197. fejezet (Rob)
Az egész napot végigszenvedtem.
Az esküvő előtt még reménykedtem abban, hogy lesz újabb esélyem egy esetleges újrakezdésre. De ez az esély szinte percről percre egyre kisebbre zsugorodott.
Kezdve azzal, hogy Kristen Mike-kal érkezett ide. Aztán folytatva a beszélgetéssel a kastély parkjában, és végül azzal, amit az étteremben láttam.
Mintha Mike tudta volna, hogy ott leszek, és látni fogom. Mintha csak azért szervezte volna így az egészet, hogy még nagyobbat rúgjon belém ezzel. De ez persze nyilván nem így volt, honnan tudhatta volna... Inkább csak az lehetett a célja, hogy még jobban összezavarja Kristent.
Már többször megbántam, hogy nem vertem szét a képét előző este, amikor nem akart Kristen közelébe engedni a szállodában. Ha akkor megtettem volna, talán mindez nem így történik.
Lehet, hogy Kristen utált volna, de legalább nem mondott volna igent, vagy legalábbis egy talánt Mike-nak. Akinek azonban volt elég bátorsága vállalni az elutasítás kockázatát, vallottam be magamnak keserűen. Amit én nem mertem megtenni.
Előkerestem a rejtekéről azt az apró bársonydobozt, amelyben az én Kristennek szánt gyűrűm lapult. A smaragddal együtt. Amit szintén levett, amikor elhagyott.
Már hiábavaló volt azon gondolkodnom, hogy vajon a másik gyűrűmre, és a kérdésemre mit válaszolt volna. Erről már végérvényesen lekéstem.
Visszacsuktam a dobozka fedelét, és a zsebembe rejtettem. Utána elindultam a lakásban, hogy a szertehagyott üres és teli üvegeket két csoportba szelektáljam. Még elég sok teli maradt előző éjszakáról, de már az iváshoz sem volt semmi kedvem.
Az élethez sem.
Az összes álmom, amelyet Kristennel közösnek éreztem, és a szívem cserepekre törten hevertek előttem, és egy kirakót is könnyebb lett volna összerakni, mint ezeket a romokat.
Az erkélyre mentem, hogy elszívjak egy utolsó szál cigarettát.
És közben elkezdtem gondolkodni. Mivel tudtam, hogy így nem élhetek tovább, olyasmin, amire eddig még nem volt példa.
És amitől Rick már óvni akart egyszer.
Az első tévedésem után, amikor a kórháznál én űztem el magam mellől Kristent.
Még az elején.
Most viszont kilátástalanabbnak éreztem mindent, ezerszer jobban, mint valaha.
És ezúttal nem volt itt Rick, hogy eltűntesse a gyógyszeremet, a késeimet, az üvegeket, vagy esetleg a borotvapengét.
Emlékeztem. Ez utóbbira még ő hívta fel a figyelmemet.
Még talán kötelet is találtam volna valahol a konyhában vagy az abból nyíló kamrában.
De a függöny zsinórja is megtenné, pillantottam az ablak felé.
Minden eddiginél jobban elhatalmasodott rajtam az őrület.
Pedig ezúttal színjózan voltam.
De tudtam, hogy nagyon kevés hiányzik ahhoz, hogy komolyan megtegyem azt, amin éppen járt az eszem.
Elég volt csak arra gondolnom, hogy Kristen esetleg Mike felesége lesz és nem az enyém.
Ez hatott. Azonnal elborult az agyam, és a fürdőbe indultam.
Egy teljes percen át bámultam a kezemben tartott borotvapengét, amikor csöngettek.
Kizökkentem.
Ha most megteszem, amit tervezek, akkor biztos, hogy az újabb látogatóm még időben megtalál, és megmenti az életemet.
Letettem a pengét és későbbre halasztottam a dolgot.
Beengedtem a hívatlan vendéget, aki rátenyerelt a csengőre.
Jill volt.
- Mit akarsz? – kérdeztem.
El se kezdtem töprengeni rajta, hogy honnan tudja a címemet. És azon sem, mit keres itt este nyolckor.
Már semmi nem érdekelt.
- Hát, ahogy így elnézlek… Téged megmenteni – mondta fintorogva, és befurakodott mellettem a lakásba.
- Jill, tűnj el innen – szóltam neki, és a nyitott ajtóban maradtam.
- Nem megyek, mert a végén még megölöd magad.
Ezzel fogta magát, és lehuppant a kanapéra.
Hitetlenkedve bámultam rá. Vajon hogy találta ki, hogy épp azt terveztem? – gondolkodtam el egyetlen röpke másodpercre, de csak ennyi ideig érdekelt ez a kérdés is.
Becsaptam az ajtót, és leültem mellé.
- Na, öntsd ki a lelked – mondta felém fordulva.
Vetettem rá egy cseppet sem kedves pillantást, de nem sikerült eltántorítanom.
- Hozzá fog menni – nyögtem.
- Mi? Ahhoz az alakhoz?! – lepődött meg. Bólintottam. – Nem fog – jelentette ki aztán.
- Jill… Láttam, amikor tegnap… Az ujjára húzta a gyűrűt… - Olyan nehezen jöttek a szavak a számra, hogy végig sem mertem már gondolni, mit mondok ki, mert a végén még Jill sem tudott volna megakadályozni többé abban, hogy megtegyem azt, amit öt perccel azelőtt már elhatároztam.
- Akadályozd meg valahogy! – parancsolgatott megint.
Én meg kezdtem ezt megunni.
- Mégis mi a jó fészkes fenét tegyek?! – kiabáltam már vele én is. - Ma itt volt, azt mondta, hogy szeret… Utána meg visszament ehhez a Mike-hoz.
