Ez kicsit hosszabb lett. Bocs, ha ez bárkit is zavarna... :P
151. fejezet (Kristen)
A strandon a csók után kissé feszélyezve éreztem magam Mike társaságában, de később még sikerült megnevettetnie is, amiről pedig azt hittem, többé nem leszek képes rá.
Talán mégis jót tett az, hogy hazajöttem, vagyis nem haza, csupán el Londonból, gondolkodtam. Miután hazamentünk, Mike egy időre eltűnt, és megint lett egy kis időm tépelődni a gondjaimon.
Rob hiánya szinte fájt. De még mindig kitartottam amellett, hogy addig ne tudjon meg semmit, amíg én sem tudok semmi pontosat. Azt viszont egyre nehezebben tudtam titkolni Mike előtt, hogy mi bajom is van valójában. A strandon meglátta a sebeimet, de nem szólt semmit. Estig.
Vacsora után viszont nekem esett.
- Ő volt az? – kérdezte látszólag könnyedén, de haragos hangon, mikor már a tévé előtt gubbasztottunk.
- Hmm? – Először nem tudtam mire gondol.
Mike rám nézett, és a melleim felé biccentett.
- Aki bántott. Ez a te nagy szerelmed volt?
Erre bepöccentem.
- Ne beszélj így róla! – kiáltottam rá. – És nem, nem ő volt.
- Kris… - kezdte fejcsóválva. – Miért nem mondod el?
Olyan szívesen megtettem volna, de nem akartam, hogy Mike sajnálkozni kezdjen, vagy hasonló.
- Hagyjuk – feleltem.
Nem faggatott tovább, de továbbra is vetett rám időnként egy-egy elgondolkodó pillantást. Próbáltam nem foglalkozni vele, és a tévére figyelni, de csakhamar elnyomott az álom.
---
Féléber állapotban érzékeltem, hogy valaki felemel. Mikor résnyire kinyitottam a szemem, láttam, hogy Mike visz az emelet felé.
- Tegyél le – kértem.
- Máris.
Csak az ágyban tett le, és azt vettem észre, hogy vetkőztetni kezd.
- Mi a fenét művelsz?!
- Nyugi, nem használom ki a helyzeted.
- Azt ajánlom is – feleltem dühösen, és ellöktem a kezét magamtól.
- Kris, bízhatnál bennem egy kicsit jobban – mondta erre megbántott hangon.
És igaza volt. Ő soha egyetlen ujjal sem bántott. Nem úgy, mint… Ekkor újra eleredtek a könnyeim.
- Ne haragudj – szipogtam.
Nem akartam megint Tomra gondolni, de bennem motoszkált a félelem, hogy lehet, h az ő gyerekét hordom a szívem alatt, és ez a gondolat kiborított.
Mike ekkor odafeküdt mellém, és magához húzott. Megint csak neki kell hálásnak lennem, amiért nem nevez egy hisztis picsának, hanem elviseli, hogy ilyen bőgőmasina lettem.
- Nem haragszok – felelte kedvesen.
Amikor behunytam a szemem, kicsit olyan volt, mintha Rob lett volna az, aki átölel, és aki nyugtatgat. Így elég sokáig volt csukva a szemem. Amíg újra álomba nem merültem.
---
A telefonom csörgése riasztott fel, és el sem hittem, hogy már megint Mike-ot látom magam mellett az ágyban. Viszont túl álmos voltam most ezen bosszankodni, mert a mobilom tovább trillázott. Mike nyúlt érte és vette fel.
Aztán odahajolt hozzám, és finoman megrázogatott.
- Kris, kelj fel, téged keresnek – hallottam.
- Ki az? – kérdeztem.
- A londoni barátod – felelte Mike.
Egy másodperc alatt felébredtem.
- Kris? – szólt megint.
Felültem az ágyban, és a fejemet ráztam felé. A szívem sebessége vetekedett a forma1-es autókéval.
- Nem akar veled beszélni – mondta Robnak a telefonba.
Aztán hallgatta, hogy mit válaszol neki szerelmem. Eltartotta a fülétől a telefont, és kelletlenül tolmácsolta, mit mondott neki Rob.
- Ha nem beszélsz vele, idejön.
Vettem pár mély lélegzetet, és a kezemet nyújtottam, hogy adja oda a telefont.
- Tessék – szóltam bele fojtott hangon.
