156. fejezet (Rob)
Persze, hogy volt otthon narancslém. Bár titkon reméltem, hogy egy percre elszabadulhatok a közeléből, amikor lemegyek venni, ha nincs, és azalatt össze tudtam volna magam szedni annyira, hogy tiszta fejjel álljak elé, és hallgassam meg, amit mondani fog, de nem volt szerencsém.
Neki töltöttem egy pohárral belőle, de magamnak egy sört vettem elő – tekintettel az újbóli vészhelyzetre – és mindezekkel együtt kiléptem Kristenhez az erkélyre.
Cigizett. Vagyis lehet, hogy mégsem terhes, gondoltam. De türelem!
A poharat és az üveget a párkányra tettem, és őt kezdtem figyelni.
Zavarodottnak és bűntudatosnak tűnt. De legalább már nem volt üres a tekintete. Egy pár perc gyötrődés után a könnyei is kicsordultak. Ezt nem bírtam tovább. Odaléptem hozzá, és magamhoz húztam. Biztos voltam benne, hogy a tárgyalás alatti feszültség jön most ki rajta. És örültem, hogy mégis itt lehetek vele ebben a pillanatban.
- Nyugodj meg, most már vége van – súgtam.
Aztán eszembe jutott az is, hogy lehet, más miatt sír. De nem mertem belegondolni sem, hogy mi miatt.
Ő is szorosan átkarolt, így elhúzódni sem tudtam az elméleteim miatt, de ahogy megéreztem magamhoz simulni karcsú testét, már nem is akartam. Olyan fantasztikus volt őt újra a karomban tartani. Pár napja bármit megadtam volna ezért a percért. És bárcsak minden vágyam így teljesülne… De erre kevés az esély.
- Sajnálom – súgta elcsukló hangon, miután kibőgte magát.
Ekkor eleresztettem, és én is cigi után kezdtem kutatni a zsebemben. Megtaláltam, meggyújtottam, és nekitámaszkodtam Kristen mellett a korlátnak.
Ő is elszívta a cigije maradékát és mély levegőt vett.
- Én… bocsánatot kérek – mondta halkan.
Nem voltam benne biztos, hogy már kettőnkről van-e szó, vagy arról, amiért az imént elengedte az érzelmeit és kisírta magát a vállamon.
- Miért? – kérdeztem.
Tudnom kellett. Ekkor rám nézett, fájdalmas tekintettel, de én éreztem, hogy nem tudom eltitkolni előle a saját fájdalmamat sem.
És ő máris tett róla, hogy még jobban fájjon.
- Mert… hazudtam.
Ezt rosszabb volt hallani, mint azt, amikor szakított velem.
- Miben? – faggattam tovább.
- Mindenben.
- Kristen – nyögtem, majd elfordultam.
Körülnéztem, és ráeszméltem, hogy nem éppen alkalmas helyen kezdtük el ezt a témát. Megfogtam a karját, és behúztam a nappaliba.
- Ezt ne itt beszéljük meg – mondtam útközben.
Leülte a kanapéra, és én is mellé ültem, tisztes távolságba. És nem bírtam tovább magamban tartani, ami a szívemet nyomta.
- Tudom, hogy szerdán nőgyógyásznál voltál – kezdtem, és egy pillanatnyi meglepődést követően Kristen helyeslően bólintott.
- Igen.
Rettegtem valamelyest a következő kérdésemtől, de meg kellett végre tudnom. És reméltem, hogy ezúttal nem hazudik.
- Terhes vagy?
A szemembe nézve válaszolt.
- Nem.
Akkor viszont minden bizonnyal elvetette. Mégis. Anélkül, hogy engem megkérdezett volna. Hiszen lehet, hogy az én gyerekem lett volna. Elfordultam tőle. Ezzel egy újabb sebet ejtett rajtam. Már nem számoltam, hányadikat.
- És ha mégis az enyém volt? – kezdtem halkan. – Miért nem tudtad elmondani, hogy nekem is lehessen beleszólásom?!
- Rob – szólt hirtelen, és a karom felé nyúlt, de most nem tudtam volna elviselni az érintését, ezért elrántottam. – Nem is voltam terhes – folytatta.
