209. fejezet (Kristen)
- Szeretlek – súgta vissza Rob, és többé egyetlen szemernyi kétségem sem volt, hogy komolyan gondolja.
De – mint mindig – most is aggódni kezdett miattam.
- Ugye nem okoztam fájdalmat? – kérdezte, és ujjaival körbecirógatta a sebemet.
Mosolyogva ráztam a fejem. Minden efelé irányuló félelme feleslegesnek bizonyult.
- Nem – feleltem, mire ő is elmosolyodott, és millió édes apró csókkal borította be az arcomat.
Ekkor viszont eszembe jutott, hogy nemrég még egyedül voltam a házban, és bár nem akartam kifaggatni a hollétéről, mégis érdekelt, merre járhatott, míg én még aludtam.
- Rossz volt egyedül felébredni – panaszkodtam halkan.
Felemelte a fejét és abbahagyta a nyakam csókolgatását.
- Meglepetés – próbált újra lerázni egy huncut mosoly kíséretében.
Már el is felejtettem az előző napi telefonálós akcióját, de most újra feltámadt a kíváncsiságom.
- Legalább ezt áruld el – könyörögtem, mire egy kacsintás kíséretében, továbbra is vigyorogva felkelt az ágyról, és magával húzott engem is.
- Különben semmi extra – mondta, miközben magára vett egy száraz rövidnadrágot, és a vizes holmijait a fürdőbe hajította.
Én is előszedtem a bikinimet, mert a levegő hőmérséklete arra engedett következtetni, hogy ma sem számíthatunk hóesésre, és utána indultam a földszintre.
A lépcső aljában megdöbbenten torpantam meg. Rob valami csodát varázsolt ismét, pedig még ki sem értem a verandára, hogy jobban lássam.
Visszafojtott lélegzettel mentem egyre közelebb, miközben ő a hűtőben matatott valamiért.
Egy csodás gyümölcskosarat szerzett valahonnan, nyilván reggelire, és mellette egy újabb csokor virág volt az asztalon egy szép vázában elrendezve. A pompás színkavalkád rögtön még jobb kedvre derített, és kábán nyúltam az egyik darab narancs felé, bár vétek lett volna szétrombolni a gyönyörű kompozíciót.
Közben Rob is odaért mellém, és két kehely fagylaltot tartott a kezeiben. Egy puszit nyomott az újabb meglepetéstől hitetlenkedő arcomra, és kinevetett, amiért ennyire csodálkozni merészeltem.
- Tetszik? – ült le végül az egyik székbe, miután az egyik kehely fagylaltot elém tette.
Én is leültem, de azt hittem, hogy a szemem káprázik még mindig.
- Ez… - próbáltam valami értelmeset kinyögni, sikertelenül.
Aztán a narancsot kellett letennem a kezemből, mert megakadt a szemem a fagylaltba tűzdelt szív és henger alakú ostyaszeleteken, amelyeket szerelmem még csoki és eperszósszal is megöntözött a még tökéletesebb hatás kedvéért. Az egyiket kiemeltem, még mielőtt a fagylaltnak ideje lett volna megpuhítani, és élvezettel haraptam bele.
Megfordult a fejemben egy eltévelyedett gondolat, hogy ha mégis valaha férjhez akarnék menni, az biztos, hogy csakis ő lehetne a kiszemeltem erre a célra, mert vétek lenne elengedni ezentúl akár csak fél méterre is magam mellől. Még valaki le találná csapni a kezemről.
Ahogy viszont mosolygós szemeibe pillantottam, miközben ő is a saját adag fagylaltját fogyasztotta, de az ő figyelme egyre gyakrabban kalandozott a szám felé, amiből rögtön sejtettem, hogy megint sikeresen összemaszatoltam magam, de emiatt nem aggódtam. Lett volna egy cseppet sem merész fogadásom abban a tekintetben, hogy majd ő úgyis tesz ennek a megoldása érdekében.