Rob viszont nem szólalt meg, aminek nem örültem, mert alig vártam, hogy halljam a hangját végre. Legalább ennyit hadd. De nem szólt. Valahogy muszáj rábírnom, töprengtem, és újra szólítottam.
- Rob, mit akarsz?
- Én csak… - kezdte. – Hogy vagy?
A hangja olyan érzelmeket élesztett bennem, amiket elfelejteni soha az életben nem tudtam volna, de ma már majdnem sikerült jobban lennem miatta egy kicsit. De most minden érvényét vesztette, amit elhatároztam, és a bűntudat kavargott bennem az iránta érzett szerelemmel együtt.
- Jól – feleltem a kérdésére.
Alig tudtam visszafojtani a könnyeimet. Pedig ekkor még nem hallottam, hogyan fogja folytatni.
- Hiányzol – suttogta.
A sós kis cseppek némán csordogálni kezdtek a szememből. Ezt Mike is észrevette, és tapintatosan kiment a szobából.
Most hogy „kettesben” maradtunk Robbal, annyira szerettem volna neki mindent bevallani és megpróbálni a bocsánatáért esedezni, de nem jöttek a számra a szavak. Hallottam a hangjában a fájdalmat, és ezzel az én szíven sebei is újra szakadozni kezdtek.
- Rob, miért hívtál? – kérdeztem magam is gyötrődve.
- Jenny azt mondta, lehet, hogy terhes vagy – bökte ki egy pillanatnyi habozás nélkül.
És el is állt a lélegzetem. De gyorsan összeszedtem magam, nehogy gyanút fogjon.
- Ez nem igaz – mondtam nyugodt hangon.
Ő viszont nem hitte el.
- Akkor miért voltál olyan sápadt, mielőtt Jenny elhurcolt tőlem? Akkor csináltad meg a tesztet, ugye?
Hirtelen vettem levegőt, de nem tudtam mit válaszolni. De ezt még nem akarom, hogy megtudja, gondoltam át gyorsan. Pedig valóban meglátta azt a pár percnyi lényeget. És ezek szerint Jenny elmondta neki a saját feltevését. Ennek nem örültem, de most már ebből kell kimásznom valahogy.
- Ugye? – kérdezte nyomatékosabban.
- Igen, akkor, de negatív lett, úgyhogy megnyugodhatsz – hadartam, bár még fel sem fogtam, mit beszélek.
- Miért hazudsz? – kérdezte erre Rob hidegen.
Újra elvesztettem a kontrollt a légzésem felett.
- Nem hazudok – feleltem remegő hangon, és tudtam, hogy lebuktam.
Aztán feleszméltem. Rob nem tudhatja, hogy hazudtam. Csak blöffölt… És bejött neki. Bár még egy kicsit reménykedtem ennek az ellenkezőjében.
- Elmondanád nekem egyáltalán, ha tegyük fel, mégis terhes lennél? – folytatta kíméletlenül.
A szívem már megszakadt, amiért ennyit hazudtam neki, de most a lelkem is kezdett cafatokra porladni.
- Nem – suttogtam aztán.
- Kristen, miért csinálod ezt velem?! – nyögte kétségbeesetten.
- Mert jobb ez így – feleltem.
Ebben biztos voltam. Amíg nem tudok semmi biztosat, addig nem kell, hogy ő is aggódjon. Lehet, hogy feleslegesen. Bár ezzel elkéstem, szólalt meg az agyamban egy hang, hiszen így is szenved.
- Nem jobb, hidd el nekem… - mondta Rob elgyötörten.
- Rob, én… sajnálom, most leteszem – mondtam.
Szabadulni akartam a helyzetből, amíg még van elég erőm tovább titkolózni. És éreztem, hogy ez az erő már így is megcsappant.
- Kérlek, Kristen…
A könyörgése újra felidézte azokat a súlyos és végzetes perceket, amikor szakítottam vele. Majdnem hangosan felzokogtam, de egy mondatot előtte még valahogyan kipréseltem magamból.
- Kérlek, ne keress többet. Szia – súgtam, és kinyomtam a telefont.
Ezután szabad folyást engedtem a könnyeimnek. Mike meghallotta, és visszajött. Nem tiltakoztam most sem, ahogy mellém feküdt, és átölelt. Egész testem remegett a sírástól, és egy idő után Mike is dühös lett rám, joggal.
