191. fejezet (Kristen)
Ezt a múltkor már betettem egy fejezethez Nikky ajánlására, de sztem ehhez is passzolni fog, főleg a szövege...: Snow Patrol - Chasing Cars
Ez pedig Nikky új ajánlása: Paramore - Only Exception
Az ajtó előtt egy másodpercre megtorpantam. És hallgatózni kezdtem. Semmi neszt nem észleltem.
Felemeltem a kezem, és bekopogtam. Semmi. Még egyszer kopogtam. Már bántam, hogy nem hoztam magammal a mobilomat, akkor felhívhatnám, itthon van-e egyáltalán.
Újabb csend, vagyis… Füleltem, és végre hallottam valami neszt.
- Nem vagyok itthon – kiáltotta ki Rob dühösen, de elég álmos hangon.
- Rob? – szólaltam meg meglehetősen reszketeg hangon, ezért megköszörültem a torkom, és újra próbálkoztam. – Én vagyok az, Kristen.
A nesz megszűnt. Rob feltépte az ajtót, mire hátráltam egy lépést ijedtemben.
Döbbenettel vegyes hitetlenkedéssel meredt rám, szinte a szája is tátva maradt.
- Szia – köszöntem. – Bejöhetnék?
Rob végre magához tért, és pislogott párat, mielőtt szélesre tárta az ajtót, hogy beeresszen. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy csak egy farmer van rajta, és ráadásként az is félig kigombolva, amikor elhaladtam mellette.
A lakásba lépve tétován megálltam, és körülnéztem. Elég nagy kupleráj volt, de úgysem emiatt jöttem. Megfordultam. Rob még mindig a nyitott ajtóban állt, és engem bámult. Elég ziláltan festett, mintha a kanapén töltötte volna az éjszakát. Vagy az erkélyen. Egy pár üveg alkohol társaságában… De aztán összerezzent, becsukta az ajtót, viszont továbbra sem moccant.
- Tudom, hogy tegnap este kerestél a szállodában – kezdtem.
Erre a döbbenetet a keserűség váltotta fel az arcán.
- Igen – felelte rekedt hangon.
Ezt úgy mondta, mintha megbánta volna, hogy tegnap ott járt. A bizonytalanságom erősödni kezdett. Talán mégsem volt jó ötlet idejönnöm.
Rob levette rólam a tekintetét, és az erkély felé indult.
- Megkínálhatlak valamivel? – kérdezte udvariasan - túl kimérten!!! – megtorpanva a konyha közelében.
- Nem, kösz – feleltem, aztán utána mentem az erkélyre.
Ő a székbe huppant, és rágyújtott. Nem ültem az ölébe, bár ösztönös késztetést éreztem erre. Én nem hoztam magammal cigit, de nem akartam kérni tőle. Fogalmam sem volt róla, hogyan is kezdjek bele a mondókámba… Sőt arról sem, hogy egyáltalán mit is akarok mondani.
Az erkély korlátjának támasztottam a hátam, és tétova pillantásokat vetettem régi kedvesemre. Rob egyelőre nem nézett rám. Végül ő mentette meg a helyzetet a további kínos hallgatástól.
- Szóval… Hozzámész? – kérdezte, és a kezemen lévő gyűrűre nézett.
Ökölbe szorítottam a kezem.
- Még… Nem mondtam neki igent – vallottam be.
- Amit tegnap meséltél, hogy mi történt veled… és a babával… - folytatta egyszer csak témát váltva.
De nem fejezte be a mondatot. Láttam rajta az elkeseredettséget, amit én is éreztem hirtelen.
- Utánad kellett volna mennem – suttogta.
Nem nézett rám, üres, bánatos tekintettel forgatta a kezében a lassan semmivé égő cigarettát.
- Rob… Miért kellett volna? – erre rám nézett.
- Veled kellett volna lennem – gyötrődött tovább. – Nekem, és nem… Mike-nak.
- Ezen már nem tudunk változtatni – feleltem.
Már én is bántam, hogy nem engedtem legalább Jennynek, hogy elmondja neki, mi történt, de már ezen is késő bánkódni.
Kissé nehezemre esett ennyi ideig ácsorogni, de a világért sem kértem volna, hogy engedjen leülni. Testhelyzetet változtattam, és máris jobb lett. De észrevette, amint felnyögtem eközben, és a cigije végét elhajítva rögtön odaugrott mellém.
A hirtelen közelsége egy pillanatra elszédített, és ha nem kap el, összeestem volna. Ezzel viszont annyi történt, hogy a karjaiban tartott, és rémült tekintettel méregetett.
- Jól vagy? – kérdezte riadtan. – Gyere, bent leülünk.
