186. fejezet (Kristen)
Mindösszesen öt nyomorult kis szem nyugtató pottyant a tenyerembe.
Ez messze nem elég egy tisztességes öngyilkossági kísérlethez, gondoltam, és mivel sem az akasztás, sem az érvágás ötlete nem mozgatott – túl sok szenvedéssel vagy vérrel járt volna -, ezért feladtam ezen szándékaimat, és csak kettő szemet vettem be.
Meghalni nem, de aludni akartam. És felejteni.
Nem is telt sok időbe, mire az öntudatom megszűnt létezni.
Egy időre legalábbis.
---
Valamikor az éjszaka közepén riadtam fel, és mivel rémálmom volt, a saját sikításomra. Cameron ezúttal is mellettem volt, és őt is sikerült halálra rémítenem.
- Kris? – nyögte, és átölelt. – Nyugi, biztos csak álmodtál.
Bár csak ennyi lett volna. De nemcsak álmodtam. Újra átéltem az egészet, ami Rob lakásán történt. Viszont ez még annál is rosszabb volt. A valóságban nem kiabált, most viszont elmondott minden hazug kurvának, és végül ő maga tett ki az utcára.
Igyekeztem megnyugodni, de egész testemben remegtem. A maradék nyugtatóért nyúltam, de Cam kivette a kezemből a dobozt.
- Mi ez? - kérdezte, és megnézte a címkét.
Megrázta, és bár láthatta, hogy még élek, és nincs is benne túl sok, riadtan pillantott rám.
- Hugi! Meg vagy te húzatva?! Mennyit vettél be ebből?
Még nem tértem magamhoz, ezért nem válaszoltam.
- Azonnal viszlek az ügyeletre, hogy kimossák a gyomrod! – mondta erre határozottan.
Csak a fejemet ráztam, hogy én ugyan nem megyek sehová, de a bátyám bizonyult erősebbnek. Rám adott egy pulcsit és egy nadrágot, majd egyszerűen a vállára hajított, mint egy krumpliszsákot, bepakolt a kocsijába, és a kórházba vitt.
Kimosták a gyomrom, de nem volt benne semmi. A bevett két szem meg már rég felszívódott.
Cameron a bocsánatkérést mellőzve vitt vissza haza, és elkobozta a maradék három szem nyugtatómat. Utáltam érte. Szívből.
Így esélyem sincs arra, hogy újra aludjak, még ha rémálmaim is lennének.
És valóban: napokig nem jött álom a szememre.
Megállás nélkül arra gondoltam, hogy vége az életemnek. Vége mindennek. Nincs értelme semminek. Rob nélkül olyannak éreztem magam, mint amilyen az éjszaka a Hold nélkül: külön-külön nem létezhetnek*.
Arról fogalmam sem volt, vele mi lehet, de ezerféle elképzelés volt az agyamban.
Szenved. Jól van. Megkönnyebbült. Utál engem. Utálja magát. Örül. Gyötrődik. Hiányzom neki. Összejött Kathyvel. Vagy valaki mással. Szeret még engem. Boldog. Utánam fog jönni. Londonban marad. Nem gondolta komolyan, amit mondott.
Véresen komolyan gondolta, amit mondott, hisz egy részeg ember nem hazudik. Legalábbis nem jól. Őszinte volt. Ő is össze van törve. Fel fog hívni. Már nem érdeklem. Túltette magát rajtam. Alig várta, hogy megszabaduljon tőlem. Nem bízik bennem. Fáj neki, amiért elküldött. És így tovább...
Napokon keresztül nem kommunikáltam senkivel. Mike meglátogatott. Cameron ezúttal nem kérdezte meg, akarom-e látni. Nem akartam, mégis beengedte. Mike megdöbbent, amikor meglátott. De nem tudott ő sem kimoccantani a nihilből, aminek a közepére száműztem magam. Mégsem adta fel. Nap, mint nap próbálkozott. Hiába.
Cam mesélte, hogy anyámék meghosszabbították az európai körútjukat még két héttel. Örültem neki. Most senkit nem akartam magam körül látni. Bár Európáról is csak London jutott eszembe.
A bátyámat elviseltem, mert nem nyaggatott a halálba, kivéve, ha evésről volt szó. Többször fenyegetőzött, hogy megint visszavisz a kórházba, hogy legalább infúzión át tápláljanak. De végül nem váltotta be az ígéretét.
Mike-ot is elviseltem, mert ő is csak csendben aggódott. Egyszer elrabolt. Elvitt a régi kedvenc tengerpartunkra, de arról meg Brighton jutott az eszembe. Sírni már nem tudtam. Csak vegetáltam.
Miután órákat ültünk a napfényes és vidám strandon, Mike hazavitt, de nem hagyott magamra. Ott aludt nálunk, jobban mondva mellettem. Nem érdekelt. Még annyi erőm sem volt, hogy ellökjem, amikor átölelt.
Ekkor éjjel viszont újra tudtam aludni. És álmodtam.
Sokkos állapotban ébredtem fel. Ezúttal Mike rettent meg a sikításomtól és a látványomtól.
