164. fejezet (Kristen)
Kicsivel később az erkélyen ültünk a már rendszeressé vált pozícióban: én Rob ölében. Kissé fura volt, hogy míg én fel vagyok öltözve, ő továbbra is egy szál törölközővel takargatja teste leglényegét. De egy cseppet sem zavart, inkább élveztem a látványát és a tapintását.
Egyelőre úgy döntöttem, amíg nem válik teljesen biztossá, hogy terhes vagyok, addig nem tartózkodok a szokásaimtól, így én is rágyújtottam egy cigire a kávé mellé. Rob persze újra morogni kezdett.
- Ezt nem kéne – mondta, és ki akarta venni a kezemből a cigarettát.
Még idejében távolabb nyújtottam a karomat, hogy ne érje el.
- Hé, amíg nem biztos a dolog, addig én vagyok a főnök! – pirítottam rá.
- Na ne mond! Nekem is van beleszólásom ám! Nem szeretném, hogy a lányom nikotinfüggőként jöjjön a világra.
- Szerintem fiú lesz – sóhajtottam ábrándozva, miközben a vállára hajtottam a fejemet.
Persze sikerült is rögtön elterelnem Rob figyelmét arról, hogy éppen le akart volna szoktatni a cigiről.
- Fiú? – kérdezte, és elgondolkodott. – Igazad van. Ha lányunk lenne, tuti rád hasonlítana, ezért huszonegy éves koráig ki sem merném engedni a házból! – fejezte be szigorúan.
Kinevettem.
- És ha hamarabb megtalálja az igazit… - kezdtem a szemébe nézve. – Mint… ahogyan én…
Persze, hogy elpirultam. Pedig amúgy is tisztában kell lennie már azzal, hogy mit is jelent nekem.
Rob viszont elkomorodott.
- Kristen… Komolyan nem bánod?
- Mit?
Nem voltam benne biztos, most mire is gondol. Több dolog volt, ami kétesélyesnek számított abban a tekintetben, hogy van-e ellene kifogásom. A cigiről való leszokásban például határozottan volt. De sejtettem, hogy ő most nem arra céloz.
- Ez innentől kezdve… Egy életre szól – figyelmeztetett.
De már tisztában voltam a tényekkel. Ezért csak örömittasan egy puszit nyomtam a szájára.
- Hamarabb, ha akarnál, sem szabadulnál meg tőlem! – biztosítottam róla, hogy mennyire eltökélt vagyok.
- Nem akarok – súgta vissza.
A cigimet elszívtam, és eloltottam. Éppen visszafordultam volna felé, amikor megszólalt a mobilom. El is felejtettem, hogy bekapcsolva hagytam. De mivel lehet, hogy drága szülőanyám keres, kénytelen voltam a tervezett szerelmes csók helyett egy utolsó puszit adni Robnak, mielőtt sajnálkozó tekintettel lemásztam volna az öléből.
- Gyorsan lerázom, akárki is legyen az – ígértem.
Persze nem anyám volt, hanem Mike. Nem akartam vele beszélni, de mivel rendesen viselkedett, amíg nála laktam, úgy éreztem, legalább annyival tartozok neki, hogy meghallgatom, mit akar.
- Szia, Mike – szóltam bele, miközben visszamentem az erkélyre.
Szándékosan szerettem volna, ha Rob is hallja a beszélgetésünket, legalábbis azt, amiket én mondok, nem szerettem volna ugyanis, ha megint elkezd olyasmiken gondolkodni, amiknek nincs alapjuk.
Amint meghallotta viszont a hívóm nevét, elfintorodott, és elfordította rólam a tekintetét. Megálltam vele szemben, az erkély korlátjának dőlve, és vártam Mike okfejtését, miért is merészelt felhívni.
- Szia, Kris, az érdekelne, mikor jössz haza? – kérdezte ezt úgy, mintha ő jelentené számomra az otthont.
Ha tudná, mekkorát téved.
- Hát… Kicsit hosszabbra fog nyúlni az itt-tartózkodásom, mint pár nap – feleltem.
- Mégis meddig? Anyád már szinte az ajtómon dörömböl, hogy adjalak vissza neki – mondta.
Felnyögtem kínomban. Persze, ő még azt sem tudja, hogy megint Londonban vagyok.
- Beszélek vele – ígértem.
- Kösz… És amúgy… sikerült kibékülnötök? – érdeklődött tovább.
- Igen – feleltem, és szerelmes pillantásokat vetettem Rob felé, aki továbbra is csak morcosan meredt maga elé.
- Ennek örülök! Vigyázz magadra, Kris, és majd adj néha némi életjelt magadról.
- Kösz mindent, Mike – búcsúztam el, és letettem a telefont.
Tudtam, hogy mielőbb fel kéne hívnom a családomat is, felkészíteni őket arra, hogy mire számíthatnak. Egyelőre a tartózkodási helyemmel kapcsolatban, de mivel arról még nem beszéltünk Robbal sem, hol is kezdjük majd el tervezgetni a közös életet, úgy döntöttem, ezt a hívást halogatom.
A telefont a zsebembe dugtam, és visszalépdeltem Rob elé.
- Mi az, máris hiányzol neki? – kérdezte flegmán, hideg tekintettel pillantva rám.
- Nem – feleltem. Próbáltam nem felidegesíteni magam amiatt, hogy biztos máris ok nélkül kezd majd féltékenykedni. – Anyámnak hiányoztam.