Kezem a mellkasán volt, és remegve tapintottam újra a bőrét. Még nincs vége. És soha nem is lesz, gondoltam. Hagytam, hogy a nappaliba vezessen, és ott leültem a kanapéra. Rob is mellém ült, de nem nyúlt hozzám.
Próbáltam összeszedni magam, mivel a érintése olyan hatást gyakorolt rám, még ennyi idő után is, hogy a szervezetem egyensúlya a lelkemével párhuzamosan borult fel teljes mértékben. Rob is kissé zavartnak tűnt, de őszinteség csendült a hangjában, amikor megszólalt.
- Annyira hiányzol – mondta.
Nem tudtam neki mit válaszolni. Nekem is hiányzott, de… Ott volt ez a de. Mert ha ezt bevallom, akkor mást is be fogok, és annak megint az lesz a vége, hogy egy ideig a mennyekben érezhetem magam a boldogságtól, utána pedig a pokolban az újabb szomorúságtól. És nem akartam megint túl nagyot zuhanni.
Elkínzottan bámultam a szemeibe, és láttam benne a fájdalmat, amit másfél hónapja megállás nélkül éreztem.
- Te akartad, hogy elmenjek – feleltem.
Lehunyta a szemét, a térdeire támaszkodott, és a tenyerébe rejtette az arcát.
- Akkora idióta voltam… - nyögte Rob. – Túl sokat ittam… És csak másnap vettem észre, hogy eltűntél. Akkor döbbentem rá, hogy azokat a dolgokat tényleg kimondtam. Addig csak azt hittem, álmodok – dőlt hátra közben ismét, és maga elé bámult.
Utána gyorsan felém fordult.
- Én… Ez nekem nem megy nélküled. Szeretlek, és vissza akarlak kapni, Kristen – mondta csendesen. – Csak mondd meg, mit csináljak, hogy mindent jóvátegyek.
Ezúttal én hunytam le a szemem. Ezek szerint nem sajnál. Vagyis nyilván nem örül annak, ami velem történt, de hogy tényleg szeret... A szavaitól a vérem is forrni kezdett. Viszont tovább rettegtem az újabb csalódástól. Azaz attól, hogy minden úgyis újra elromlik majd.
Szomorúan elmosolyodtam. És enyhén megráztam a fejem. A kanapé háttámlájára könyököltem, és a halántékomra szorítottam a kezem.
Most már nemcsak az éjjeli ébrenmaradásom okozott fáradtságot, hanem ez az egész lelki hullámzás, amin éppen átmentem. Mintha egy vihar kellős közepébe csöppentem volna, és a szél ide-oda sodorna az óceán közepén.
- Kristen – suttogta, miközben a másik kezemet felemelte az ölemből.
Az ujjaink maguktól fonódtak össze, ahogy régen. Az érintése bizsegést okozott, ahogy régen. Összekulcsolt kezeinkre néztem, és egy könnycsepp száguldott végig az arcomon. Rob észrevette, és remegő kezével letörölte.
- Én is szeretlek – súgtam.
De tudtam, hogy ez semmin nem változtat.
Ő viszont másképp gondolta. És a meggyőzés igen hatékony eszközét választotta.
Közelebb hajolt, és leheletfinoman megcsókolt. Bár tudtam, hogy nem lesz jó vége, ha engedek neki, nem tudtam ellenállni. A nyaka köré fontam a karomat.
Rob az ölébe húzott, és magához ölelt. Lecsókolta a tovább csordogáló könnyeimet, aztán a szemembe nézett.
- Kérlek, maradj velem – könyörgött. – Próbáljuk meg újra…
Válasz helyett a szájára szorítottam az ajkaimat, és ezúttal én csókoltam meg. Nyelvünk egymásra találásával a szívem kezdett újra olyan élénken dobogni, hogy azt hittem, kiszakítja a mellkasomat.
A levegőm is elfogyott egy idő után, mégsem tudtam abbahagyni. Rob a hátamat és a csípőmet simogatta közben, tovább fokozva ezzel az édes érzéseket, amelyek átjárták a legparányibb sejtjeimet is.
Izzani kezdett minden porcikám, nemcsak az emlékektől, hanem a jelen pillanatban átéltektől is. Az egész testem megrezzent, mert Rob úgy ölelt át, ahogy a vad szél a fát… Fájóan mély csókunk közben úgy éreztem, minden testrészemet felgyújtja egy láng, és mindent feldúlt bennem egyetlen érintés.
