166. fejezet (Kristen)
A nap hátralevő részét szinte csak az ágyban töltöttük. Egy kósza gondolatként megfordult a fejemben, hogy Rob talán csak a gyerek miatt akarja, hogy vele maradjak, de szerelmes gesztusai elűzték minden kétségemet.
Most már én is egyre jobban szerettem volna, ha meg tudom ajándékozni egy babával. Csak abban reménykedhettem, hogy a dokinak igaza volt, és valóban teherbe tudok esni emellett a gyógyszer mellett, amit szednem kell még egy darabig.
Rob este vacsorát főzött, és újra lenyűgözött a szakácsművészetével. Utána elmentünk a klubba, mivel Jenny telefonált, hogy valamit sürgősen meg kell velem beszélnie. De mivel nem akartam, hogy a szerelmes idillt zavarja meg, ami a lakásban uralkodott reggel óta, felajánlottam neki egy semlegesebb helyszínt.
Rob sem tiltakozott, azt mondta, úgyis beszélnie kell Briannel arról, hogy többet nem szándékozik nála fellépni. Ezen kissé meglepődtem.
- De miért nem? – értetlenkedtem.
Hisz csodás hangja van, vétek megfosztani tőle az emberiséget. De csak kitérően válaszolt.
- Most más dolgokra kell koncentrálnom – felelte.
Elképzelésem sem volt, mik azok a más dolgok, de nem faggatóztam tovább, egyelőre.
A klubba érve Jenny és Rick már a pultot támasztották, és jól hallhatóan felsóhajtottak annak láttán, hogy kézen fogva közeledünk feléjük. Rendeltünk pár italt. Én kizárólag narancslét kaphattam, hiába könyörögtem Robnak, hogy legalább egy pirinyó vodkával dobjuk fel, hajthatatlan volt. Kicsit be is rágtam rá emiatt, úgyhogy tettetett bosszankodással hátat fordítottam neki, és Jennyre koncentráltam.
De persze magammal szúrtam ki, mint mindig, mert hátulról átkarolta a derekamat, és szorosan hozzám simult. Így ha akartam volna sem lettem volna képes tudomást sem venni róla. Szinte égette a teste a hátamat, a fenekemet… Mindenemet, ahol éppen érintkeztünk.
A nap során nemcsak ruhán keresztül érezhettem ugyanezt a vágyódó borzongást iránta, de most is az őrületbe kergetett vele.
- Meddig maradsz itt? – kérdezte Jenny, én pedig próbáltam tényleg rá figyelni.
Külön erőfeszítéseket kellett tennem ezért.
- Még úgy két hétig biztosan – feleltem. – Miért?
Jenny ujjongani kezdett. Azt vártam, mikor akar ugrálni is hozzá.
- Akkor segíthetsz megszervezni az esküvőmet – vidámkodott.
- Uhh, oké – feleltem tétován – Mikor is lesz?
- Másfél hónap múlva. Nem akarsz tovább maradni, hogy itt lehess addig?
Ez nem volt rossz ötlet, de egyelőre nem mertem rábólintani.
- Ezt majd még meglátjuk – mondtam, és Rob irányába sandítottam, aki viszont élénk csevegésbe merült Rickkel a legénybúcsút illetően.
Ezt Jenny is meghallotta, és hozzám hasonló fintorokat vágva húzott odébb.
Rob egy kicsit meglepődött, amikor kibontakoztam a karjaiból, de vállvonogatva mutogattam Jenny felé. Akivel leültünk egy boxba, és tovább tervezgettük az esküvőjét.
Félig rá, félig pedig szerelmemre figyeltem, és elégedetten tapasztaltam, hogy az ő tekintete is gyakran fordul felénk. Ilyenkor persze mindig lesütöttem a szemem, nehogy azt higgye, hogy őt bámulom.
- Amúgy… Rob megkérte már a kezed? – kérdezte váratlanul Jenny, mire félrenyeltem a narancslét, amit kínomban szopogatni voltam kénytelen.
Barátnőm segített újra levegőhöz jutnom, de Rob is észrevette a fuldoklásom, és aggódva jött közelebb máris.
- Mi történt? – kérdezte, ahogy mellém ült és átölelt.
- Semmi – krákogtam.
- Biztos?
- Persze, menj csak vissza Rickhez szervezni a bulitokat – küldte el Jenny elég félreérthetetlenül tudatva vele, hogy itt most fölösleges a jelenléte.
Én is bólintottam, és kedvesem egy gyors csókot nyomva ajkaimra, visszament a pultoz.
- Ezek szerint nem… - mosolygott kínosan Jenny. – Ajaj, akkor most… elszóltam magam.
De még mindig nem tértem magamhoz. És abban sem voltam biztos, hogy jól hallottam.
- Hogy mondtad?
- Semmi, felejtsd el!
- Jenny! – szóltam rá határozottan. – Mit tudsz?
Kicsit félve pillantott körbe, hogyan mászhatna ki ebből, de addigra már késő volt.
- Hát… - kezdett bele.
- Igeeen?
- Rick mesélte, hogy…
Kezdtem kijönni a béketűrésből. Ezt Jenny is észrevette, de nem foglalkozott vele.
- Mit mesélt?
- Rob aznap akarta megkérni a kezed, amikor… - Eddig jutott, nem folytatta, csak a tenyerébe temette az arcát.
Szörnyű gyanú kezdett bennem megfogalmazódni, és elsápadtam.
- Amikor elhagytam – fejeztem be a mondatát suttogva.
