150. fejezet (Rob)
Már majdnem a számhoz emeltem az üveget, amikor irtózatos dühbe gurultam, és inkább a földhöz csaptam.
Percekig csak bámultam a törött üvegcserepeket, és nem akartam gondolkodni. De a megoldás pengeélesen égette az agyamba a valóságot. Ami eddig még nem jutott eszembe, de ez lehet a kulcsa mindennek. Kristen viselkedésének meg főleg.
Szívből gyűlölni kezdtem minden egyes légitársaságot, amelyek megakadályozták, hogy azonnal utána menjek. Pedig ez a dolog nem tűrhet halasztást.
Amikor rájöttem a megoldásra, mindennek a megoldására, az egyetlen okra, amiért Kristen elment, még magamban sem mertem kimondani. Gondolni sem akartam rá.
Arra az eshetőségre, hogy… Mi van akkor, ha nem én vagyok a gyerek apja. De most mégis elképzeltem.
Tom.
Hányingerem támadt, de újra rágyújtottam. Reszkető kezekkel csak negyedszerre sikerült. Aztán a telefonom után nyúltam és hívni kezdtem Kristent, de nem vette fel.
Tom. De ez képtelenség, ez nem lehet, teljességgel kizárt, hogy tőle legyen a gyerek… De mi van, ha mégis?! Nem akartam tudomásul venni, hogy lehetséges, de mégis nyilvánvaló, hogy ezzel is számolni kell, mert biológiailag nem kizárt.
Hirtelen mindennél jobban megértettem Kristent.
A fantáziámat nem engedtem annyira szabadon, hogy elképzeljem, mit csinálhat éppen Mike-kal, ami miatt nem válaszol a hívásomra. Azzal nyugtattam magam, hogy egyrészt éjszaka van Amerikában, így csakis alhatnak. Másrészt pedig, ha Kristen tényleg terhes, és ő sem tudja, ki az apja a gyereknek, akkor nem fog mással lefeküdni, amíg ez ki nem derül. Még a volt barátjával sem…
Itt azért egy pillanatra elbizonytalanodtam.
Az a szerencsétlen nem sejt semmit. Ahogy eddig én sem. És ha Kristen vigaszra vágyik… De nem! Kristen nem tenne úgysem olyat, ez képtelenség! Gyorsan elhessegettem az újabb szívfacsaró gondolatot, és inkább más irányban kezdtem el töprengeni.
Engem itt hagyott, Mike viszont vele van. Sőt, Kristen most is nála lakik. Hol itt az igazság?! Sőt! Hol ebben a logika?! Akárhogy törtem a fejem, nem sikerült rájönnöm, egyre csak az új felfedezésem járt az agyamban.
Újra csörgettem Kristen számát, de ismételten semmi. Persze, most már biztos elmentette a számomat, jutott eszembe, és ezért direkt nem veszi fel.
Tovább szívtam egyik szál cigit a másik után. Továbbra sem voltam képes megérteni, miért nem mondta ezt el nekem. Vagyis, félig-meddig mégis. Mert ha kiderül, hogy terhes, és nem tőlem, akkor arra hogyan reagáltam volna?
Próbáltam magam elé vetítetni a jelenetet, amint Kristen közli mindezt. De nem tudtam. Fogalmam sem volt, mit csináltam volna. Az egyetlen, amit biztosra vettem, hogy mellette maradok, és elfogadom, bárhogyan is dönt a babával kapcsolatban. És ezt akartam most is.
Vele lenni és segíteni, amiben csak tudom, hogy ne egyedül kelljen végigcsinálnia ezt az egész szörnyűséget.
És ekkor már tökéletesen értettem őt. Nemcsak arra döbbentem rá, hogy mindezzel engem akart megkímélni, hanem arra is, hogy ő mit élhet át.