Az a gondolat villant viszont át az agyamon, hogy ennek véget kell vetnem, mielőtt késő lesz…
Biztos voltam benne, hogy életem hátralévő részében szeretni fogom őt, de jobb, ha ezt már most elrejtem a lelkem legmélyére, és megpróbálok tovább lépni. Így talán egy idő után nem fog fájni, hanem kellemes emléket jelent majd az a tény, mennyire tudok szeretni. Ha esetleg nem keresztezik egymást többé az útjaink.
Rob mellkasára csúsztattam mindkét tenyeremet, és minden erőmet összeszedve eltoltam magamtól. Mind a ketten szaporán vettük a levegőt az imént átéltek következtében. Az ő szemei reménykedést tükröztek.
Utáltam magam, hogy megadtam neki ennek az esélyét. Most viszont el kell vennem.
Mert ha most itt maradok, sosem bogozom ki azokat a kusza szálakat, amelyeket most az érzelmeim alkotnak. Hanem még jobban beléjük gabalyodok. És nem mellesleg nem fair, amit teszek, sem Robbal, sem Mike-kal szemben.
Vettem egy mély lélegzetet, megsimogattam szerelmem arcát, még egyszer utoljára az emlékezetembe véstem minden vonását, aztán lassan felálltam az öléből. Kissé értetlenkedve szemlélte, mit csinálok, de azonnal elengedett. A remény kezdett kihunyni a szemeiben.
- Sajnálom – mondtam. – De nem maradhatok.
Most már kifejezetten csalódottságot, és újraéledt fájdalmat láttam nemcsak a tekintetében, hanem az egész testtartása feszülté vált.
- Miért nem? – nyögte. – Azt mondtad, szeretsz…
Ezzel próbált érvelni, de tudtam, hogy ő is tudja, nem erről van szó.
Félelmetes volt látni, ahogy Rob a szemem láttára roppan össze. Annyira szerettem volna azt mondani, hogy jó, igen, próbáljuk meg. De pont ennyire rettegtem is az újabb fájdalomtól, amit okozhatunk egymásnak.
- Rob…
- Miért nem adsz még egy esélyt nekünk? – hajolt közelebb hozzám ültében, de a biztonság kedvéért én elhátráltam egy lépést.
Ha nem tettem volna, és újra megérint, akkor végem van.
- Sok minden… megváltozott – gondoltam itt mindenre, ami azalatt történt, amíg külön voltunk. – És nekem időre van szükségem…
Tudtam, hogy nem lett volna szabad hagynom, hogy megcsókoljon. Sőt, visszacsókolnom sem lett volna szabad.
- Nem akarom, hogy elmenj – mondta Rob színtelen hangon.
Végignéztem, ahogy lassan, de biztosan elveszíti minden reményét. És az előbb még hevesen dobogó szívem nekem is újra szakadozni kezdett.
- Kérlek… Most így lesz a legjobb.
De nem tudtam megmozdulni, hogy az ajtó felé induljak. Rob vett egy mély levegőt, majd felállt. Újabb lépést hátráltam előle. Ezt észrevette, és fájdalmasan rándult össze.
- Legalább… hadd vigyelek vissza a szállodába - kérte halkan.
- Köszönöm.
Az út nem tart soká, azt talán még kibírom anélkül, hogy sírva fakadnék, gondoltam.
Ő a hálóba ment, nyilván, hogy magára vegyen még valamit, én meg körülnéztem még egyszer a lakáson, ahol életem leggyötrelmesebb, de emellett legszerelmesebb pillanatait tölthettem.
Rob egy pólót húzott csak magára még, ezért máris jött vissza.
- Mehetünk? – kérdezte.
Bólintottam, és az ajtóhoz indultam.
A kocsiban túl közel voltunk egymáshoz. És egyúttal túl messze. A hotel előtt álltunk meg, de valamiért nem akaródzott kiszállnom. A bejárat felé néztem, majd vissza az ölembe. Egész úton a Mike-tól kapott gyűrűt csavargattam. Már tudtam, hogy soha nem leszek a felesége.
A szemem sarkából láttam, hogy Rob felém fordul.
- Kristen – súgta.
Ránéztem. De nem folytatta. Úgy véltem, jobb is így. Összeszedtem magam, és kinyitottam az ajtót, de a hangja megállított.
- Felhívhatlak néha? – kérdezte.
Ezúttal nem várattam sokáig a válasszal.
- Igen – feleltem.
- Vigyázz magadra – kérte még, majd lehunyta a szemét, és elfordult.
- Te is – suttogtam, és kiszálltam az autóból.
Nem néztem hátra, amíg be nem értem a szálloda halljába. De ott sem. Egyenesen a lifthez mentem. Mike nem volt a lakosztályban. Bezárkóztam a szobámba, és szabad folyást engedtem a könnyeimnek.
