157. fejezet (Rob)
Remegtem, ahogy kiléptem az ajtón. Tartottam tőle, hogy Kristen máris eltűnt.
De megkönnyebbülten láttam, hogy ott ül a lépcsőn. Amint meghallottam, hogy zokog, a szívem megint szerelmesebben kezdett dobogni.
Odaléptem hozzá, és a karjaimba vettem. Azt nem tudtam még, hogyan tovább, de a sírása meghatott. Visszavittem a lakásomba.
A kanapéra ültem, ő az ölemben helyezkedett el, karjai a nyakam körül, és tovább zokogott.
Most hirtelen az törpült el, amit én hittem fájdalomnak. És átéltem magamban mindazt a borzalmat, amit ő érezhetett azóta, amióta megtudta, hogy terhes. A folyamatos feszültséget, amíg kiderült, hogy mégsem az. És a mai tárgyalás is még dobhatott a rossz hangulatán. Aztán meg én…
Még fájt minden tette, de lenyeltem a kifogásaimat, és úgy döntöttem, megpróbálok neki adni még egy esélyt. De még nem voltam teljesen biztos abban, hogy helyesen cselekszek. Mindenesetre ahhoz, hogy még egy esélyt kaphassunk az újrakezdésre, van egy pár dolog, amit tudnom kell…
Ránéztem, és előre féltem a választól, mégis újabb kérdésekkel kezdtem bombázni.
- Ezúttal… – kezdtem halkan, végig mélyen a szemébe nézve. – Meddig leszel Londonban?
Tudni akartam, hogy ha engedek neki és a szívem akaratának, a józan észt intelmeit félretéve, akkor mennyi időm lehet újra átélni a mennyországot, mielőtt a pokolba kerülök vissza.
De nem válaszolt. Ebből már tudtam, hogy ezúttal nem marad itt hetekig. Talán még egy hétig sem… Nem akartam, hogy meglássa az újabb gyötrelmet a szememben, ezért elfordultam tőle.
Végre itt van, a karjaimban, és úgy tűnik, mégis akar engem. De én nem érem be pár nappal, hogy aztán megint elveszítsem. Mindent vagy semmit akarok, gondoltam. Aztán az jutott eszembe, hogy egy kicsiből még lehet minden. A semmiből viszont soha. Ezért most tényleg kockáztatnom kell. Különben nem is fog kiderülni, hogy mi lett volna, ha…
Vettem egy mély levegőt, mielőtt a tűzbe vetem magam, és megpróbáltam rámosolyogni. Éreztem, hogy még nem tökéletes, de gyakorolni fogom.
- Itt maradsz velem addig? – kérdeztem reménykedve.
Kristen csak bólintott, de láttam a megkönnyebbülést a szemében. Hirtelen mégis azt éreztem, jól döntöttem.
Szívem darabkái egyre sebesebb iramban kezdtek összehegedni, bár az értelem még mindig óvatosságra figyelmeztetett. A lelkem viszont újra érzett egy kis boldogságot. És ez felülbírált minden logikus gondolatot.
Egyik kezemet felemeltem, és megcirógattam Kristen arcának bársonyos bőrét.
- Ha tudnád, mennyire hiányoztál – suttogtam.
Nem tudtam, hogy ezt tényleg kimondtam-e, de az elmúlt napok szörnyűségei és gyötrelmei után végre egy kis nyugalmat éreztem. Még ha csak pár napig is fog tartani ez a nyugalom. Arra kell törekednem, hogy a végén mégse akarjon, sőt, hogy egyáltalán ne is tudjon elmenni.
Elhatároztam, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy velem maradjon. De a kevés időnk ellenére nem akartam elsietni semmit.
Sokáig csak néztük egymást, próbáltam újra az emlékezetembe vésni minden vonását, holott ezalatt a pár külön töltött nap alatt is minden kis részlet tökéletesen előttem volt, akárhányszor rá gondoltam.
Aztán a figyelmem elkalandozott a szemeiről… az ajkai irányába. Szaporábban kezdtem lélegezni, és meglódult a szívverésem is. Lassan magam felé húztam, és alig érezhetően egy csókot leheltem a szájára, de utána visszahátráltam egy pár centit. Láttam, hogy az imént érintett ajkaik mosolyra húzódnak, és a világegyetem is megállt forogni egy másodpercre.
Én mégis enyhe megkönnyebbüléssel kissé elmosolyodtam, és a világ összes szerelmével a szememben néztem rá. Valami láthatatlan dolog mégis arra késztetett, hogy ne folytassam azzal, amivel valójában szerettem volna. Az ágyban…
A késztetésnek engedelmeskedve felálltam, és Kristent visszatettem a kanapéra.
