148. fejezet (Rob)
Újra a hálóban találtam magam, újra nappali világosságban, amikor kinyitottam a szememet. Félkómában értékeltem, hogy a tévé szól a nappaliban, és Jenny fojtott hangon beszél valakivel. A fejem már nem lüktetett annyira, ezért felálltam, és kimentem börtönőreimhez.
Rick a kanapén falatozott valamit, Jenny viszont, ahogy meglátott, az erkélyre ment. Nem hallottam, mit beszél, és kivel, de valami rendezvényről volt szó. Biztos dolgozik. Én a fürdőbe indultam, hogy magamhoz térjek.
Hálás voltam a barátaimnak, amiért nem vittek kórházba, bár nekem sem tetszett ez az újabb, vagyis inkább régi fájdalom, ami ismét jelentkezett. Most viszont meglepő módon semmim nem fájt. Csak a szívem továbbra is.
Hirtelen eszembe jutott, hogy már a repülőn kéne ülnöm.
Villámgyorsan lezuhanyoztam, és a hálóba rohanta felöltözni, de Jenny hangja megállított.
- Rob?
Nem mentem vissza megkérdezni, mit akar, csak kapkodtam magamra a ruháimat. Utánam jött.
- A gépet lekésted, és a tegnapi ájulásod után beszéltem Krissel.
A mondat első fele nem hatott meg, csak kapok másik jegyet is, vagy valaki visszamondta, de a második felénél megállt a kezem egy mozdulat közben. Kérdően néztem Jennyre, de nem sok jót ígért az arckifejezése.
- Mondd már, mi van! – szóltam rá.
- Nem akarja, hogy odamenj hozzá – felelte tétován.
Hogyhogy nem akarja?! Gyereket vár tőlem, és nem akar látni?! Mi a fene van itt?!
- Most nem érdekel, hogy ő mit akar, amíg az én gyerekemmel terhes, addig van hozzá közöm, mit csinál – vágtam hozzá dühösen, és tovább öltöztem.
- Kris nem terhes – mondta halkan.
Újra mozdulatlanná váltam. Fájó szívem is megint összeszorult. Nem akartam megérteni Jenny szavait.
- De… - kezdtem volna tiltakozni, de hirtelen újra úgy éreztem, hogy egy hatalmas mély és fekete lyuk szippant magába, és az összes fellángolt reményem szertefoszlik.
Ha nem terhes, akkor mégiscsak Mike miatt hagyott el. Jenny tévedett. Egy használati utasítás még nem jelent semmit. Kristen megcsinálta a tesztet, és bizonyára negatív lett. Pedig már azt is elképzeltem, milyen csodás anya lenne belőle…
Ismét érzelmektől kiürülten huppantam le az ágyra, és tenyerembe temettem az arcomat. Miért ad a sors egy aprócska reményt, ha aztán kegyetlenül az ember szemébe nevet, és visszaveszi azt?! Ez nem igazságos így.
- Beszélni akarok vele – mondtam hirtelen.
Bár nem tudtam, mit fogok neki mondani, vagy mit akarok kérdezni, csak a hangját kellett újra hallanom legalább.
És az is lehet, hogy hazudott Jennynek, csak hogy én ne induljak el… Amint ez a gondolat megfogalmazódott bennem, még inkább beszélni szerettem volna vele. Nekem nem fog hazudni. Nem lesz rá képes. Ha mégis terhes és tőlem, akkor nekem el fogja mondani.
Indultam a nappaliba, hogy megkeressem a mobilomat, de nem volt sehol, így tovább kutattam a lakásban. Az erkélyen bukkantam rá, ahol előző nap hagytam, és már pötyögtem volna be Kristen számát, amikor Jenny újra közbeszólt.
- Ő nem szeretne beszélni veled – mondta.
Vetettem rá egy hitetlenkedő pillantást, és vártam, hogy Kristen felvegye a telefonját. De csak kicsöngött. Semmi válasz.
