot láttam magam előtt. És éreztem magamon.
Saját sikításomra ébredtem, és záporozni kezdtek a könnyeim.