Ha azt is feltételezem, hogy Mike nem tud semmit, akkor Kristen lelkiekben most még nagyobb borzalmakat élhet át, mint amikor Tom megerőszakolta. Na jó, annál nagyobbakat talán mégsem. De majdnem, hiszen ha ő az apa…
Megint megfájdult a fejem, de most azok a gondolatok okozták, ami az utóbbi órákban a fejemben cikáztak megállíthatatlanul. Az alkoholhoz nem volt kedvem, de alig vártam, hogy este hat legyen, amikor mehetek a többiekkel a klubba, mert azzal is telik az idő, és valamivel közelebb kerülhetek ahhoz a naphoz, amikor helyreáll a légi közlekedés.
---
A napok persze nem teltek el ilyen gyorsan. Jennyvel és Rickkel nem osztottam meg a titkomat, azaz amire rájöttem. Sőt, inkább úgy éreztem, ez csakis és kizárólag Kristenre és rám tartozik.
Hétfőn kaptam egy levelet a bíróságról, amikor is tanúskodnom kell menni Tom ügyében. Ez hamar ment, gondoltam. A bürokrácia ezúttal kellemes csalódást okozott. Péntekre volt kitűzve a tárgyalás, amire Kristen is hivatalos volt.
A reptéren keddre állt helyre minden, akkor viszont tömve voltak a járatok. Jenny tudott arról a tervemről, miszerint mielőbb ki akarok menni Kristenhez Amerikába, de azt tanácsolta, várjam meg a pénteket, amikorra Kristen úgyis idejön a tárgyalás miatt, és akkor tudok vele beszélni.
Próbáltam eközben visszazökkenni a normális hétköznapokba, de minduntalan csak ő járt az eszemben. Azóta telefonon sem zaklattam, bár ez is nagyon nehezemre esett.
Majd megőrjített az aggodalom. Szerdán egyáltalán nem lehetett bírni velem, még én sem tudtam elviselni saját magamat, így bezárkóztam a lakásomba és cigarettába fojtottam a bánatomat. Otthon már szigorúan csak sört tartottam, azt is vészhelyzet esetére.
Ez a szerda pont egy ilyen vészhelyzet volt. Nem akartam totál lerészegedni megint, bár az valószínűleg jobb lett volna. Akkor egyszerűen átaludtam volna a napot és nem képzelegtem volna arról, hogy Kristen vajon mikor végez a nőgyógyásznál, és hogy az mit mondott neki… meg egyáltalán, hogy hogyan döntött a gyerekkel kapcsolatban… Így viszont egész este és éjjel számoltam a perceket, hogy mikor lesz már csütörtök.
Az óraletolódás miatt nem akartam már szerdán felhívni Kristent, de csütörtök reggel, egy álmatlan éjszakát követően már nem bírtam tovább.
Már meg sem lepett igazán, amikor Mike vette fel a telefonját.
- Kristennel szeretnék beszélni – mondtam neki tettetett udvariassággal, de belül továbbra sem kedveltem őt. Ellenkezőleg.
- Egy pillanat, szólok neki – felelte Mike ugyanolyan kimérten.
Pár perc idegtépő várakozás után végre megszólalt Kristen.
- Rob?
- Szia – ugyanaz a tanácstalanság lett rajtam úrrá, mint amikor legutóbb beszéltünk.
- Most… Nem nagyon érek rá – mondta szerelmem. – Mit szeretnél?
Azt nem hozhatom szóba, hogy tudom, hogy ma – vagyis ottani idő szerint tegnap - volt nőgyógyásznál, pedig alig bírtam visszafogni magam, hogy ne támadjam le a kérdéseimmel. Aztán eszembe jutott valami más. Bár nyilván ő sem várja a tárgyalást, ahol újra látnia kell Tomot, de mégis meg kellett tudnom, hogy tényleg idejön-e.
- Pénteken itt leszel? – kérdeztem.
Hallottam, hogy felsóhajt.
- Igen, reggel érkezem.