- Most már tényleg érdekel, mi a fenéért kínzod mindkettőtöket, Kris – mondta idegesen.
De nem mondtam el neki. Nem akartam róla beszélni. Csak abban bíztam, hogy egyszer valamikor lesz még lehetőségem mindezt a rosszat jóvátenni Rob számára.
Mike tovább csitítgatott, de mikor nem tudtam abbahagyni, újra megcsókolt. Ezzel sikerült úgy felbőszítenie viszont, hogy felképeltem.
De ő csak vigyorgott.
- Legalább már nem sírsz – mondta kacsintva, miközben az arcát dörzsölgette, ahol megütöttem.
Örömtelenül felnevettem a helyzet képtelenségén, majd Mike magamra hagyott, és kisvártatva az este során harmadszor is elaludtam.
---
A következő napok majdnem teljesen eseménytelenül teltek. Hétfőn anyám hívott, hogy kaptam egy értesítést az egyik londoni bíróságról. A szívem is majdnem megállt. Nem hittem volna, hogy máris tárgyalják az ügyet.
A levél miatt viszont meglátogattam a családomat is, de mivel eddig is jól elvoltak nélkülem, visszamentem Mike-hoz, amíg nem leszek túl a nőgyógyászos dolgon is.
Ő legalább békén hagyott. Szerencsére azóta sem csók, sem egyéb közeledési, vagy vigasz-kísérlet nem volt a részéről, így lassacskán kezdtünk egész jól kijönni. Időnként, ha rémálmom volt, akkor is csak kis időre jött át a szobámba, amíg megnyugodtam.
Viszont feltűnt neki, hogy nem dohányzok.
- Még most sem gyújtasz rá? Tiszta ideg vagy… Tényleg minden rendben, Kris? – kérdezte épp a szerda előtti estén, mikor vacsora után majd szétkapott a feszültség, és szívem szerint most tényleg rágyújtottam volna.
Elvégre másnap sok dolognak a végére pontot kell majd tennem magamban.
- Kibírom. És minden oké – sziszegtem a fogaim között, bár ez a napok múlásával egyre nehezebben ment.
Utána egész éjjel nyugtalanul forgolódtam, amikor meg elaludtam, sorozatos rémálmok gyötörtek. Mindnek Tom volt a főszereplője.
Hajnaltájt feladtam, és inkább beültem a nappaliba a tévé elé. Két dolgon járt az eszem. Az egyik a nőgyógyász volt, ahova ma kellett mennem, a másik a tárgyalás, ahova pénteken.
Abban biztos voltam, hogy Mike-ot nem vihetem magammal, hisz nem tud semmit az egész ügyről. Meg amúgy sem lenne okos dolog őt is megint belekeverni a zűrzavarba, ami az utóbbi időben körülöttem zajlik.
De csak menjünk sorban.
Késő délelőtt volt, mire Mike kitett a kórház előtt.
- Biztos ne menjek be veled? – érdeklődött kedvesen, bár fogalma sem volt róla, mit keresek itt.
Még csak az kéne!
- Nem, kösz, majd hívlak, ha végeztem – mondtam neki, és még egy mosolyt is sikerült kipréselnem magamból.
A kórházban nem kellett várnom. A doki először vért vett, hogy megbizonyosodjon arról, amiben én az voltam. Hogy terhes vagyok-e.
Míg várakoztam, nem voltam képes egy helyben ülni, ezért fel-alá járkáltam az irodájában, de szerencsére hamar végzett.
Viszont elég gyanúsan kezdett méregetni, amikor visszajött a szobájába. Én meg kezdtem megijedni.
- Ön nem állapotos – közölte, mire leesett az állam.
Megismételtettem vele a mondatot, de ugyanazt hallottam. Nem vagyok terhes.
Azonnal leültem.
Nem találtam rá semmilyen magyarázatot, hogyan lehetséges ez, pláne, ha két teszt is kimutatta. Elmondtam mindent az orvosnak, aki nem csodálkozott sem a kimaradt vérzésemen, sem pedig a tesztek eredményein. Azt mondta, egy egyszerű hormonzavar, és felírt egy receptet, amit egy hónapig a fogamzásgátló helyett kell szednem. Ez nem véd egy újabb esetleges teherbe esés ellen, de helyrerakja a hormonjaimat.
Még mindig nem tértem magamhoz, amikor kiléptem a kórházból. Ott leültem egy padra, és azonnal rágyújtottam. Felhívtam Mike-ot, hogy jöhet értem, de addig fél doboz cigim el is fogyott.