- Szóval azt mondta, szeret… - gondolkodott el egy percre.
- De elment – suttogtam.
- Mert te meg olyan hülye voltál, hogy hagytad.
Ebben igaza volt, én magam vittem vissza a hotelba.
- Valami olyat kellene tenned, ami arra emlékezteti, amikor még veled volt – töprengett tovább. - Vissza kellene varázsolnod valamit abból az időszakból, amikor még együtt voltatok, és boldogságban…
Brighton jutott az eszembe. De Jill még nem fejezte be.
- Nem pedig itt ülnöd, mint egy rakás szerencsétlenség! – bökött oldalba hirtelen.
- Hé – néztem rá erre mérgesen. – Ez nem is rossz ötlet… - feleltem aztán eltűnődve.
Brighton. Ott minden rendben volt közöttünk. Brightonban csodálatos napokat töltöttünk együtt. De hogy ennyi elég lenne arra, hogy végül engem válasszon? Ebben kételkedtem.
De egyetlen legeslegutolsó próbát megér, gondoltam, és a telefonomért nyúltam.
- Most mit csinálsz? - kérdezte Jill.
- Fel kell hívnom valakit – és már tárcsáztam is az illetőt, akitől anno a nyaralót kibéreltem.
Pillanatok alatt megbeszéltem vele, hogy újabb pár napra igénybe venném a házát, és ha lehetséges minél előbb. Úgy éreztem, a szerencse szegődött mellém, amint kimondta, hogy akár azonnal indulhatok, mert éppen üresen áll még vagy két hétig.
Két hétben nem is reménykedtem, de elhatároztam, hogy még ma elrabolom Kristent, akár akar jönni, akár nem, és ha kettesben leszünk végre, nyugalomban egy olyan helyen, amelyről csak szép emlékeink vannak, akkor talán mégis lesz esélyem…
- Jill… Kösz a tanácsot, de most el kell mennem, kérlek, te is tedd ezt – mondtam, és a fürdőbe indultam, hogy lezuhanyozzak.
Zavartalanul neki is álltam, de amikor visszamentem a nappaliba egy szál törölközőben, Jill még mindig a kanapémon ücsörgött, és egy sört szopogatott.
- És hova mész? – érdeklődött.
A hálóba indultam, hogy felöltözzek, onnan szóltam vissza neki.
- Elrabolom – mondtam.
Erre hangosan ujjongani kezdett. Én viszont elkészültem, úgyhogy visszamentem hozzá. A kocsikulcsomat keresgéltem.
- Hadd menjek veled! – kérte.
- Nem!
- De lécci, ha sikerül, akkor azonnal lelépek, de ha nem… - Erre a lehetőségre gondolni sem akartam ezért egy figyelmeztető pillantással elhallgattattam. – Na jó, tudom, hogy sikerülni fog, de akkor is hadd nézzem végig, kérlek! – könyörgött tovább.
Nem válaszoltam neki, már azon járt az agyam, milyen indokkal csalogassam elő Kristent a Mike-kal közös szobájukból. Jill követett a kocsimig, és észre sem vettem, amikor beült mellém.
A szálloda előtt leparkoltam, és ekkor döbbentem rá, hogy tényleg velem jött.
- Te most kiszállsz – szóltam rá.
- Igenis – felelte, és már ki is ugrott a kocsiból.
Egészen a bejáratig követett, és a hallban az egyik fotel felé indult, de még egy percre megállított.
- Sok szerencsét! – mondta, és adott egy puszit.
Eltoltam az útból, és a lift felé indultam.
Ami csigalassúsággal vánszorgott az emeletre, ahol Kristen szobája volt. Mikor felértem, még egy pillanatig igyekeztem elnyomni az összes elutasítástól való félelmemet, és bekopogtam.
De nem ő nyitott ajtót. Hanem megint Mike. És alig viselt több ruhát, mint én reggel, amikor Kristen eljött hozzám. Szerelmemet is megpillantottam a háta mögött kicsit beljebb a lakosztályban. Egy túl sokat sejtető vékony köntös volt csak rajta, és tökéletesen láttam, hogy alatta nem visel semmit.
Nem akartam hinni a szememnek. Nem volt kétséges eddig sem a számomra, hogy mennyire is lehetnek intim viszonyban, de ezzel szembesülni maga volt a pokol. Azt hittem, annál már nem lehet rosszabb, mint amit tegnap éltem át, látva, hogy Mike megkéri a kezét. Tévedtem.
- Miért jöttél? – kérdezte Kristen.
Igyekeztem elfojtani a fájdalmamat, és megköszörültem a torkom.
- Szerettem volna még mutatni neked valamit – mondtam halkan, miközben már el is felejtettem Brightont. – De látom, hogy most… nem alkalmas.
Nem bírtam tovább nézni őket. Megfordultam, és valahogy eljutottam a liftig.
- Mit akartál mutatni? – kérdezte mellőlem Kristen, míg a liftre vártam.
Észre sem vettem, hogy utánam jött, amíg meg nem szólalt.
- Nem fontos - motyogtam.
A lift megérkezett. Beszálltam, és megnyomtam a földszint gombját.
- Rob – szólt utánam, de a liftajtóval szemközti falnak dőlve vártam, hogy végre eltűnhessek innen.
Egyetlen másodpercre még láttam az érdeklődést, a kíváncsiságot és a fájdalmat a szemeiben, mielőtt az ajtó összezárul, ezzel is elválasztva minket.
Ezúttal már nem volt egy csepp kétségem sem. Hazamegyek, és véget vetek a szenvedéseimnek. Ahogy megláttam őket alig felöltözve… Az jobban fájt még annál is, amikor Kristen elhagyott.