- Miért nem? – faggattam Jennyt.
- Azt mondta, szó szerint idézem: „még nem megy”.
Még nem megy. Még nem megy neki, hogy beszéljen velem? Halott reményem megint éledezni kezdett, hiszen ez esetlegesen azt is jelentheti, hogy nem vagyok a számára olyan közömbös, mint amilyennek ő láttatni akarja a helyzetet.
Újra hívtam, de megint nem vette fel. Úgy döntöttem, nem adom fel, és addig hívogatom, amíg le nem merül tőle a mobilja. Bár tudtam, hogy ez képtelenség, de ha utána újra kicsöng, akkor tudni fogom, hogy a telefon közelében van.
Ha már az erkélyen tartózkodtam, gondoltam rágyújtok, de előbb még visszamentem a hálóba innivaló után kutatni. Egy fél üveg konyakot találtam, és bár valami erősebbet szerettem volna, ez is megteszi alapon visszaindultam vele az erkélyre.
Jenny persze továbbra is körülöttem jött-ment, és amint észrevette a kezemben az üveget, meg akarta próbálni elvenni. Magasra tartottam, így nem érte el. Kizártam magam az erkélyre, ő meg dühösen elkezdett toporzékolni odabent.
Tovább hívtam Kristent. Sikertelenül.
Egy idő után elfogyott a konyak és a cigim is. Visszaengedtem magam a lakásba, és boltba indultam, de Jenny megint elém ugrott. Tehetetlenül sóhajtottam egyet, és Rickre néztem. Nem akartam bántani Jennyt, de már komolyan kezdett idegesíteni a pattogása.
- Leállítanád? – kértem Ricket, a barátnője felé mutogatva.
Rick, aki látszólag belemerült egy műsorba, ami épp a tévében ment, felállt, kézen fogta Jennyt, és ő hiába próbált tiltakozni, visszavitte maga mellé a kanapéra.
- Hadd menjen – mondta.
Hirtelen nem értettem, sőt, gyanúsnak is találtam, hogy Rick csak úgy egyedül elenged. Eddig kezdtem úgy érezni, hogy huszonnégy órás házi felügyeletet találtak ki a számomra.
Kiléptem, és rájuk csuktam az ajtót. Amíg nem engem nyaggatnak, addig tökmindegy, mit művelnek a lakásomban. Miután bevásároltam mindent, amit a nap hátralevő részének túléléséhez szükségesnek ítéltem, kelletlenül visszamentem hozzájuk. Jenny éppen főzött.
Leültem Rick mellé a kanapéra, és a barátnője ügyködését szemmel tartva odasúgtam neki:
- Most akkor… Végleg ideköltöztök?
Csak egy lesújtó pillantással válaszolt.
- Amíg nem hagysz fel az ivással, el kell viselned – felelte.
- Ne te mondd meg, mit csináljak!
Megint dühös lettem, és nemcsak rá. A boltba menet, és hazafelé is egyfolytában hívtam Kristent, de még mindig nem vette fel. A délután során legalább százszor próbálkoztam még, de hiába.
Estére sikerült megint majdnem kábultra innom magam, de mivel „barátaim” közreműködésének köszönhetően gyógyszer nem volt már a lakásomban, hogy jobban sikerüljön tompítanom vele az újra rám törő kétségbeesést, a saját lábamon vonultam el a hálószobába, hogy ott folytassam a gyötrődést másnapig.
Egész éjjel próbáltam hívni Kristent, mikor hajnaltájt, már félálmomban, valaki felvette. Egy pillanat alatt felébredtem.
- Kristen? – kérdeztem gyorsan.
- Éppen zuhanyzik – felelte egy férfihang.
Mike. Hirtelen feltámadt bennem a féltékenység. Nem tudtam szóhoz jutni.