- És meddig maradsz? – faggattam tovább.
Tudni akartam, mennyi idő van, hogy módunkban áll-e majd beszélni. Például a gyerekről.
- A tárgyalás után indulok vissza – felelte, ezzel újabb kétségbeesésbe taszítva engem.
- Kristen, beszélnünk kell – mondtam mégis határozottan.
- Máris jövök – szólt közben valakihez a háttérben, majd újra hozzám szólt. – Mit mondtál?
- Azt, hogy beszélnünk kell.
- Miről? – kérdezett vissza.
Azt nem mondhattam még el neki, hogy mindent tudok. Így egy ferdített, de annál mégis több valósággal bíró igazságot nyögtem ki.
- Rólunk.
Újabb tépelődő csend. De legalább nem vágta rá, hogy nincs olyan, hogy „mi”.
- Kérlek! – tettem hozzá.
- Oké, megpróbálom áttenni a visszautamat későbbre.
Nekem már ez is sokat jelentett. Már csak abban kell bíznom, sikerülni is fog neki.
- Köszönöm!
- Még nem intéztem semmit, szóval nem biztos – lombozta le a kedvemet.
De hittem benne, hogy meg fogja próbálni.
- Én akkor is köszönöm, és…
- Majd találkozunk, de most tényleg mennem kell, Rob, ne haragudj.
- …szeretlek – fejeztem be a mondatot, de addigra már letette.
Ez a pár perc ambivalens érzésekkel töltötte meg a lelkemet. Egyrészt boldog voltam már attól is, hogy újra beszélhettem vele. És újra találkozunk! Másrészt nem tudhattam, hogy nem fogja-e Mike ide is árnyékként követni, mert akkor nem tudunk majd normálisan beszélni egymással. Aztán mégis azzal bíztattam magam, hogy Mike lehet, hogy még most sem tud semmit se a gyerekről, sem arról, hogy Kristen miért is jön ide vissza hirtelen. Még ha csak pár órára is. Így nem kizárt, hogy ő mégis az államokban marad.
Nekem pedig lesz pár órám, hogy mindent tisztázzak Kristennel.
Valamiért mégis olyan elérhetetlennek tűnt hirtelen. Hiába jön ide… Mi fog változni? Utána ugyanúgy elmegy megint. Talán sok volt neki mindaz, ami az utóbbi időben történt vele. És időre van szüksége.
De nekem akkor is meg kell adnom a számára mindent, amit csak tudok. Támogatást, segítséget… Ha időt akar, azt is megkapja. Csak ne zárjon ki az éltéből.
Először is azt kell kiderítenem, terhes-e. És ha igen, akkor kié a gyerek. Fogalmam sem volt róla, meg lehet-e ezt állapítani már a terhesség szakaszában, nem-e csak utána, amikor már megszületett a gyerek. De mégis teljes mértékben Kristenre kell bíznom a döntést, hogy megtartja-e. Még akkor is, ha az enyém.
Bár semmi sem fájt volna jobban, ha tényleg az enyém, és mindazok után, amit átéltünk együtt, mégis elveteti, de valahol az ő érdekeit is szem előtt kellett tartanom. Még fiatal. Ezért is nem akartam máris feleségül venni, csak eljegyezni. Még mielőtt… elment volna.
Most, hogy tudtam a majdnem teljes igazságot – jobban mondva a saját verziómat arról -, nem hagytam fel azzal a reményemmel, hogy esetleg valami csoda folytán még minden helyrejöhet kettőnk között.
Ha tényleg csak amiatt ment el.
Ha hazudott, ami bár fáj, mégis megértem az okait, és még mindig szeret…
Mielőtt egyre több „ha” gyűlt volna össze a listámon, befejeztem az önmarcangolást, és nekiálltam rendet rakni a lakásomban.
Még egy napot kellett valahogy kibírnom. Holnap már péntek és végre újra láthatom.