- És mi köze ehhez… Mike-nak? – érdeklődött tovább, nem titkolt ellenszenvvel ejtve ki Mike nevét.
Közben újabb cigire gyújtott, és a távolba bámult.
- Csak annyi, hogy otthon még mindig úgy tudják, nála vagyok.
Erre végre minden figyelmét rám fordította.
- Miért nem világosítod fel őket?
- Mert… - tétováztam egy kicsit. – Nem tudom, mik a további elképzeléseid.
Eközben én is a cigiért nyúltam, és meggyújtottam egy szálat.
- Nem fogom engedni, hogy megint elmenj – mondta Rob határozottan.
Szívem örvendezni kezdett. De nem is állt szándékomban még egyszer elhagyni.
- Főleg akkor nem, ha már biztossá vált, hogy terhes vagy… Ez mennyi idő is? – kérdezte homlokráncolva.
- Úgy tíz nap – válaszoltam. Legalábbis akkor kell kimutatnia a tesztnek, ha a mai és az előző napi akcióink sikeresek voltak.
Rob bólintott, és újra rám emelte a tekintetét.
- Akkor tíz nap múlva eldöntjük, hogyan tovább. Addig itt maradsz – parancsolta, amivel egy kissé felcukkolta az önállóságomat, de nem hagytam felbosszantani magam.
- Oké – feleltem, és még egy mosollyal is megajándékoztam. – Akkor felhívom anyámat is, hogy ne aggódjon. Legalább még tíz napig – mormoltam, miközben már kerestem is a számát a telefonkönyvben.
Persze nem vette fel. Az órára néztem, és kiszámoltam, mennyi lehet az idő otthon. Még alig kezdődött az éjszaka, de anyám nem vette fel. Egész addig, míg már ki akartam nyomni a hívást.
- Kristen, te vagy? – kiabálta a telefonba.
- Én, ne üvölts.
- Mikor jössz végre haza, édes lányom? – faggatózott.
Most jön a neheze, gondoltam.
- Anyu, megint Londonban vagyok – tájékoztattam vontatottan.
- Mit keresel ott? Azt hittem, Mike-kal minden rendben.
- Nem, sajnálom, már ezerszer elmondtam, hogy Mike-kal vége.
- Jó, persze! – Szinte láttam, ahogy legyint is, miközben ezt mondja. Sejtettem, hogy nem hiszi el. – De mit keresel Londonban?
- Egy barátomhoz jöttem – haboztam közölni vele, hogy éppen nagymamát készülök csinálni belőle. Úgy véltem, az az információ még várathat magára.
- Miatta hagytad el Mike-ot? – nyaggatott tovább.
- Igen anyu, ha mindenképpen tudni akarod – vágtam hozzá az igazságot.
Egy percig anyám nem kapott levegőt.
- Na és nekünk mikor akarod bemutatni? - kérdezte végül távolságtartóan.
- Hát… - tétován Robra pillantottam, aki viszont nem sietett a segítségemre.
Csak szemtelenül vigyorgott a szenvedéseimen. Biztos voltam benne, hogy anyám minden szavát tisztán hallja, mivel most közelebb álltam hozzá.
- Majd – feleltem kitérően. – Egyelőre még itt maradunk.
- És mégis meddig?!
- Úgy két hétig – toldottam meg a tervezett tíz napot még egynéhánnyal.
Anyám erre felsikkantott.
- De mi lesz a forgatással?! – sápítozta.
A hülye filmről el is feledkeztem. És arról is, hogy Rob még nem tud erről, és már le is hervadt a mosoly az arcáról. Sejtettem, hogy újabb magyarázatokkal kell majd szolgálnom neki ezzel kapcsolatosan.
- Mikor is kezdődne? – kérdeztem anyámat.
Biztos voltam benne, hogy a forgatókönyvet is jobban fújja kívülről, mint én valaha akár egy kétsoros verset.
- Három hónap múlva!
Hitetlenkedő hangot hallattam. Hol van az még?! Járkálni kezdtem fel-alá.
- Anyu, az még nagyon messze, szóval higgadj le, kérlek!
- De Catherine már szinte naponta hívogat, hogy találkozni akar veled…
- Majd felhívom, ha otthon leszek!
- Azt ajánlom is! – mondta végül beletörődve, hogy úgysem tud hazacsalni előbb semmivel. – És mondd csak… Jóképű?
Elvörösödtem, de szerencsére Rob szája is újra mosolyra húzódott.
- Anyu! – torpantam meg rögtön.
- Oké, oké, de remélem, magaddal hozod!
- Majd… meglátjuk! Szia anyu! – zártam rövidre a beszélgetést, és ki is nyomtam a telefont.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, és mélyet sóhajtottam, hogy felkészüljek a következő vallomásomra.
Amikor Robra pillantottam, nem láttam rajta haragot, így remélhettem, hogy ez könnyebb menet lesz, mint a babakérdés.
- Szóval… Forgatás... Film... - tette őssze a kirakó darabkáit. - Színésznő vagy? – kérdezte, és alaposan végigmért.
- Voltam – feleltem kelletlenül. – Azaz… Most ajánlottak egy új szerepet.
- És elvállalod? – érdeklődött már komolyabb hangon.
Tudtam, hogy ez is hatással lehet a kapcsolatunkra, de mivel perpillanat a vele való együttlét lehetősége jobban vonzott, eltökélten megráztam a fejemet, és visszaültem az ölébe.
