169. fejezet (Rob)
A nap további részében ki sem moccantunk az ágyból. Igyekeztem megtenni minden tőlem telhetőt annak érdekében, hogy Kristen minél előbb teherbe essen, de mindez egyáltalán nem esett nehezemre. Éppen ellenkezőleg.
Együttléteink minden pillanatát jobban élveztem így, mint eddig valaha. Attól még tartottam ugyan egy kicsit, hogy hátha Kristen csak azért egyezett bele az egészbe, mert akár már az első három – azaz négy – alkalommal minden bizonnyal megfogant, mégis reménykedtem, hogy végül nemcsak emiatt fog velem maradni.
Aggályaim ellenére megpróbáltam másként is levenni a lábáról szerelmemet. Este vacsorát főztem neki, ami persze korántsem volt egyszerű feladat, Kristen ugyanis megállás nélkül körülöttem sündörgött, szerinte kizárólag érdeklődési célzattal, de persze nem tudta megállni, hogy minden adandó alkalommal megakasszon a munkában. Hol egy csókot követelt, hol belekóstolt a hozzávalókba, ezekkel tökéletesen kizökkentve engem.
A vacsora végül mégis elkészült, és miután megettük, a klubba indultunk, mert Jenny délután felhívta Kristent, hogy valamit sürgősen meg kell beszélnie vele. Ez éppen kapóra jött nekem, mert beszélni akartam Briannel, hogy ezentúl nem fogok fellépni nála. Kristen persze rögtön tiltakozott ez ellen, mondván, kár megfosztani az emberiséget az előadásaimtól. De ezen csak mosolyogtam.
Most mindenekelőtt arra fektettem hangsúlyt, hogy hogyan tartsam őt végleg magam mellett. A világ végére is elmentem volna vele, ha ezt kívánja, de még nem tudtam pontosan, ő mit is szeretne.
Eltöprengtem egy régebbi gondolatomon, Brightonon is. Talán nem is olyan hülye ötlet, hogy odaköltözzünk... Mert akármilyen fájdalmas is volt, amikor Kristen elhagyott, ott igazán boldogok voltunk. Már nem kételkedtem abban, hogy azokat a pillanatokat nem játszotta meg. És a többit sem. Csakis a szakítást. Így, hogy már tudtam, hogy színészkedik is időnként, elismeréssel adóztam a tehetsége mellett. Engem tökéletesen sikerült akkor megtévesztenie.
A klubban már ott volt Rick és Jenny. Mindketten hangos örömsóhajt hallattak, amint megláttak bennünket kézen fogva közeledni. Rendeltünk pár italt, de Kristennek csak narancslevet engedélyeztem, hiába könyörgött bele egy kis vodkáért ízesítő gyanánt. Azt megengedtem neki, hogy kávézzon, és egyelőre cigizzen is, de az alkoholtól kegyetlenül eltiltottam.
Persze mérges is lett emiatt, de gondoltam, valahogy csak kiengesztelem majd, így nem hatott meg túlzottan a durcáskodása. Tüntetőleg hátat is fordított nekem, és úgy kezdett el Jennyvel cseverészni, de ennek ellenére érinteni akartam, ha már a figyelmét szánt szándékkal megvonta tőlem.
A háta mögé álltam, és átkaroltam a derekát. Így testünk szorosan egymáshoz simult, és máris tudtam, hogy ezzel öngólt rúgtam. Jobban elterelte így a figyelmemet Rickről, akinek épp a legénybúcsúját tervezgettünk, mint bármi más. Jenny egyik kérdésére viszont felfigyeltem.
- Meddig maradsz itt? – kérdezte Kristentől.
Kíváncsian füleltem, hogy vajon szerelmem elmondja-e neki az esetleges terhességével kapcsolatos ügyünket, de csak kitérően válaszolt.
- Még úgy két hétig biztosan. Miért?
Jenny ennyitől is ujjongani kezdett.
- Akkor segíthetsz megszervezni az esküvőmet – mondta kedvesemnek.
- Uhh, oké – felelte ő tétován – Mikor is lesz?
- Másfél hónap múlva. Nem akarsz tovább maradni, hogy itt lehess addig?
Másfél hónap. Mit meg nem adtam volna érte, ha ennyyi ideig még biztosan itt marad. Velem. De egyelőre minden attól függ, hogy két hét alatt sikerül-e összehoznunk azt a babát. Mert ha nem… Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy akkor megint el fog menni. És nekem el kell majd engednem. Így szólt a ki nem mondott megállapodásunk.