Erre viszont felkaptam a fejem. De tovább kételkedtem. Hiszen nőgyógyásznál is volt. Bár a telefonban is arról próbált meggyőzni, hogy nem állapotos, de akkor is. Összezavarodtam. De nem voltam képes hinni neki.
- És honnan tudhatnám, hogy nem most hazudsz?
Féltem, hogy megint beleesek a csapdájába úgy, hogy többé kimászni sem tudok. Attól tartottam, hogy nem leszek elég erős ellenállni annak a dolognak, ami Kristen felé vonzza az egész lényemet, de így, hogy már be is ismerte, hogy hazudott nekem, nem tudtam többé feltétel nélkül megbízni benne.
És úgy éreztem, bizalom nélkül a kapcsolatunk sem lehet már a régi, hiába vágytam rá mindennél jobban, hogy rendeződjön köztünk minden.
- Felhívhatod az orvosomat. Én is legalább annyira megdöbbentem, amikor közölte, hogy csak hormonzavar miatt lett pozitív a teszt, mint te az imént – magyarázta nyugodtan.
Ezen elgondolkodtam. És el akartam hinni, hogy valóban így volt. De akkor is! Miért nem bízott meg bennem annyira, hogy elmondja?! Fájt magamnak is bevallanom azt, amire eddig még nem gondoltam. Ha meg is bocsátanék neki, honnan tudhatnám ezentúl, mikor mond igazat? Sehonnan, válaszoltam meg a saját kérdésemet. És még jobban szúrt a szívem.
- Miért nem mondtad el? – kérdeztem.
Legalább az okait hadd tudjam. Feltéve, ha azoknak van valóságalapjuk, szólalt meg az önmarcangoló felem. Azonnal rászóltam. El kell döntenem, hogy hiszek-e neki most, vagy soha többé nem. De még nem tudtam dönteni.
- Azt hittem, épp elég, ha én szenvedek attól, ha esetleg… nem tőled van – vallott Kristen remegő hangon.
Ekkor végtelen fájdalommal néztem rá újra. Tényleg nem bízott bennem, sem abban, hogy még akkor is mellette maradnék, ha Tom gyereke lett volna.
- Ez is elmondhattad volna – vetettem a szemére. – Miért nem bíztál bennem? – kérdeztem nem titkolt keserűséggel a hangomban.
- Igazad van, annyira sajnálom – suttogta.
Láttam rajta, hogy tényleg bánja. De még kételkedtem. Féltem attól, hogyha újra a kezébe teszem a szívemet és a lelkemet, megint a porban végzi. Én meg minden bizonnyal valamelyik elvonón kötök ki. Vagy a hullaházban.
Nem tudtam tovább nézni az ő szemeiből felém sugárzó könyörgést és fájdalmat, ezért felálltam, úgy éreztem, innom kell valamit. Az erkélyre mentem az ott felejtett sörömért, majd visszaültem Kristen mellé a kanapéra. Közben eszembe jutott még valami. A gyerek már tisztázódott, de…
- Mike hogyhogy nem jött veled? – kérdeztem semleges hangon.
Tényleg kíváncsivá tett azzal, hogy egyedül jött ide. Mert ha a feltételezésem és az ő állítása szerint, vagyis hogy Mike-ot szereti együtt vannak, akkor Mike elég nyámnyila lehet, hogy beletörődött abba, hogy Kristen "otthon hagyta”. De ha Kristen az ilyenekre bukik… A féltékenység újra tombolni kezdett bennem. Nem akartam, hogy bárkire is bukjon. Rajtam kívül persze. Ezzel be is vallottam magamnak, hogy minden hazugsága ellenére is szerelmes vagyok belé. Végérvényesen. És örök életemre.
- Nem vagyunk együtt – felelte.
Félig meglepetten, félig reménykedve pillantottam rá. De még mindig nem mertem hinni a füleimnek
- Na ne mondd – kezdtem. – Hisz együtt aludtatok, amikor hívtalak a hét elején… és nála laksz.
- Csak barátok vagyunk.
Erre hitetlenkedve felmorrantam, és a fejem csóváltam. Méghogy barátok. Kristennek nincs fogalma arról, mekkora kísértést jelent egy férfi számára. Kizárt, hogy bárki beérné csupán a barátságával.
- Látod, ezt tényleg nem hiszem el – feleltem.