- Kris? – kérdezte aggódva.
Egész testemben remegtem, de egy szót sem tudtam kinyögni. Bár meg akartam kérni valamire. Őt, mert éppen ő volt kéznél. Cameron elment valahova, a szüleink meg egy hét múlva voltak várhatóak.
- Mi baj, mit álmodtál?
Kitörtek belőlem a könnyek. Mike hagyta, hogy a vállán sírjam ki magam.
Ha elmondtam volna neki az álmom… Akkor is teljesítette volna a kérésemet, amit nagy nehézségek árán végül kinyögtem neki.
- Kérlek… - kezdtem, de a hangom sem volt a régi. – Hozz nekem egy…
- Mit, Kris?
Tágra nyílt szemekkel bámultam rá.
- Terhességi tesztet – suttogtam.
Mike tekintete a hasamra tapadt, aztán visszanézett a szemembe, majd szó nélkül eleresztett, felöltözött, és egy időre magamra hagyott.
Próbáltam reménykedni. De hogy miben, azt magam sem tudtam. Abban, hogy igenis legyen egy hús-vér emlékem Robtól… Vagy abban, hogy ne legyen…
Mike nem több mint negyedórán belül megérkezett. Három tesztet is hozott, biztos, ami biztos.
Elvonultam a fürdőbe, és megcsináltam a vizsgálatokat. Ezúttal nem féltem megnézni az eredményt. Mindhárom pozitív lett. Most nem voltak kétségeim, ki az apa.
Visszamentem a szobámba. Mike nem volt ott. A földszinten találtam rá, a konyhában cigizett. Nem kérdezett semmit, amikor észrevett. Tudtam, hogy minden az arcomra van írva.
- Ennék valamit – mondtam neki.
Leültem a konyhaasztalhoz, és Mike már tette is elém, amit a hűtőnkben talált. Mivel Cameron se a szakácsművészetéről volt híres, csak hideg kaja volt otthon. Magamba erőszakoltam nem is keveset szinte mindenből, amit találtam, de a végén hányingerem lett, így befejeztem. Ittam egy kevés teát is, amit Mike azalatt főzött, míg ettem, aztán a nappaliba mentem és a kanapéra rogytam.
Aktuális felvigyázóm is utánam jött, és leült mellém.
- Gondolom, megtartod – mondta nyugodt hangon.
Meg se fordult a fejemben az a lehetőség, hogy nem.
- Meg – feleltem.
Mike csak bólintott, és felsóhajtott.
- És… Az apja?
Ez jó kérdés volt. A hasamra simítottam a kezem, és elgondolkodtam. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Rob nyilván kíváncsi lesz a gyerekére. El fogom neki mondani, határoztam el. Majd…
- Egyelőre… Még nem kell tudnia – feleltem Mike kérdésére.
Mike megértő volt.
És gondoskodó. A következő napokban sem hagyott magamra, mindvégig mellettem volt. Mivel az a tény, hogy gyermeket várok, valamelyest visszaadta az életkedvem, és az evéstől új erőre kaptam, gyakran elvitt valamerre, mondván, jót fog tenni a környezetváltozás.
A legjobb barátommá vált. Ilyen összhangban még akkor sem voltunk, amikor még egy párnak számítottunk. És őt láthatóan az sem zavarta, hogy mástól vagyok terhes. Előzékenyebb és figyelmesebb volt, mint valaha. Ha régen ilyen lett volna, biztos nem szeretek ki belőle.
Most viszont még mindig másért dobogott a szívem, hiába volt Mike olyan, amilyen. És ezt ő is tudta. Persze megpróbálta belőlem kiszedni, ki is tette ezt velem pontosan, és ezúttal miért szakítottunk, hajthatatlan voltam a titkomat illetően. Meg attól is féltem, hogy felkutatná, és Rob orra alá dörgölné az állapotomat.
Annak viszont szemmel láthatóan ő is örült, hogy kezdtem rendbe jönni. Legalábbis előtte olyannak mutattam magam. Cameron sem nyaggatott tovább, megkönnyebbült, amiért magamhoz tértem végre. Anyámék is hazajöttek, de ők már csak a kiegyensúlyozott végeredményt látták, amilyenné a baba tett. Az igazságot viszont csak Mike tudta.
Egyik vele töltött estén éppen nála voltunk, és a szobájában dvd-ztünk, amikor megcsörrent a mobilja. Egy fura pillantást vetett rám, és halkan odaszólt nekem.
- Jenny… Akarsz vele beszélni? – kérdezte.
Hosszas töprengés után nyúltam csak a telefonért.
- Szia – szóltam bele.
- Csakhogy végre utolérlek – támadott le Jenny rögtön.
Jogosan. Még a repülőn kikapcsoltam a mobilomat. Direkt nem akartam vele sem beszélni. Most sem kezdtem el mentegetőzni.
- Minden rendben van? – kérdezte. – Hogy vagy? Már halálra aggódtuk magunkat miattad!
Nem mertem megkérdezni, ki az a „mi”.
