152. fejezet (Kristen)
Bár Mike csak a béküléshez kívánt nekem sok sikert, mégis elsősorban a tárgyalás miatt aggódtam.
Jenny péntek reggel kijött elém a reptérre, de mivel még volt pár óránk, hogy elinduljunk a bíróságra, úgy döntöttünk, beülünk reggelizni valahova.
- Na és hogy vagy? – kérdezte kissé sértődötten.
Tudtam, hogy most neki is színt kell vallanom, mert elég szemét módon viselkedtem vele is.
- Jenny, igazad volt.
- Miben is?
- A terhességgel kapcsolatban.
Erre kiesett a kanál a kezéből, amivel a kávéját kevergette. Döbbenten nézett rám.
- Gyereket vársz?!
Gyorsan körülnéztem, hogy tényleg mindenki hallotta-e, de Jennynél jóval halkabban próbáltam felelni.
- Nem, úgyhogy halkabban, ha kérhetem.
De csak pislogott tovább.
- Most akkor nem értem – ráncolta a homlokát.
- Tényleg azt hittem, hogy terhes vagyok, de… Azt nem tudtam, hogy ki… az apja.
Jenny ezúttal lélegezni felejtett el.
- Ugye nem Mike? – kérdezte végül vészjósló jegességgel a hangjában.
- Nem! Rob vagy…
Már a hideg rázott a gondolattól is, hogy hamarosan újra látnom kell életem megkeserítőjét, így a nevét sem voltam képes kimondani.
Jenny viszont gyorsan kapcsolt.
- Jesszusom – kapta a szájához a kezét. – Akkor ezért mentél el.
Csak bólintottam.
- És most… - folytatta. – Elvetetted?
Szerencsére ezt a döntést nem kellett meghoznom. Még most sem tudtam volna, mit tegyek, ha az derült volna ki, hogy tényleg gyerekem lesz.
- Nem, kiderült, hogy csak valami hormonzavar miatt lettek pozitívak a tesztek.
Jenny egy ideig a gondolataiba burkolózott, én meg megpróbáltam némi kávét lenyomni a torkomon.
- És Rob tudja már?
- Tőlem nem tud semmit… - feleltem. – Még.
Ez volt a következő pont a listámon a tárgyalás utáni teendőket tekintve. Valahogy neki is el kell magyaráznom, hogy mit és miért tettem, és reménykedni abban, hogy megbocsát.
- Ő hogy van? – kérdeztem Jennytől.
Erre újra egy lesújtó pillantással válaszolt. Ebből gondoltam, hogy nem túl jól. A bűntudat összeszorongatta a szívemet. Olyan sok felesleges fájdalmat okoztam mindkettőnknek, keseregtem magamban.
- Hát, egy ideig attól féltünk Rickkel, hogy halálra issza magát – mesélte Jenny kíméletlenül. – És még gyógyszereket is szedett közben a tökéletes hatás elérése érdekében.
Ekkor már én is megrémültem. És ismét átkozni kezdtem magam. Akkor még azt hittem, el fog tudni felejteni. Ez nyilván nem sikerült neki… Egy ideig legalábbis. De az utóbbi napokban a tegnapot leszámítva, nem is hívott.
- És most? Már nem iszik? – kérdezősködtem tovább.
Jenny újra úgy nézett rám, hogy szerettem volna elsüllyedni szégyenemben.
- Nem, abbahagyta, de nem tudom, mi késztette rá végül, hogy újra a normális legyen.
Pedig erre kíváncsi lettem volna. Mi történhetett vajon, töprengtem.
- És mi van veled és Mike-kal? – kérdezte Jenny.
- Semmi – feleltem tiszta lelkiismerettel.
- Úgy tudom, nála laktál…
Ez igaz volt, de semmi nem történt. Az utóbbi napokban legalábbis. Eleinte történt egy pár csók, de ez számomra még annyit sem jelentett, mintha puszit adott volna.
- Igen, de nem történt semmi köztünk.
- Hát, lehet, hogy Rob ebben nem ilyen biztos…
Erre elsápadtam. Persze, mert én hülye elhitettem vele azt is, hogy Mike-ot szeretem és nem őt. És rátettem még egy lapáttal azzal, hogy nála laktam. De még nem adtam fel a reményt, hogy ha elmagyarázok neki mindent, akkor megérti, és elhiszi, amit mondok.
Ennek ellenére nem lesz könnyű visszaszereznem a bizalmát, ezzel is tisztában voltam, de meg kell próbálnom.
- Én viszont tudom, hogy így van, és Mike is tanúsíthatja. Kettőnk közt tényleg mindennek vége. Már csak barátok vagyunk – győzködtem Jennyt.
Egy percig csak áthatóan méregetett, de legalább ő hitt nekem.
- Oké, nem is engem kell meggyőznöd – mondta aztán.
És az órájára pillantott.
- Indulnunk kell. Készen állsz?
Nem, nem álltam készen. De a másról szóló beszélgetésükkel elment az idő, és most újra úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Mint a repülőn is megannyiszor.
De tudtam, hogy nem úszhatom meg, ott kell lennem.
Míg haboztam, Jenny felállt, fizetett is, és csak arra várt, hogy összeszedjem magam. Itt a kávézóban viszont még biztonságban éreztem magam. És bármit szívesebben megtettem volna, csak Tomot ne kelljen újra látnom. Épp eléggé megkeserítette az álmaimat, és az elmémet.
Attól tartottam, hogy a majdnem teljesen elfelejtett emlékeim újra feltámadnak, és ettől cseppet sem lesz jobb a helyzet. Épp ellenkezőleg.