Egész nap próbáltam emészteni a nagyon is jó hírt. Így legalább nem kell döntenem abban a kérdésben, hogy hogyan tovább. Viszont Robbal beszélnem kell. Amikor tudatosult bennem, hogy teljesen feleslegesen tettem tönkre mindkettőnk életéből másfél hetet, fel tudtam volna pofozni magam.
Mike viszont örült neki, hogy végre vigyorogni is lát, ezért estére meghívott vacsorázni. Már majdnem felöltöztem, amikor bejött a szobába szólni, hol vagyok már, és ekkor csörrent meg a mobilom is. mivel még fehérneműben ácsorogtam a gardróbban, megkértem vegye fel.
- Egy pillanat, szólok neki – mondta valakinek.
Még gyors magamra kaptam egy ruhát, utána mentem csak ki elvenni tőle a telefont.
- Ki az? – tátogtam neki.
- A barátod – tátogta vissza egy fintor keretében, de nem az döbbentett meg.
Rob azóta az éjszaka óta nem hívott, amikor megkérdezte, hogy terhes vagyok-e.
Akkor beszéltem vele utoljára, de elfelejteni nem tudtam. Ő is mindennapos szereplője volt az álmaimnak, de nem a rémeseknek.
Mély levegőt vettem, és beleszóltam a telefonba.
- Rob?
- Szia – hangja hallatán megremegett a gyomrom is.
Legnagyobb bánatomra Mike ott toporgott előttem, és hiába hessegettem kifelé a szobámból, nem tágított.
- Most… Nem nagyon érek rá – mondtam Robnak, bármennyire is szerettem volna már beszélni vele.
Aztán arra gondoltam, hogy a kettőnk dolga mégsem telefontéma, és két nap múlva úgyis találkozunk.
- Mit szeretnél? – kérdeztem, mert még nem szólalt meg.
- Pénteken itt leszel? – kérdezte.
Nem akartam a tárgyalásra gondolni, legfőképp újra látni Tomot, ezért felsóhajtottam.
- Igen, reggel érkezem.
- És meddig maradsz? – faggatott tovább.
- A tárgyalás után indulok vissza – feleltem, bár ebben még nem voltam teljesen biztos… Attól függ minden, tudok-e beszélni Robbal.
Közben Mike-ot kituszkoltam az ajtón, de tudtam, hogy nem várathatom tovább, mert akkor elkezd úgy viselkedni, mint egy óvodás, és ezt nem akartam.
- Máris jövök – súgtam oda neki, mielőtt rácsuktam az ajtót, de közben Rob is mondott valamit, amit nem hallottam emiatt.
- Mit mondtál? – kérdeztem tőle.
- Azt, hogy beszélnünk kell.
- Miről? – kérdeztem vissza.
Ezzel időt akartam nyerni. Mert jól tudtam, mi mindenről kell beszélnünk, de ha ő másra gondolt…
- Rólunk.
Ezek szerint ugyanarra gondoltunk. De még mindig nem mertem reménykedni, hogy tényleg meg tudja bocsátani azt a fájdalmat, amit okoztam neki a múltkor.
- Kérlek! – tette hozzá, mire elgyengültem.
- Oké, megpróbálom áttenni a visszautamat későbbre.
Biztos voltam benne, hogy ez sikerül, mivel még le sem foglaltam a visszajegyemet.
- Köszönöm!
- Még nem intéztem semmit, szóval nem biztos – lomboztam le mégis.
Belém bújt a kisördög, de abbéli jókedvemben, hogy nem vagyok terhes, már meg mertem engedni magamnak ennyit. Annál nagyobb lesz az ő meglepetése, ha rájön, hogy egy időre újra be szeretnék hozzá költözni.
- Én akkor is köszönöm, és…
Mike kopogni kezdett, és kezdtem unni.
- Majd találkozunk, de most tényleg mennem kell, Rob, ne haragudj – tettem le gyorsan a telefont, hogy ellássam Mike baját.
De a jókedvemet most még ő sem tudta elrontani, így boldogan mentem vele vacsorázni.
- Kibékültetek? – kérdezte már az étteremben.
- Holnap újra elutazok Londonba – feleltem.
Erre csak felvonta a szemöldökét, majd sok sikert kívánt a béküléshez.
