173. fejezet (Rob)
A következő reggelen Kristen állapota az estihez képest rosszabbodott, de most sem hagyta, hogy kórházba vigyem. Egyedül a gyógyszereket volt hajlandó beszedni, amit adtam neki. Mindenesetre egész napos ágyban maradásra kárhoztattam, de én szíves örömest maradtam vele a hálószoba fogságában.
Egészen délutánig, amikor is Jennynek feltűnt végre, hogy előző nap már kerestem, és most visszahívott. Kristen aludt éppen, ezért az erkélyre mentem a telefonnal a kezemben.
- Szia, kerestél… - kezdte.
- Csak Kristen beteg lett, és segítség kellett volna, de megoldottam – mondtam, holott korántsem voltam teljesen meggyőződve róla, hogy jó betegápoló válna belőlem.
Ma reggel már nemcsak a feje fájt kedvesemnek, hanem a torka is, és egyre cudarabbul nézett ki. Emellett a láza sem csillapodott. Délelőtt újra hidegzuhany alá állítottam - ami ellen ezúttal legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem tiltakozott -, de mostanra ismét feljebb szökött a lázmérő higanyszála.
Jenny is megijedt a szavaim hallatán.
- Átmenjek? – ajánlkozott rögtön.
- Nem, egyelőre boldogulok, csak arra nem tudom rávenni, hogy orvoshoz vihessem.
- Ha bármit tudok tenni, csak szólj – kérte Jenny, de hallottam a hangján, hogy ígyis-úgyis számíthatunk a közeljövőbeli látogatására.
- Kösz, Jenny.
Miután letettük, elszívtam még egy pár szál cigit, és közben tovább aggódtam Kristen miatt. Szívem szerint fogtam volna, amíg alszik és megyek vele rögvest a kórházba, de akkor irtó pipa lett volna rám, és nem szerettem volna kiváltani a haragját.
Azzal győzködtem magam, hogy csakis az ő érdekében tenném… És a baba miatt, akit lehet, hogy máris a szíve alatt hord. Nem feledkeztem meg a két nappal ezelőtti éjszakáról sem, amikor megint sikerült hanyagolnunk a védekezést.
Mire idáig jutottam gondolatban, elnyomtam az utolsó szál cigim végét, és visszamentem a hálóba. Persze hogy pont akkor szólalt meg a mobilom a zsebemben. Visszaléptem a nappaliba. Brian hívott.
- Kathy miatt hívlak megint. Egész jó hatással voltál rá. Be tudnál jönni ma is estefelé? – kérdezte.
- Ez most nem fog menni, ne haragudj, Kristen beteg, és nem akarom magára hagyni.
- Oké, semmi baj, majd legközelebb. De ha mégis meggondolod magad, hét körül várunk.
- Rendben. Kösz, Brian.
Eszem ágában nem volt moccanni egy tapodtat sem, amíg Kristen beteg. De mire újra visszaértem a hálóba, Kristen már ült az ágyban, és a halántékát nyomkodta. Melléültem.
- A telefon ébresztett fel? Ne haragudj – mondtam neki.
Közben a homlokára simítottam a tenyeremet, hogy ellenőrizzem, mennyire lázas még. Forró volt.
- Semmi baj – sóhajtotta, és visszadőlt az ágyba. – Ki hívott?
- Brian szeretett volna behívni ma estére is.
Kristen pislogott egy párat, majd megköszörülte a torkát.
- Menj nyugodtan – mondta.
- Nem foglak itt hagyni egyedül, ezt felejtsd el, de nagyon gyorsan – szóltam rá határozottan.
Ő viszont rövid gondolkodás után egy másik megoldással rukkolt elő.
- Ha nem akarsz egyedül hagyni, hívd át Jennyt, majd ő vigyáz rám.
Továbbra is haboztam. Csupán egyetlen előnye lenne, ha ma is mennék, mégpedig az, hogy előbb tudnék megszabadulni Kathytől. Nem állt szándékomban még hetekig pátyolgatni, akármilyen rendes csajnak is tűnt. De Kristen is észrevette, hogy elgondolkodok az ötleten.
- Tényleg, minden rendben lesz, hidd el, menj nyugodtan – győzködött tovább.
Már kezdtem afelé hajlani, hogy tényleg megyek, de szigorúan csak egy-két órára.
- Meg akarsz szabadulni tőlem, igaz? – kacsintottam rá mosolyogva kedvesemre, de csak egy csúnya pillantást kaptam cserébe.
Aztán közelebb húzódott hozzám, és megsimogatta az arcom.
- Nem, de mivel úgyis aludni fogok, csak unatkoznál… Ahogy eddig is – fintorodott el.
Ez persze nem volt igaz. Egyetlen vele töltött percben sem unatkoztam, csupán az egészsége miatt aggódtam halálra magam. De ahelyett, hogy vitába szálltam volna vele ezen, lemondóan megcsóváltam a fejem, és elővettem a telefonomat.
- Szia Jenny, át tudnál jönni ma fél hét körül? - kérdeztem.
- Szívesen, ott leszek – felelte.
- Kösz – ezzel le is tettem, és Kristen felé fordultam. – Jön.
Kedvesem elmosolyodott, de visszabújt a paplanok alá. Odafeküdtem mellé, de kisvártatva újra elaludt. Csak reménykedhettem, hogy az alvás jót fog tenni neki, és hamar kilábal ebből a betegségből.
Kicsivel később főztem neki egy újabb adag teát, és még beadtam neki az esti adag gyógyszerét, mielőtt megérkezett volna Jenny. Beengedtem, de csendre intettem.
- Alszik? – suttogta.
Bólintottam, és mivel még volt időm indulni, az erkélyre mentem. Jenny követett. Rágyújtottam, és eszembe jutott valami.
