107. fejezet (Rob)
A tippem bejött, miszerint Kristen csak azért tette vissza a gyűrűt a helyére, hogy egyrészt ne tudjam meg, hogy kutatott utána, másrészt, hogy ki is tudja fejezni az örömét.
Amivel engem is végtelenül boldoggá tett ugyan, de maradtak kétségeim azt illetően, hogy ez vajon neki most mit jelent?
Nem eljegyzésnek szántam, alig pár hét ismeretség után, meg egy óceánnyi távolság akadályával szemben hogyan is gondolhattam volna bármi olyasmire?! De ezen inkább nem most kezdtem el rágódni, inkább átadtam magam a pillanat varázsának.
Kristen olyan érzelmeket is képes volt belesűríteni a csókba, amelyekről azt sem tudtam eddig, hogy léteznek. Én csak a magam szenvedélyével tudtam viszonozni neki ezt, addig, míg végül el nem húzódott.
A szemében újra könny csillant, de közben mosolygott, így nem kezdtem el aggódni, hogy mi történhetett. Visszamosolyogtam rá, erre elvackolta magát az ölemben, majd cigiért kezdett kotorászni.
Rágyújtottunk, és megilletődötten figyeltem, ahogy a gyűrűjét nézegeti, forgatgatja…
Tudtam, hogy tisztában van a szavaim jelentésével, melyek szerint nem akarom, hogy ez bármiben is hatást gyakoroljon a döntéseire, vagy akármilyen érzelmeire. De persze magamban legbelül mégis azért fohászkodtam, hogy igenis befolyásolja.
Szerettem volna, ha nem csak ez a pár nap jut nekünk, amíg a sors akarata szerint az életünk egy időre összekapcsolódott, hanem sokkal több.
Mindig hittem a sorsban, és abban, hogy amit elénk sodor, azt meg kell ragadni, és ki kell élvezni maradéktalanul, az utolsó cseppig, de abban is hittem, hogy valamilyen szinten magunk irányítjuk a sorsunkat, és ez csakis a mi saját döntéseinken alapul. Némileg ez ellentmondásnak tűnhet, de a saját vágyaimmal és akaratommal tisztában voltam, és már többször elhatároztam, hogy nekem csakis az lesz mindig a legfontosabb, hogy Kristen kedvére tegyek, és alkalmazkodjak az ő szándékaihoz.
Mégis nehezen tudtam volna elviselni azt, ha ő esetleg mást akar, ha máshogy tervezi a jövőnket, mint ahogy én. Amely jövő az ő részéről lehet, hogy nem fonódik össze. Hanem külön utakon folytatódik.
De ha így lesz, azt is el kell fogadnom.
Mielőtt még mélyebbre süllyedtem volna az agyam kreálta ötletelésben Kristen jövőbeli döntéseit tekintve, eszembe jutott, hogy van még egy meglepetésem, aminek talán majdnem ennyire tud majd örülni, mint a gyűrűnek.
Eddig nem mertem megkérdezni, sőt, a vele történtek után el is vetettem az egészet, de most, hogy a jelek szerint már nem fél tőlem, talán… van esélyem.
- Mit szólnál hozzá, ha eltűnnénk egy pár napra, csak mi ketten? - kérdeztem.
Meglepetten pillantott rám. Valószínűleg ő is a gondolataiba merült az imént.
Ahogy felfogta viszont a szavaim értelmét, újra elmosolyodott.
- Benne vagyok! - vágta rá csillogó szemekkel. – Hova megyünk?
Felnevettem a lelkesedésén.
- Van egy kis házikó Brighton-ban, amit sikerült kibérelnem a hétvégére.
Kicsit értetlenkedve pislogott rám.
- Kibéreltél egy házat nekünk? – hitetlenkedett.
- Igen – feleltem egyszerűen.
- És ezt miért csak most mondod?! – ölelte át a nyakam, hogy puszikkal halmozza el az arcom.
Örültem neki, hogy egy ilyen apróság ennyire boldoggá teszi.
- Eddig… - haboztam. – Kicsit aggódtam, hogy ha kettesben leszünk… az neked milyen lesz.
Tekintete ekkor elsötétült, de ennek ellenére hősiesen mosolygott tovább.
- Hát… Egész jól elvisellek - kacsintott. - És felőlem akármikor indulhatunk – nyugtatott meg komolyabb hangon.
- Biztos? – kételkedtem tovább.
- Nem félek tőled – nézett őszintén a szemembe. – Tudom, hogy te soha nem tennél olyat… amit nem akarok – csuklott el a hangja.
Újra riadtnak látszott, és elfordult. Ezt nem akartam. Nem akartam, hogy bármi emlékeztesse, de valahogy muszáj volt megtudnom, hogy a tettei ellenére mit is gondol.
Magamhoz húztam, és a vállamra döntötte a fejét. Láttam, hogy elnyomja a cigit és egy újabbra gyújt. Ezek szerint mégis felidegesítettem.
- Én beérem annyival, amennyit magadtól adni akarsz – szóltam halkan. – És soha nem tudnálak bántani – tettem hozzá kis szünetet követően.
Kristen ekkor felnézett rám, bizalommal teli tekintettel.
- Tudom, és köszönöm.
- Nincs ezen mit megköszönni – hárítottam.
Számomra világos volt, hogy az én akaratom csak másodlagos. Minden tőle függ. És szerettem volna, ha ezt ő is tudja.