És így is lett. Miután az utolsó csepp fagyit is kinyalogattam a kehely aljáról, addigra ő már rég végzett a sajátjával – miközben bosszantóan tiszta maradt – és odaguggolt mellém, hogy egy csóknak álcázott mozdulattal magához húzzon, és a nyelvével megfosszon a csoki és a fagyi maradékától.
Utána a nyelvemet is ugyanilyen alapossággal szabadította meg az ezerféle aromától, amit elfogyasztottam, és máris csak az ő ízét éreztem a számban. De egy cseppet sem bántam.
Utána letakarította az asztalt, és egy percen belül hozott egy frissen főtt kávét meg egy doboz cigit. Újabb döbbenetet tehetett ezzel zsebre, mert még csak nem is hallottam-láttam, amint nekiállt volna kávét főzni.
Kezdtem egyre jobban gyanakodni, hogy valakit rejteget a konyhában, de nem álltam fel megnézni, hogy igazam van-e, ehelyett csak felturbóztam a kávémat némi cukorral, és rágyújtottam.
Miután – bár kicsit megkésve - végeztünk a reggeli szertartással, Rob a strandra invitált, ezzel újabb gyanakvásra adott okot. De ezúttal nem akadt az utamba más meglepetés.
A délelőtt, sőt a délután nagy részét is úszkálással és napozással töltöttük, majd visszamentünk a házba, hogy együnk is valamit energiapótlás gyanánt.
Rob megint bevetette magát a konyhába, de ezúttal nem tartottam fel a főzőcskézésben, félve attól, hogy újra kizavar onnan, és ehelyett a verandán kezdtem el pucolni azt a narancsot, amire már korábban is szemet vetettem. Egy idő után hallottam valami zajt az emeleti háló nyitott ablakából kifelé hallatszani.
Felismertem, hogy ez Rob mobiljának csengőhangja, és bekiáltottam neki, hogy telefonja van.
Egy halk káromkodást követően bementem a konyhába megnézni mi történhetett, de csak azt láttam, hogy majdnem könyékig pancsol valami tésztafélében, és a kezeit felmutatva megkért, hogy nézzem meg, ki kereste.
A mobilja elhallgatott, mire felértem érte az emeletre, és főleg, mire megtaláltam a vizes nadrágjában a fürdőben, de szerencsére nem ment tönkre az elázás következtében. Megnéztem, ki kereste. Jill.
Visszamentem a konyhába, kezemben a telefonnal, és közöltem vele, hogy Jill volt az. Rob nem szólt semmit, csak felszisszent, mintha várta volna a hívást, és veszett gyorsasággal kezet mosott, hogy aztán azonnal visszahívja Jillt.
Mielőtt tárcsázott volna, vetett rám egy pillantást, amiből sejteni véltem, hogy itt rám most nincsen szükség, és egy szó nélkül kivonultam a verandára tovább falatozni a narancsomat. Közben próbáltam fülelni, hogy vajon mi lehet az a nagy titok, amit nem hallhatok, de csak halk sutyorgás szűrődött ki a házból.
Magamba vállat vontam, és próbáltam elterelni a figyelmemet. Nekiálltam sirályokat számolni. Aztán a parton elhaladó embereket. De még mindig csevegtek valamiről. Vagyis inkább Jill magyarázhatott valamit, mert Rob engem folyamatosan szemmel tartva hallgatta csak, amit a barátnője a fülébe magyaráz.
A tekintete egyáltalán nem volt bűntudatos, annak ellenére, hogy milyen egyértelműen titkolni igyekezett valamit, amiről csevegésbe elegyedtek. Ez némileg megnyugtatott, meg az is, hogy ha mégis bármi lenne köztük, akkor rögtön lelkiismeret furdalása lett volna, amint rájön, hogy hülyeséget csinált azzal, hogy engem küldött megnézni, hogy ki kereste. Meg egyébként is hittem neki, szóval nem volt igazán okom aggodalmaskodni emiatt a hívás miatt.
Csak az zavart, hogy valami olyan dolguk lehet egymással, amiről nekem nyilvánvalóan nem lehet tudomásom. Egy pillanatra az ugrott be, hogy talán összefüggésben lehet Jill és az a bizonyos meglepetés, amitől Robnak előző este olyan féktelen jókedve kerekedett, és máris más színben tűntek fel a dolgok.