- A csomagjaid? – kérdeztem rekedten.
Nem volt könnyű elterelnem a figyelmemet az előbbi gondolataimról, mivel minden vágyam az volt, hogy szeressem őt, kifulladásig, és többé ne eresszem el. De mégis megálltam.
- Jennynél vannak - felelte.
Ezzel egy kis időt nyertem, míg rájövök, mi az oka a saját habozásomnak.
Bólintottam, és elővettem a mobilomat. Míg Jennyvel beszéltem, az erkélyre mentem rágyújtani. Megkértem, mielőbb juttassa ide Kristen bőröndjeit.
- Sikerült tisztáznotok mindent? – kérdezte Jenny totálisan felspannolva.
Láttam, hogy közben Kristen is utánam jön, így csak egy „talánt” válaszoltam.
Ő is rágyújtott, és ivott egy korty narancslét. Most éreztem csak először némi megkönnyebbülést amiatt, hogy kiderült, mégsem vár gyereket. Az ugyanis lényegesen megnehezítette volna a dolgokat kettőnk között. Ami most sem volt könnyű…
Hirtelen letette a cigit a kezéből, de csak a sörömet hozta ki a nappaliból, és iszogatni kezdte. Gyorsan letettem a telefont, mielőtt Jenny bájcsevegésbe kezdene.
- Jenny máris itt lesz – szóltam Kristennek.
Próbáltam rájönni, mi akadályozott meg abban az előbb, hogy a hálóba cipeljem. De még nem sikerült. Csak néztem őt, és szinte el sem mertem hinni, hogy itt van. Úgy éreztem, mintha az elmúlt pár nap meg sem történt volna. Mintha ő el sem ment volna. De a tovább sajgó, bár már reménykedő szívem bizonygatta, hogy az is megtörtént.
Aztán eszembe jutott, hogy Kristen biztosan fáradt, hiszen egész éjjel repült, hogy reggelre ideérjen a tárgyalásra, ami előtt kizárt, hogy evett volna valamit idegességében. Gondoskodó énem felülkerekedett bennem egy pillanatra, de eszembe jutott az is, hogy nincs itthon semmi ehető. Ennek ellenére nem tudtam nem megkérdezni:
- Nem vagy éhes?
Egy másodpercnyi tűnődés után elmosolyodott, de aztán a fejét rázta. Ennek ellenére elhatároztam, hogy szerzek valami ehetőt a számára. A mosolya viszont odatapasztott a korláthoz, aminek támaszkodva álltam az erkélyen.
Hogy vágytam már rá, hogy újra lássam. Furcsa képek villantak be az elmúlt napokról, de nem tudtam őket hova tenni. Az egyiken Kristen ült ugyanitt velem szemben a széken, és ugyanígy mosolygott. Egy másikon a hálószobámban láttam őt… Miközben valójában nem is volt ott.
Ezen elgondolkodtam.
Észleltem, hogy Kristen visszamegy a nappaliba, de nem mentem utána. Ez lehetett az, ami megállított abban, hogy átadjam magam a vágyaimnak, töprengtem. Azt hiszi a tudatalattim, hogy most sincs itt?
De Jenny visszazökkentett a valóságba. Becsengetett. Beléptem a nappaliba, és láttam, hogy Kristen a könnyeit törölgeti éppen, nehogy meglássam. De már késő volt. Vajon miért sírt, gondolkodtam, ahogy kinyitottam Jennynek az ajtót.
Most nem akartam látni, bőven elég volt belőlük azalatt a pár nap alatt, amíg az agyamra mentek Rickkel együtt még a szenvedéseim elején, úgyhogy csak elvettem tőle a bőröndöt, és rá akartam csukni az ajtót. Ő persze még juszt is beintegetett – és kacsintott - Kristennek, de szerencsére beérte ennyivel.
Miután kicsuktam a lakásból, be akartam vinni Kristen csomagját a hálóba, de egy pillanatra megtorpantam. Mi van akkor, ha nem akar velem aludni? Azt mondta, szeret, de ez egy dolog. Még nem igazán tudtam hinni a szavainak, akárhogyan is próbáltam. Az esélyt megkapta, a bizalmamért viszont még dolgoznia kell. De a hol-alvást mégsem kérdezhetem meg tőle, majd úgyis kiderül, ő mit is szeretne. Később. Így továbbmentem.