- Mit mondjak neki, ki kereste? – kérdezte negédesen, de biztos voltam benne, hogy tudja, ki vagyok.
Szívem szerint beleüvöltöttem volna a telefonba, hogy a gyereke apja, de a maradék józan eszem lebeszélt erről.
- Rob – mondtam halkan, és kinyomtam.
Biztos voltam benne, hogy nem fogja megmondani Kristennek, hogy kerestem.
Talán az alkohol hatására, vagy talán amiatt, hogy a jelek szerint Kristen még mindig ott van Mike-nál, elkeseredésem újra megállíthatatlanul növekedni kezdett.
Kristen azt mondta Jennynek, hogy nem terhes. És hogy ne keressem. És még mindig Mike-kal van. És Kristen nekem azt mondta, amikor elment, hogy Mike-ot szereti.
Mindez így együtt túl sok volt. És a szívem megint vérezni kezdett. Kilátástalannak éreztem mindent. Ezen még az sem segített, hogy az elfogyasztott pia miatt egyre álmosabbnak éreztem magam.
De nem tudtam elaludni. Végső önkínzásként pedig elképzeltem, hogy itt van velem… Visszaidéztem újra és újra a boldog pillanatainkat. És szerettem volna megismerkedésünk óta nagyon sokadszor is visszaforgatni az idő kerekét.
Vártam arra is először még türelmesen, majd egyre türelmetlenebbül, hogy hátha Kristen visszahív. Hátha Mike-ban volt annyi emberség, hogy mégis megmondta neki, hogy kerestem. De nem csörrent meg a mobilom.
Én pedig nem akartam zaklatni. Elvégre megkért, hogy ne hívjam, de akkor is… Hallanom kell a hangját, ha már nem lehet itt velem. Eltöprengtem azon is, hogy talán mégis oda kellene utaznom. Akkor nem menekülhetne el.
De mit mondhatnék neki… Azt hittem, már mindent elmondtam, amivel maradásra bírhattam volna, de ő ennek ellenére elment. És még az iránta érzett szerelmemet jelképező gyűrűt is visszaadta.
Ahogy a gyűrűre gondoltam, már nyúltam is a párna alá, ahova betettem a kis dobozt. A markomban szorongatva megint úgy éreztem, hogy nincs értelme semminek Kristen nélkül.
---
Másnap újra fejfájással ébredve, elhatároztam, hogy akkor is beszélni fogok Kristennel, ha törik, ha szakad. A lakásomban meglepő mód csak én voltam.
Rendbe szedtem magam a fürdőben, és újra hívni kezdtem. Nem érdekelt, hogy Amerikában éjszaka van, mert valószínűsítettem, hogy Kristen is telefonközelben.
Sokáig hagytam kicsengeni, mire megint Mike vette fel, álmos hangon. Elnyomtam a féltékenységemet és a dühömet egyaránt, és mindenre elszántan megszólaltam.
- Kristennel akarok beszélni – mondtam. – Most!
Mike nem válaszolt, de egy másodperc sem telt el, máris hallottam, hogy Kristent kezdi szólítgatni. Még nem akartam belegondolni abba, hogy mit is kereshetnek minden kétségemet kizáróan egy ágyban.
- Kris, kelj fel, téged keresnek.
- Ki az? – kérdezte Kristen a háttérben szintén álmos hangon. De legalább végre hallhattam a hangját. A szívem is meglódult.
- A londoni barátod – felelte szerelmemnek Mike.
És csend.
- Kris? – hallottam újra Mike-ot. Aztán a telefonba folytatta. – Nem akar veled beszélni.
- Ha nem beszél velem most, odamegyek – válaszoltam erre, és olyan kegyetlen düh kerített a hatalmába, hogy attól féltem, összetörök valamit.
Nyilvánvalóan azért vannak egy ágyban, mert… Lenyeltem a keserűségemet, és zakatoló szívvel vártam, hogy Kristen megszólaljon.