- Kris – szólt Jenny megint, mire felnéztem rá. – Muszáj túlesned rajta – mondta együtt érzően.
- Tudom – bólogattam, de továbbra sem tudtam felállni.
Ekkor megfogta a karomat, és felhúzott a székről.
- Gyere, végig melletted leszek, oké? – nyugtatgatott.
Csak bólogatni tudtam. Megadóan hagytam, hogy a kocsiig vonszoljon, a bíróság épülete előtt viszont megint csak képtelen voltam kiszállni.
Nemcsak a gyomrom remegett az idegességtől, hanem az egész testem. Jenny kinyitotta az ajtómat, és megint végtelen türelemmel próbált meg rábeszélni.
- Figyelj, minél előbb végzünk, annál jobb lesz. Most viszont késésben vagyunk.
- Hol van Rick? – nyögtem.
- Ő már valószínűleg bent ül és csak ránk vár… Ahogy Rob is – tette hozzá.
Tisztában voltam vele, hogy ő is itt lesz, de hogy egyszerre két sokk érjen, ezt nem tudtam, hogyan fogom elviselni. Egyrészt Tom, másrészt pedig ő. Tomot soha többet nem akartam látni, Robot viszont mindennél jobban, és minél előbb.
Minden erőmet – lelkit és testit egyaránt – összeszedve nagy nehezen kikászálódtam a kocsiból, és Jenny gyorsan be is zárta azt, mielőtt meggondolom magam.
Bementünk az épületbe, és a terem előtt, ahol az én ügyemet tárgyalták, csak egy őr volt. Vagyis mindenki bent van már, gondoltam. A szívem őrült ritmusban vert, és levegőt is alig kaptam. De most már nem fordulhatok vissza.
Egy másodpercre lehunytam a szemem, és beléptem Jenny után.
Szigorúan a földre szegezett pillantással haladtam a sorok között. Örültem, hogy Jenny irányítgat, mert azt sem tudtam volna, merre induljak. Végül valahova leültetett. Nem mertem felemelni a tekintetem. Az ölemben összekulcsolt kezeimre meredtem.
Aztán elkezdődött a tárgyalás. Sorban meghallgattak mindenkit, én maradtam utoljára. Amikor Rob következett, felnéztem. Egy másodpercre összevillant a tekintetünk, és aggodalmat véltem felfedezni az övében.
Utána a bíró másik oldalára néztem. Tomra.
Mereven bámultam, amíg sorra nem kerültem. Ő nem nézett felém. Furcsa mód nem éreztem semmit. A szívverésem továbbra is száguldott, és sorban jöttek elő az emlékek, mégsem éreztem sem dühöt, sem félelmet, csak ürességet.
Amikor én kerültem sorra, automatikusan feleltem a kérdésekre, elmeséltem, mi és hogy történt. Aztán vége lett. A bíró egy óra szünetet rendelt el az ítélethozatalig.
Mindenki elhagyta a termet, de az érzéketlenségem ellenére továbbra sem bírtam megmoccanni. Jenny húzott megint maga után. Rick és Rob kicsivel odébb álldogáltak, amikor kiértünk.
Azonnal rágyújtottam, és sorban szívtam el a cigiket. A remegésem még nem múlt el, a szívemben azonban nem voltak érzelmek. Leültem, és Jenny egy ideig még velem maradt, de aztán odament Rickhez, és Rob pedig mellém lépett.
- Szia – köszönt.
Csak egy félénk, zavarodott mosolyt sikerült magamból kipréselnem, de viszonoztam.
- Jól vagy? – kérdezte.
Eddig nem néztem rá, most viszont igen. A tekintete, bár féltő volt, és gondterhelt, mégis megnyugtatott. Újra kezdtem érezni. Szerelmet.
- Leülhetek? – kérdezte, és mellém mutatott a padra.
- Persze – feleltem.
Eszembe jutott, hogy ma vele is meg kellene beszélnem mindent, de még nem most. Csendben cigiztünk. Szerettem volna, ha átölel, de valami visszatartott attól, hogy én megérintsem. És látszólag nem is állt szándékában.
Hamarosan szóltak, hogy vissza kell mennünk. A testem még reagált a történtekre, így újra megremegtem, amikor felálltam. Rob a kezem után nyúlt hirtelen, és meglepetten meredtem összefonódó ujjainkra.
- Gyere, menjünk – intett befelé.
Most már az érintése miatt is reszketni kezdtem. Megszorítottam a kezét, mire bátorítóan rám mosolygott, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha soha nem is mentem volna el. De csak egy pillanatra.
Aztán beértünk a terembe, és remegő gyomorral vártam az ítéletet. Tíz évet kapott. Valahol megkönnyebbültem, de nem az ítélettől, hanem hogy végre vége. Én léptem ki elsőként az épületből. Jenny autója mellett újra rágyújtottam. A többiek is jöttek utánam sorban.
Mivel a bőröndöm Jenny csomagtartójában lapult, elsőként vele váltottam volna egy pár szót, de Rob odalépett hozzám, és megint megfogta a kezem.
- Tudom, hogy még nem emésztetted meg az iméntieket, de… Szeretnék veled beszélni – mondta komoly tekintettel. Legnagyobb sajnálatomra nem láttam benne mást, csak továbbra is aggodalmat és gondterheltséget.
- Szólok Jennynek – egyeztem bele.
Jenny persze örült, de a csomagjaimat „akárhogyan alakulhat” címszóval még magánál tartotta, de megígérte, ha felhívom, azonnal áthozza majd Rob lakására.
Megköszöntem neki mindent, és követtem szerelmemet az ő autójáig.