- Jól vagyok, Jenny, kösz – mondtam neki, hogy megnyugtassam.
- Tudom, hogy mi történt, legalábbis Rob verzióját hallottam, de a tiedre is kíváncsi lennék… - felelte bizonytalanul.
Ahogy meghallottam a nevét, a szívem újra összeszorult, és levegő után kellett kapkodnom. Mike észrevette, hogy nem vagyok jól, és kivette a kezemből a telefont.
- Jenny, majd később beszéltek még, jó?
Nem hallottam, Jenny mit mondott ezután.
- Oké, kösz – mondta még Mike, aztán letette.
Próbáltam nem kiborulni, és főleg nem visszazuhanni a semmibe. Egyfolytában a babára gondoltam, hogy ne veszítsem el a fejem. Mike csak szimplán magához ölelt, és várta, hogy megnyugodjak. A karjaiban nyomott el az álom. Éjszaka viszont újabb rémálmom volt.
---
Másnapra valamelyest csökkent bennem a név és a rémálom okozta sokk, úgyhogy újra tudtam létezni. Még mosolyogtam is, amikor Mike vidítani próbált. És sokszor elgondolkodtam, mi a fenének vesződik velem még mindig. Egyszer meg is kérdeztem tőle.
- Mert szeretlek, Kris – felelte egyszerűen.
Erre nem tudtam neki mit mondani. Nem érdemeltem meg őt, sem a szeretetét, sem a barátságát. Ennek ellenére önző módon továbbra is rá támaszkodtam lelkiekben, holott tudtam, hogy ez így nem egészen fair tőlem.
Egyik este vacsorázni vitt.
- Mi az alkalom? – érdeklődtem.
- Hogy végre látok életkedvet a szemedben.
Elpirultam, és szomorkásan elmosolyodtam.
Jól éreztük magunkat, és Mike még arra is rávett, hogy menjünk el valahova táncolni. Korántsem éreztem magam olyan jól a karjaiban, mint… azéban, akiért a szívem még mindig dobogott, bár már halkabban és kevésbé fájón. Olyan beletörődötten. De igyekeztem minél kevesebbet gondolni rá, és minél többet a bennem növekvő kis életre.
Meg Mike-ra, aki minden percben mellettem volt, és amióta kiderült a terhességem, még a nőgyógyászhoz is eljött velem. És ezúttal tényleg nem tévedtem a tesztekkel kapcsolatban. Régi szerelmem az utóbbi napokban szinte úgy várta ezt a gyereket, mintha az övé lenne.
És most éppen a karjaiban tartott, és bár nem ittam egy kortyot sem, tekintettel a csöppségre, mégis kissé elkábultam. Ha nem éreztem volna darabokra szaggatottnak a szívem és a lelkem, még azt a kijelentést is megkockáztattam volna, hogy boldog vagyok. De éreztem.
Ennek ellenére nem tiltakoztam, amikor Mike megcsókolt. Viszonoztam. Aztán hazamentünk. Hozzá. Valamiért furcsa érzésem támadt. A hasam tájékán. De nem foglalkoztam vele.
Mike a karjaiban vitt fel az emeletre, az ő szobájába. Az ágyra tett, és mellém feküdt. Némán elkezdte kigombolni a blúzomat, és ezellen sem tiltakoztam. Széttárta, a mellemre simította a tenyerét, majd újra megcsókolt. Átkaroltam a nyakát, és visszacsókoltam.
Bár nem éreztem semmiféle szikrázást, sem borzongást, mégis jólesett az érintése. Biztonságos volt. És kellemes. Én pedig nem is akartam több izgalmat, így engedtem, hogy levetkőztessen. Utána ő maga is ledobálta a ruháit, és lassan rám feküdt.
Élvezni akartam, amit csinál, de valamiért nem tudtam. Észre sem vettem, mikor kezdtem el könnyezni. Ő viszont még időben megállt, mielőtt a magáévá tett volna. Mély levegőt vett, legördült rólam, és megcirógatta az arcomat.
- Sajnálom – suttogtam.
- Kris... én sajnálom… Nem kellett volna… - dadogta, de nem fejezte be. – Megyek, lehűtöm magam – mondta aztán és elindult a fürdőbe.
Csendben zokogtam még egy pár percig, és újra jelentkezett a fájdalom, de ezúttal már nemcsak a hasamban, hanem a gerincem mentén a derekamnál, és körbesugárzott a testemen. És sokkal erősebben.
- Mike – sikítottam, mire fél percen belül megjelent, csuromvizesen.
- Mi az? – kérdezte.
- Nagyon fáj – zokogtam.
- Hol fáj? A gyerek? – kérdezte aggódva, de nem mert hozzám érni.
- Nem tudom… Mindenhol…
- Beviszlek a kórházba!
Még láttam, hogy kirohan a szobából, és egy pár ruhát hoz nekem az esti elegáns helyett, majd a saját szekrényében kezdett turkálni. Fel akartam ülni, hogy felöltözzek, de elsötétült körülöttem minden.
* Köszi Alexának a gondolatot (L)