- Most már elmondod, mi történt a múltkor a klubban?
Jenny megszeppenve nézett rám, biztosan azt hitte, már elfelejtettem.
- Kris mit mondott neked?
Sejtettem, hogy hárítani próbál, de ezúttal az ő verziójára voltam kíváncsi, és ezt meg is mondtam neki.
- Hát… Az esküvőről volt szó, és…
Minden eddiginél jobban elkomorultam. Nagyon reméltem, hogy csak az ő esküvőjéről Rickkel, és nem egy esetleges másikról...
- És? – sürgettem a folytatást.
- Említettem neki…
- Mit, Jenny?! – kiabáltam rá, mert elvesztettem a türelmemet attól, hogy örökösen harapófogóval kell kihúznom belőle mindent.
Erre rögtön összerezzent, és én is, mert nem akartam felébreszteni Kristent. Egy pillanatig befelé füleltem, de nem hallottam semmit, így megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem riadt fel a hangomra.
- Szóval mit? – kérdeztem ezúttal halkabban.
- Hogy… Meg akartad kérni a kezét – mondta kétségbeesett tekintettel.
Én is rosszul lettem. Ezek szerint nemcsak amiatt sírt, mert rádöbbent, hogy mit is okozott a múltkori szakítással nekem. Hanem már a gyűrűről is tud. Jobban mondva a másik gyűrűről. Még jó, hogy elrejtettem előle, gondoltam.
Mély levegőt vettem, és újabb cigire gyújtottam.
- Ne haragudj, azt hittem, már tud róla… - mentegetőzött Jenny.
- Már mindegy – feleltem.
- Én azt hittem, hogy azért maradt itt most végül, mert mégis megkérted…
- Nem. Ez… Most más dolgok miatt maradt itt.
Nem akartam Jenny orrára kötni, hogy mi is volt az a bizonyos dolog, amiért magam mellett tudtam marasztalni. Igyekeztem megemészteni az új információkat is, amelyeket Jenny mondott el az előbb. És nem Kristen. Rá mégsem tudtam haragudni emiatt. Elvégre én is arra törekedtem, hogy semmi ne is emlékeztessen arra a borzalmas időszakra, és biztos voltam benne, hogy ő is ugyanezen okból nem mondta el a teljes igazságot.
- És nem is tervezed, hogy… - kezdte Jenny, de leintettem.
- Most… Még egyelőre nem – feleltem.
Az órára néztem, és elnyomtam a cigimet.
- Most mennem kell, de sietek, ahogy tudok – ígértem Jennynek.
Egy pillanatra még beléptem a hálószobába. Kristen mélyen aludt, de adtam egy puszit az arcára, amely a gyógyszernek köszönhetően már nem volt annyira forró, de még közel sem volt a normális hőmérséklethez.
- Azonnal hívj, ha bármi baj van! – parancsoltam Jennyre, aki hevesen bólogatni kezdett.
Féltő szívvel és aggodalmakkal eltelten hagytam ott őket.
---
Brian örült, hogy mégis tudtam jönni, és rögtön érdeklődött is Kristen állapota felől. Elmondtam neki, mennyire nincs jól, ő pedig jobbulást kívánt.
Kathy is észrevette, hogy most egyáltalán nincs jó kedvem, de nem firtatta mi bajom van. Ma is jól haladtunk, csak remélni mertem, hogy már csak egy, maximum kettő ilyen alkalom lesz, és menni fog neki minden egyedül is. A múltkori közönségünk is megjelent, és azt a számot követelték, amit akkor is játszottunk együtt.
Megkapták, amit akartak, de aztán búcsúzkodni kezdtem, nem akartam túl sokáig kimaradni otthonról. Bár a telefonom nem csörrent meg, hogy bármi rosszabbodott volna Kristen állapotában, mégis szerettem volna már ismét vele lenni.
Kathy még meg akart hívni egy italra hálája jeléül, de a tőlem telhető legudvariasabb hangnemben elutasítottam, és indultam haza.
- Na, hogy ment? – fogadott Jenny, amint beléptem az ajtón.
De engem most más érdekelt, így nem akartam neki ecsetelni a dolgot.
- Jól. Kristen?
- Ébren volt, de már visszaaludt.
- Még mindig lázas? – kérdeztem.
- Már nem olyan vészes, csak hőemelkedés.
Hittem neki, ennek ellenére magam is leellenőriztem. A hálóba osontam, és végigtapogattam a homlokát. Valóban nem volt már olyan forró, ezért megnyugodtam. És bíztam benne, hogy másnapra még ennél is jobban lesz.
Jenny elment, én gyorsan lezuhanyoztam, és bebújtam Kristen mellé az ágyba. Amint megérezte, hogy ott vagyok, átölelt, és a szívem ettől újra fellángolt iránta. Elérzékenyültem tőle, hogy még betegen, álmában is keresi a közelségemet.
Sokáig még éberen feküdtem, és arra gondoltam, amiről Jennyvel beszélgettünk. Ő azt hitte, Kristen azért maradt itt, mert feleségül kértem. Ha teljesen biztos lehettem volna benne, hogy emiatt valóban örökre velem marad, akkor máris habozás nélkül megtettem volna. De a visszautasítástól való félelmem erősebb volt. Nem akartam még egyszer pofára esni, pedig… Mindennél jobban szerettem volna.
Egyelőre viszont elnapoltam az ezen való további töprengést, most a gyógyulása a legfontosabb. Egy csókot leheltem Kristen homlokára, ő kissé mocorogni kezdett az érintésemre, de utána csak még szorosabban bújt hozzám.
Elmosolyodtam, nyakig betakargattam, és követtem az álmok világába.