Mert ha csakis azért szövetkeznek „ellenem”, hogy aztán a végén nekem okozzanak örömöt, akkor Jill újabb hálával lesz gazdagabb a részemről. De ha nem…
Még egyszer bekukucskáltam a konyhába, de Rob addigra letette a telefont, és egy tepsit dugott épp a sütőbe. Utána megint megtörölte a kezét, kijött hozzám, és rágyújtott.
Egy teljes percen át szuggeráltam, hogy mondja el, miről is beszélgettek, de nem szólalt meg. És a tekintete immár félreérthetetlen bűntudatot tükrözött.
- Ne kímélj – szólaltam meg.
Rám rebbent a pillantása, és kissé értetlenkedve kérdezte:
- Mitől ne kíméljelek?
- Mi ez a ti kettőtök ügye? – kérdeztem én is maximális nyugodtsággal.
Rob elhúzta kissé a száját, ami majdnem – de csak majdnem! – felért egy mosolyszerűséggel, és már ismét boldogan nézett rám.
- Ez egyelőre titok – hadarta.
Összeszűkültek a szemeim, ahogy próbáltam valamit leolvasni az arcáról, hogy legalább egy arasznyival közelebb kerüljek a megoldáshoz, de nem jártam sikerrel. Elszívtam még egy szál cigit, majd az ajtó felől érkező illatok felé fordítottam a fejem.
- És azt elárulod, mit alkottál a konyában? – böktem az említett helyiség felé.
Erre még vidámabban mosolyodott el.
- Pizza – mondta.
Újabb hitetlenkedés. Rob pizzát gyúrt. Ezen már végképp elképedtem, és meg is feledkeztem az iménti kétségeimet alátámasztó témáról. Hatalmas szemeket meresztettem rá, és egyre közelebb kerültem ahhoz a ponthoz, amikor sutba vágom az összes elhatározásomat, és férjül kérem.
- Komolyan kezdem nem elhinni, hogy létezel – nyögtem aztán.
Felnevetett, és a székből felemelve szorosan magához ölelt.
- Létezem, és csakis miattad – súgta szerelmesen, és megcsókolt.
Egészen addig élvezhettem az érzelmeinek eme megnyilvánulását, amíg hirtelen el nem eresztett, és berohant a sütőhöz.
Egy hatalmas tepsit hozott magával, majd az asztalra tette, és felszeletelte a benne illatosra pirult pizzát.
Az előbbi csóktól magamat is legalább olyan forrónak éreztem, mint amilyennek az étel bizonyult, de az éhségem kerekedett felül, és tisztában voltam vele, hogy szükség is van egy kis energiatartalékolásra, hiszen előttünk áll az éjszaka.
Eszembe jutott megint az, amikor együtt ettük a pizzát Rob lakásán, és mivel úgy sokkal jobban ízlett, most is fogtam magam, felálltam, és nem törődve azzal, hogy még maszatos a keze, az ölébe telepedtem. Az ujjait a számhoz húzva szopogattam tisztára őket a pizzaszósztól, és ezzel sikerült elterelnem a figyelmét az étkezésről, mert már éreztem is a fenekem alatt, hogy beindulta fantáziája.
Miután egyetlen ujja sem maradt ki a tisztogatási hadműveletből, magamra helyeztem a kezeit, és a továbbiakban újfent én adogattam mindkettőnk szájába a falatokat. Nemcsak a fogyasztás módja miatt volt finomabb az étel, hanem mert végre egyszer házit ehettem, és nem azt, amit általában rendelni szoktam.
Elképzelésem sem volt, vajon milyen újabb titokra fog még fény derülni szerelmemmel kapcsolatban, de ha mind ilyen lesz, mint például a főzési tudománya, és a romantikához való hozzáállása, akkor már előre ujjongtam a következőt.
Miután mindketten jóllaktunk, kezet mostunk, és újabb naplementebeli andalgással töltöttük a következő órát.