Még éppen időben emeltem ki a párna alól a gyűrűket rejtő dobozt, mielőtt ő észrevenné, és gyorsan zsebre vágtam. De későn, mert belépett, és észrevette. Csak remélhettem, hogy azt nem látta, mit tettem el. De szótlanul a szerkényhez lépett, én meg visszasiettem az erkélyre és újra rágyújtottam.
Most semmiképpen nem adhatom oda neki egyiket sem. Csak azt nem tudtam még, hova rejtsem, hogy ne találja meg, még véletlenül se. Az csak újabb fájó sebeket szaggatna fel, az meg most egyikünknek sem hiányzik.
- Lezuhanyoznék, ha nem baj – szólt ki utánam az erkélyre.
Háttal álltam az ajtónak, de a vállam fölött rápillantottam.
- Csak nyugodtan.
Sokáig zuhanyzott. Én meg próbáltam nem elképzelni őt a fürdőszobában. És arra is igyekeztem nem gondolni, milyen volt, amikor együtt zuhanyoztunk. Felnyögtem az elfojtott vágyakozástól, és újabb cigire gyújtottam. Ezt nem fogom kibírni. Akármit is tett Kristen, még mindig maga a kétlábon járó csábítás.
Amellett, hogy szerelmem új erőre kapott iránta, a vágyam sem szűnt meg egyetlen percre sem. Sőt, ha lehet, mindkettő csak fokozódott. Az továbbra is kellemetlenül érintett, hogy hazudott, nem is egyszer, de ez a két másik érzés a reménnyel karöltve lassan kezdték felépítgetni a romjaimat.
Hallottam, hogy nyílik a fürdő ajtaja, de nem mertem bemenni még, nehogy meglássam egy szál törölközőben például… Akkor véget érne minden megmaradt önuralmam.
Ő viszont kijött hozzám. Láttam, hogy egy farmert vett fel, ami persze semmit nem bízott a képzeletre, és egy kinyúlt pólót, ami még annyit sem takart, mint amennyit illendő lett volna. Félig lecsúszott a vállán is, ezzel új ritmusra keltve szívemet.
Nyeltem egyet, és igyekeztem visszafogni magam. De Kristen merészebb volt nálam. Vagy csak inkább azt nem tudta, meddig tart az önuralmam.
Odalépett egészen közel hozzám. Az illata és a pillantása elfeledtettek velem mindent. Kivette a cigit a kezemből, és beleszívott. Aztán a sört, és beleivott. Mint legeslegelső alkalommal, most is dühös irigységet éreztem a cigarettaszál és az üveg szája iránt, amelyek az ajkaihoz érhettek.
Én is ízlelni akartam immár újra. De ő visszapakolt mindent a kezeimbe, és hirtelen hátat fordított. Nem bírtam levenni a szemem róla, ahogy visszasétált a lakásba. Nem tudtam, hogy ezt mire véljem. Lehet, hogy megint csak játszik velem… De az is lehet, hogy azt hiszi, a legjobb út a békülés felé az, ha újra elcsábít?! Mert akkor valóban jó úton halad a célja felé.
De ezzel újra a szívem kerülne veszélybe… Ha engednék neki.
Egy pillanatra megint felvillantak azok a képek. És eltöprengtem. Még semmi sem biztos. Ez az egész nap. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy itt van, beszéltem vele, beismert mindent… De az is lehet, hogy nem bírtam tovább, leittam magam, és megint csak hallucinálok.
Akkor is meg kell győződnöm végre róla, hogy nem álmodok. Elszántan elnyomtam a cigit, letettem az üveget, és a hálóba mentem utána.
Az ajtóban megtorpantam. Éppen elővett egy pulcsit. Ilyet nem tett egyik képzelgésemben sem. Ráadásul közelebb jött hozzám, és megállt előttem. Újra megéreztem az illatát. Sokkal valósághűbb volt ez is, mint a fantáziáimban.
Lassan felemeltem a kezem, hogy megérintsem. Ha nem foszlik szét, akkor tényleg itt van. Nem foszlott szét. Selymet tapintottam. A haján is végigsimítottam, mire lehunyta a szemét, és megint mosolygott. Nem mertem elhinni. Meg kellett kérdeznem.
- Tényleg itt vagy?
Kinyitotta a szemeit, és egyenesen rám nézett.
- Itt vagyok – felelte.
Kezem ekkor a tarkójára csúszott, míg a másikkal a derekánál fogva húztam magamhoz közelebb. Újra lehunyta a szemét, odahajoltam az ajkaihoz, és egy másodperccel később végleg megbizonyosodtam róla, hogy valóságos és tényleg itt van…
Megcsókoltam, a szívem lángra lobbant, a lelkem megbocsátott.