- Pedig ez az igazság – védte magát tovább. - Kérlek, higgy nekem.
Itt szakadt el az önuralmamat tartó egyik fonál.
- Hogy hihetnék, Kristen?! – emeltem fel a hangomat önkéntelenül is. – Amikor… elhagytál, azt mondtad, miatta, és aztán kiderült, hogy terhes vagy, ami meg nem is igaz. De nem szóltál róla egy rohadt szót sem! Mike meg idejött, te rögtön elmentél vele… Még azt is hagytad, hogy megcsókoljon!
Tudtam, hogy összevissza beszélek, de nem voltam már képes értelmes gondolatokra sem. A szívem darabkái ahelyett, hogy összeforrni kezdtek volna, újra elkezdtek széthullani.
Annyira szerettem volna hinni neki, és megbocsátani mindent, de nem sikerült.
- És azóta egyfolytában vele voltál. Velem még csak beszélni sem voltál hajlandó és… - folytattam, de végül lemondóan sóhajtottam. - Most meg itt vagy, és én nem tudom, hogy mit higgyek.
- Mike csak befogadott, ameddig helyrerakom magamban a dolgokat. Nem volt kedvem hazamenni a családomhoz – magyarázta.
Minden erőmmel azon voltam, hogy higgyek neki. Akartam. De nem ment… Kezdtem elkeseredni. Azt tudtam, hogy akarom őt, de… Nem tudtam, mit csináljak.
- Szeretlek – súgta még ráadásul.
Ez volt a legrosszabb, amit tehetett. Lehunytam a szemem, és elfordultam tőle.
Én valóban szerettem őt. És teljesen máshogyan képzeltem el ezt a találkozást. De a várakozásaimmal ellentétben még kínzóbb volt az egész, mint gondoltam.
Ittam egy kortyot a sörömből. Nem voltam képes megszólalni. Nem óvatosságból, és nem is rajta akartam bosszút állni azzal, hogy nem reagálok a vallomására, csak már nem hittem a mesékben. És a csodákban sem többé.
Úgy éreztem, végleg elveszítettem. És most magam miatt. Mert nem vagyok képes egyszerűen felülemelkedni a csalódottságomon, és még egy esélyt adni neki, hogy hátha ezúttal tényleg minden rendben lesz… Reménykedni is féltem.
A szemem sarkából érzékeltem, hogy Kristen feláll.
- Bocsáss meg, kérlek. Mindenért. Csak miattad tettem. Nem akartam, hogy velem együtt kelljen szenvedned – mondta.
Ha mindez igaz lenne… Kristen felé fordultam, de nem mertem ránézni.
- Csak egy mentségem van. Azt, hogy minden pillanatban szerettelek. És még most is.
Ezzel viszont éledezni kezdett a szívem. Hiába okozott akkora csalódást, és fájdalmat, mégsem voltam képes figyelmen kívül hagyni, hogy mielőtt megtette – ha igaz, amit most beszél –, akkor előtte mégis érzett irántam valamit.
Ha igaz, amit most mondott el. A gyerekről, Mike-ról. Mindenről.
A kétségek tovább sorakoztak az agyamban, de a szívem is dobogni kezdett. Megállíthatatlanul és csakis érte.
De elindult az ajtó felé. Továbbra sem voltam képes megmoccanni. Attól féltem, akkor újra lejátszódik köztünk a múltkori jelenet. Hogy könyörögni kezdek neki, de ő hajthatatlan és végül úgyis megint itt fog hagyni.
De azt még nem akartam, hogy máris elmenjen, és ettől még jobban megrémültem. Tudtam, ha nem cselekszek gyorsan, akkor újra kisétál az életemből, és megint itt maradok nélküle.
Ennek ellenére nem mozdultam.
Az ajtó előtt megállt, majd kiment, és becsukta maga után.
Kifújtam a percek óta visszatartott lélegzetemet, és kétségbeesetten az ajtóra bámultam. Menj már utána, mielőtt késő lesz – kiáltozott egy hang a fejemben. Jöttek rögtön az ellenérvek is, de mielőtt feleszmélhettem volna, az ajtónál találtam magam.
Pár szívdobbanásnyi ideig még megálltam, hogy tényleg akarok-e újra kockáztatni…
Aztán Kristen után indultam.