Hogy szomorúságomat leplezzem, tovább taglaltuk Rickkel a legénybúcsú részleteit. Egy pár perc múlva viszont Kristen eltűnt a karjaimból. Meglepetten néztem utána, de csak vállvonogatva mutogatott Jenny felé, aki az egyik box felé húzta.
Amint a lányok hallótávolságon kívül kerültek, Rick máris faggatni kezdett.
- Akkor most minden rendben kettőtök közt?
Próbáltam rá figyelni, de időről időre Kristen felé pillantottam. Már az is hiányérzetet okozott nekem, hogy nem volt közvetlenül mellettem.
- Hát… Egyelőre nálam marad – mondtam Ricknek.
Felvonta a szemöldökét.
- Ez nem hangzik túl biztosnak.
Szívem mélyén fájdalmat éreztem, mert tudtam, hogy igaza van.
- Tudom, de nem tarthatom rabságban örök életére.
Erre felnevetett, de nekem nem volt kedvem vele nevetni.
- Akkor… Kérd meg a kezét, ahogy tervezted is – mondta jókedvűen, mintha ezzel minden gondomat megoldhatná.
De csak egy meglehetősen mogorva pillantást kapott cserébe.
- Nem – mondtam határozottan. – Nem akarok lehetőséget adni neki arra, hogy visszautasítson.
- Miért tenné? Egyértelműen odavan érted!
Újra a lányok irányába néztem, és láttam, hogy Kristen is engem figyelt, viszont amint meglátta, hogy én is rápillantok, lesütötte a tekintetét. Ezek szerint ő is szemmel tart, gondoltam elégedetten.
- Látod? – mutatott rá Rick, hogy valamelyest igaza van.
De továbbra sem mertem bízni abban a feltevésében, hogy Kristen biztosan igent mondana. És még egy olyat nem élnék túl. Mint… amikor visszaadta a másik gyűrűt is. Pedig az nem is eljegyzési volt. Nem, ezt nem kockáztatom meg. Ha szeret, akkor velem marad anélkül is. Ha pedig nem…
- Ez nem bizonyít semmit – mondtam Ricknek, és ittam egy kortyot a sörömből.
- Én a helyedben megpróbálnám – kötötte az ebet a karóhoz múltbéli börtönőröm, de továbbra sem győzött meg maximálisan.
Még egy pillantást vetettem a lányok felé, és Kristent láttam fuldokolni. Azonnal mellette termettem, és leültem mellé.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Semmi – krákogta szerelmem.
- Biztos?
- Persze, menj csak vissza Rickhez szervezni a bulitokat – küldött el Jenny is, elég félreérthetetlenül célozva arra, hogy éppen zavarok.
Nem tudtam, mi lehetett az oka annak, hogy Kristen nyilvánvaló megdöbbenésében félrenyelt, de ki akartam deríteni. Viszont ő is egyetértett Jennyvel, hogy jobb, ha megyek, ezért egy gyors csókot adtam neki, és miután meggyőződtem róla, hogy már jól van, magukra hagytam őket. Előtte azonban egy figyelmezető pillantást vetettem Jenny felé. Reméltem, hogy megérti, mit akartam neki üzenni.
- Mi történt? – érdeklődött Rick, ahogy visszaértem mellé.
Tovább figyeltem Kristent a távolból, és bár kissé sápadt volt, már újra Jennyt faggatta valamiről.
- Csak félrenyelt… - Aztán eszembe jutott, hogy Jenny is tud a tervezett, majd lefújt lánykérésemről. – Ugye nem mondaná el neki, hogy el akartam venni? – kérdeztem Ricket.
- Nem hiszem – felelte, de nem oszlatta el a kétségeimet.
Közben előkerült Brian is, így elterelődött a figyelmem az iménti incidensről. Miután mondtam neki, hogy a közeljövőben nem tudok nála fellépni, nem haragudott, mivel az utóbbi időben sem tettem, de megkért, hogy az újabb felfedezettjét lássam el „szakmai” tanácsokkal majd valamikor.