Újra a gyűrűt kezdte nézegetni elmélyülten.
- Szóval, mikor indulunk? – kérdezte egy idő múlva.
- Mit szólnál a holnap reggelhez?
- Tökéletes! – vigyorogta el magát. – Akkor nekiállok csomagolni.
És fel akart kelni az ölemből, de ezt nem engedhettem, így szorosabban karoltam át.
- Ne siess úgy. Van még időnk.
- Jennyék tudnak már róla?
- Rick és Jenny segített megszervezni – vallottam be.
Nagy szemeket meresztett.
- Szóval szövetkeztetek ellenem?!
- Nem ellened, érted.
Erre meghatottan elmosolyodott. Újra. Kezdtem túlságosan hozzászokni ismét a mosolygós Kristenhez. De kifejezetten tetszett a dolog.
- Olyan kedvesek vagytok!
- Csak szeretünk…
Egy gyengéd csókot nyomott a számra, majd eltöprengve elhúzódott, és újra fel akart kelni. Ezúttal hagytam.
- Telefonálnom kell egyet – mondta, de azt nem kötötte az orromra, kivel akar beszélni.
Arra gondoltam, biztos Jennyt hívja fel. Bement a nappaliba, én pedig újabb cigire gyújtottam. Vártam, hátha meghallom beszélni, de semmi. Csak csönd.
Belestem az erkélyajtón át, láttam, hogy a nappali közepén áll, háttal nekem, lehajtott fejjel és valószínűleg a telefonját tartja a kezében.
Visszafordultam, és az égre bámultam. Reménykedtem benne, hogy a hétvégén szép idő lesz, nem lenne túl hangulatos bezárva tölteni az egész napot. Bár feltehetően akkor sem unatkoznánk.
De persze csak szépen lassan és fokozatosan mehetünk tovább, fegyelmeztem magam, mielőtt fantázián képtelen fordulatokat vesz.
Kristent még mindig nem hallottam beszélni senkivel, és ez furcsának tűnt. Talán csak sms-ezik, nyugtattam magam.
A következő pillanatban azonban csapódott a fürdő ajtaja, és az ajtón újra belesve már nem láttam sehol.
A mobilja viszont a nappaliban hevert a szőnyegen. A cigit elhajítva ugrottam fel, és a fürdőhöz rohantam. El sem tudtam képzelni, mi történhetett.
Talán rosszul lett… megint a fájdalom a hasában, töprengtem. Akkor mégiscsak „jó”, hogy reggel nem tettünk újabb lépéseket a kapcsolatunk újraépítése érdekében…
- Kristen? – szólongattam többször, de semmi válasz.
Megpróbáltam benyitni, de az ajtó zárva volt.
- Jól vagy? Kérlek, mondj valamit! – könyörögtem.
Kezdtem egyre idegesebb lenni.
Újra csak csend.
Tehetetlenül túrtam a hajamba, és az ajtót nézegetve azon kezdtem töprengeni, vajon be tudnám-e törni?! Biztos elájult, vagy… nem, bele sem mertem gondolni, mi lehet a baja.
- Kristen? – szóltam újra. – Kérlek, nyisd ki az ajtót.
Ekkor végre megszólalt.
- Hagyj békén – sírta.
Megállt bennem az ütő. Sír. És azt mondta, hagyjam békén. Hagyjam békén?!
Ezt nem gondolhatja komolyan.
Hallottam, hogy megnyitja a csapot, de ez sem tudta elnyomni a sírása hangjait.
- Kristen! – szóltam erélyesebben. – Betöröm az ajtót, ha nem nyitod ki!
Most már komolyan kezdtem megijedni.
A zokogás abbamaradt, de a csap még folyt. Aztán az sem. Újra csend. Idegtépő csend.
- Kérlek, hagyj most békén egy kicsit – szólt újra.
Ez már valamivel megnyugtatóbb volt. Egy kicsit.
Az ajtó betöréséről letettem, de csak átmenetileg. Azon kezdtem gondolkodni, vajon mi történhetett… Én tettem valamit?! Vagy megijedt, amikor rádöbbent, hogy a hétvégén tényleg teljesen kettesben leszünk egy idegen helyen, és ez rémisztette meg ennyire?!
De akkor sem kellene sírnia, én elfogadnám, ha nemet mondana. Fájna, de beletörődnék. Viszont itthon is kettesben vagyunk. Elvetettem a gondolatot. Nem, biztosan nem ettől fél. De akkor mi a fene történt?!
- Kristen – suttogtam kétségbeesve.
Újra elszántan az ajtóra meredtem. De ahelyett, hogy nekiestem volna, a félfának támaszkodtam, és halkan bekopogtam.
- Nyisd ki, kérlek szépen – szóltam kicsit hangosabban, hogy meg is hallja.
Nem válaszolt. Dühösen elléptem az ajtótól.
- Oké. Kimegyek az erkélyre, csak kérlek, gyere elő és mondd el mi a baj.
Persze eszem ágában sem volt moccanni akár egy centit sem, de talán erre előmerészkedik majd. Percek teltek el. Nem így történt.
Csalódottan körbenéztem a szobában, és megláttam a telefont a földön. De nem beszélt rajta senkivel. Akkor…
Odaléptem, és felemeltem. Elkezdtem nyomkodni.
Láttam, hogy vannak nem fogadott hívások a listán. Jenny, még Rick is kereste előző nap, meg ma reggel…
És Tom.
Elsápadtam.