Jenny előbújt a kezei mögül, és elkínzott arckifejezéssel bólintott.
Hiába tudtam, hogy most újra minden tökéletesen rendben van közöttünk, ez egy sokkoló információ volt még nekem is. Szerelmem felé pillantottam, aki szerencsére nem vette észre az iménti közjátékot, mert épp Briannel diskurált valamiről.
Ha valaha azt hittem, hogy nekem szar volt a szakításunk, és gyötrődtem miatta, akkor ezennel be kellett látnom, hogy tévedtem. Robnak még annál is ezerszer szörnyűbb lehetett. Könnyek szöktek a szemembe, de nem akartam, hogy bárki is meglássa, ezért felpattantam és elmenekültem a női mosdó irányába. Jenny utánam kiabált, de nem fordultam hátra. A mosdóban szerencsére nem volt senki, ezért magamra zártam az ajtót.
Újra gyűlölni kezdtem magam amiatt, hogy akkor elmenekültem a probléma elől ahelyett, hogy Robbal együtt találtam volna rá valamilyen megoldást. És ezzel összetörtem a szívét.
Már nem is csodálkoztam rajta, hogy nem mondja ki újra, hogy szeret. Még ha így is van, én sem merném újra egy olyasvalaki kezébe adni a lelkemet, aki egyszer már a földbe tiporta. Ráadásul az is eszembe jutott, hogy még azt a gyűrűjét is visszaadtam, amivel az irántam táplált érzéseit akarta kifejezni jóelőtte.
A könnyeim már megállíthatatlanul záporoztak, amikor kopogást hallottam.
- Kris, jól vagy? – hallottam Jenny hangját.
- Jól – suttogtam, így biztos nem hallotta.
- Kristen! – szólalt meg Rob is.
Halkan sikkantva az ajtó felé meredtem, és tudtam, hogy válaszolnom kell neki.
- Minden rendben, egy perc és megyek – mondtam hangosabban, és reméltem, ők nem hallják a hangom remegését.
- Nyisd ki, kérlek – kérte kedvesem, de most még nem tudtam a szeme elé kerülni.
A tükörbe bámultam, és egyértelműen látszottak rajtam a sírás nyomai. Igyekeztem őket eltüntetni, de nem sok sikerrel.
- Kristen – szólongatott Rob megállás nélkül.
A mosdókagyló szélére támaszkodtam, és vettem egy pár mély levegőt. Aztán az ajtóhoz mentem, és kinyitottam.
Kiléptem, mire Rob rögtön bekukucskált mögöttem, de nem látott mást, így magához húzott. Felemelte a fejemet, és egy árulkodó jelet keresett az arcomon, hogy miért zárkóztam be.
- Mi történt? – kérdezte.
Csak megráztam a fejem. Nem akartam az ő szörnyű emlékeit is feleleveníteni. Épp elég volt nekem tudnom, milyen önző és aljas módon cselekedtem vele szemben.
- Menjünk haza – kértem.
Visszamentünk a többiekhez elbúcsúzni. Nem voltam képes ránézni Jennyre, ő mégis félrevont egy percre.
- Ne haragudj, hogy elmondtam, de…
Elhárítottam a bocsánatkérését.
- Nem te vagy a hibás, csakis én. De ugye nem mondtad el neki, hogy tudom? – kérdeztem.
Megcsóválta a fejét. Én pedig megnyugodva bólintottam.
Hazafelé a kocsiban nem tudtam megszólalni, még túlságosan a dolog hatása alatt voltam. Azon gondolkodtam, mit mondok Robnak, ha megkérdi, mi bajom volt.
Majd kitalálok neki valamit, gondoltam elsőre, de abban a pillanatban fegyelmeztem is magam. A hazugságot még egyszer nem bocsátaná meg. Még akkor sem, ha ezzel megint csak őt akarnám védeni, vagyis megkímélni, hogy emlékeznie kelljen rá. Akkor viszont meg kell próbálnom a lehető legfinomabban elmondani neki, amit tudok. Már bántam, hogy Jenny nem mondta el neki, miért sírtam, de késő volt.
Amíg hazaértünk, próbáltam összeszedni magam, de a lakásba felérve, amikor az erkélyre mentem cigizni, utánam jött, és magához húzott. Olyan rosszul éreztem magam, hogy még ő vígasztal engem, hogy inkább eltoltam magamtól.
Viszont ezt rosszul tettem, mert azonnal el is engedett, és elkomorult ábrázattal visszament a lakásba. De csak egy percig bírta, és megint kijött.
- Mondd el, kérlek, én tettem valamit? – faggatott értetlenkedve.
- Nem… - ráztam a fejem. – Én tettem.
Erre nyelt egyet, majd mély levegőt vett, de nem jött közelebb.
- Mit? – kérdezte, és hallottam a hangján, hogy mindenre fel van készülve lelkileg, akármit is csináltam.
De az volt a baj, hogy erről már tudott. Akármennyire is nem akartam felhánytorgatni a múltat, tudtam, hogy el kell neki mondanom, miért borultam ki. Viszont nem hazudhatok. Az utolsó megoldást az jelentette, hogy csak egy részét osztom meg vele az igazságnak.
- Elhagytalak – suttogtam. Összerázkódtam attól, amit Jenny mesélt.
Erre viszont megkönnyebbülten kifújta a visszatartott levegőt a tüdejéből, és újra átölelt. Felemelte a fejemet, hogy kénytelen legyek ránézni. A tekintete szerelmet sugárzott felém.
- De most itt vagy – mondta. – És csak ez számít.