Egy bizonyos Kathyről volt szó, akit még nem ismertem. Brian a színpad felé mutogatott, ahol egy fiatal szőke lány gitározgatott, és énekelt. A hangja nem volt rossz, de amióta itt voltunk, fel sem tűnt, hogy valaki élőben játszik. Ennek ellenére megígértem Briannek, hogy majd segítek neki. Ez a minimum, amit tehetek. Kathy néhány hangot valóban mellépendített, ahogy megállapítottam, amint egy percig rajta felejtettem a figyelmemet.
Aztán visszafordultam Kristen felé, de nem láttam a helyén. Csak Jennyt, amit a női mosdók felé rohan. Habozás nélkül iramodtam utána.
- Kris, jól vagy? – kérdezte éppen az ajtó előtt.
- Mi történt? – kérdeztem tőle, de lehajtotta a fejét, és csak a vállát vonogatta.
Szívesen kitekertem volna a nyakát, amiért megint húzza az idegeimet, de most fontosabbnak tartottam azt, hogy megtudjam, Kristennek mi baja van.
- Kristen! – szólaltam be neki a csukott ajtón.
Egy pillanatig nem válaszolt, de aztán végre igen.
- Minden rendben, egy perc és megyek – mondta, de volt valami furcsa a hangjában. Félni kezdtem.
- Nyisd ki, kérlek – kértem, de nem reagált.
Jenny felé fordultam, és egy picit odébb húztam az ajtótól.
- Mit mondtál neki? –faggattam.
- Én… semmit. Csak…
- Csak???
- Ez a ti dolgotok, nem akarok jobban összekavarni mindent.
Ettől tartottam. Hogy Jenny nem mond majd semmi használhatót. Meg attól, hogy Kristen sem lesz túl közlékeny.
- Kristen – szólongattam tovább újra az ajtóhoz lépve.
Egy pár perc elteltével végre nyílt az ajtó. Kilépett rajta szívem szerelme, én meg bepillantottam mögé a mosdóba, de egyedül volt. Aztán magamhoz vontam, és megpróbáltam megfejteni az arckifejezését, hogy megtudjam, mi lehetett az ok, amiért bezárkózott. De semmi. Csak annyit láttam, hogy sírt.
- Mi történt? – kérdeztem újra.
Válasz helyett csak megrázta a fejét.
- Menjünk haza – kérte.
Rettegtem, de reméltem, hogy otthon majd kiderül minden. Bár tartottam tőle, hogy nem fog igazat mondani.
Visszamentünk a többiekhez elbúcsúzni, ahol Jenny egy pillanatra még félrehúzta mellőlem Kristent. A zaj miatt nem hallottam, miről beszélgetnek.
Hazafelé a kocsiban nem sok szót váltottunk. Azért fohászkodtam, hogy ne legyen semmi komolyabb baj. Bár erre csekély volt az esély. Eddig akárhányszor boldog órákat töltöttünk együtt, szinte mindig jött valami, ami elrontotta ezt. Tartottam tőle, hogy most is ez lesz, bár elképzeléseim sem voltak, mi zaklathatta fel így Kristent.
Mire hazaértünk, kedvesem arcán már nyoma sem volt a sírásnak, de a lakásba érve azonnal az erkélyre ment, és rágyújtott. Odaléptem mellé, és átöleltem, de eltolt magától. Erre lesápadtam, és visszamentem a nappaliba, arra gondolván, hogy biztos egy kicsit egyedül akar maradni.
De nem bírtam sokáig. A félelmeim feléledtek. Meg akartam tudni, mi volt a baj. Talán én hibáztam?! Egy perc múlva visszamentem hozzá, hogy kiderítsem.
- Mondd el, kérlek, én tettem valamit?
- Nem… Én tettem.
Erre minden elképzelhető szörnyűség átfutott az agyamon. Mivel már hazudott nekem, nem tudtam kizárni sem azt, hogy tényleg terhes volt, és elvetette, sem pedig azt, hogy Mike… A feszültség fojtogatta a torkomat.
- Mit? – kérdeztem, és előre igyekeztem nem kiborulni majd a válaszától.
- Elhagytalak – suttogta összerezzenve.
Szóval „csak” ennyi. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és újra átöleltem. Nem akartam, hogy ő is szenvedjen amiatt, amit már én is lezártam magamban. Felemeltem az állát, hogy kénytelen legyen rám nézni, és próbáltam megnyugtatni.
Mindkettőnket.
- De most itt vagy – mondtam. – És csak ez számít.
