181. fejezet (Rob)
Még éppen csak pirkadt, amikor szaggató fejfájással magamhoz tértem. Körülnéztem az erkélyen, ahol elaludtam, és láttam az üres üvegeket szerte a földön. Így megleltem az okot a fájdalmaimra. Csak még azt nem értettem, a szívem miért hasogat.
Lassacskán csorgadozott be az agyamba minden, ami előző nap történt. A klub. Kathy. A rémálmom.
Felálltam, hogy megnézzem, hazajött-e már Kristen, mert sürgős késztetést éreztem, hogy azonnal beszéljek és tisztázzak vele mindent. Megszédültem, de sikerült talpon maradnom.
Bebotorkáltam a nappaliba. Dermesztő csend fogadott. Talán még mindig nincs itthon, gondoltam. És újra aggódni kezdtem érte.
A hálószoba felé indultam, de a félig behajtott ajtó előtt megtorpantam. Nem álom volt, villant belém, még mielőtt meggyőződtem volna róla, hogy Kristen valóban nincs itt. Nem az ágyamban alszik. Elment…
Az ajtófélfának támaszkodtam, és próbáltam lélegezni. Mindent kimondtam az éjjel, azt is, amiket csak gondolatnak véltem, és tényleg megtörtént. Ezzel viszont nem csak őt üldöztem el, nemcsak az ő szíve szakadhatott meg minden kétségeet kizáróan. Saját magammal is kiszúrtam.
A fejem tovább lüktetett, miközben belöktem az ajtót. Az ágy tényleg üresen ordította felém a valóságot. A szekrények szintúgy. Az ablak alatt láttam valami oda nem illőt. Közelebb léptem, és felemeltem.
Ez a felsőt viselte Kristen akkor, amikor legeslegelőször találkoztam vele. A legelső közös éjszakánk jutott eszembe. Aztán a tegnap éjjel. Az ágyra ültem, és görcsösen kezdtem el szorongatni a felsőjét. Újra fuldokoltam.
Attól, amiket tegnap mondtam neki, nem is szabadna csodálkoznom, hogy elment. Hiszen én küldtem el. Hogy is gondolhattam olyanokat?! Azon sem lepődtem meg, hogy nem is próbált meggyőzni, hogy hülyeséget csinálok. Ha fordított helyzetben lettünk volna, én is csak szimplán összetörtem volna, és a másik kívánságának engedelmeskedve csendben lelépek.
És ő is elment.
Valami más jutott eszembe hirtelen. Bizalom…
És ezzel kiürült az agyam. Percek, vagy órák telhettek el így.
Aztán feléledtem. Utána kell mennem! Ez volt az első gondolatom. Felpattantam az ágyról, de csak a nappaliig jutottam.
A szívem ismét darabokra hullott, de ezt most csakis magamnak köszönhettem. És minden bizonnyal Kristené is. Valószínűleg annyira megbántottam, hogy látni sem akar soha többé az életben.
Visszamentem az erkélyre, és egy szál cigit keresgéltem. Végig kellett gondolnom mindent, és ehhez szükségem volt valamire, ami segít ebben. De a tizedik szál cigaretta sem szolgált megoldással a bajaimra.
Hiába mennék utána, jött a lesújtó igazság. Most tényleg elvesztettem. Mert az egy dolog, hogy ő kérdőre vont Kathy miatt. A végén én szúrtam el, amikor magamon kívüli állapotomban elküldtem.
Most már azért is magamat átkoztam, amiért nem indultam a keresésére, hanem idejöttem, és inkább leittam magam. Emiatt volt az egész.
De persze ez sem igaz, nem emiatt volt. Csakis miattam.
Életemben ennyit nem szenvedtem még semmi, nemhogy nő miatt, mint azóta, amióta Kristent megismertem. És ennek ellenére még mindig szeretem.
De talán…
A gyomrom is összeszorult, és gondolatban is nehéz volt kimondanom.
Talán…
Így lesz a legjobb.
Itt már nemcsak időre lenne szükségünk, hogy mindent rendbe hozzunk.
Nem is lehetne többé rendben minden.
Akkor meg nincs értelme tovább szenvedni.
A szenvedéstől elsősorban Kristent akartam megkímélni. Mert akármennyire is szeret… Ha most megjelennék nála, újra feltépném a sebeit. És a sajátjaimat is. Még mielőtt lett volna idejük behegedni egyáltalán.
És ezt nem tehetem vele többé. El kell engednem…
A cigaretta megremegett a kezemben.
Mással boldogabb lehetne. Mike-kal két évet voltak együtt. Hogy mennyire boldogan, azt ugyan nem tudtam, de azt igen, hogy velem két hónapig sem, anélkül, hogy ne szakítottunk volna kétszer is. És mindkettő halálos fájdalmakat okozott mindkettőnknek. És annyi más rossz is történt.
Igen, egyre jobban meggyőztem magam arról, hogy jobb lesz neki nélkülem.
De a szívem végérvényesen atomokra töredezett.
Túlélés.
De vajon túl lehet-e élni ezt a fájdalmat?!
Kristen erős nő. Neki sikerülni fog. Én sem hagyhatom el magam…
---
Órákat töltöttem el az erkélyen, a cigim viszont egy idő után, jobban mondva estére teljesen elfogyott. Mégsem voltam képes megmoccanni.
Hallottam, hogy többször is csörgött a telefonom napközben, ezért az utolsó alkalommal bementem a lakásba és idehoztam magammal. De meg sem néztem ki keresett.
Amikor újra megszólalt, felvettem, de nem mondtam bele semmit.
- Rob?
Jenny. Remek. Most nem volt kedvem beszélni vele.
Mégis… Aztán eszembe jutott, hogy talán ő tud valamit Kristenről. Hogy épségben megérkezett-e.
- Rob, ott vagy?
- Itt – suttogtam. De nem mertem feltenni a kérdést.
- Nem tudod, mi lehet Krissel? Egyfolytában hívom, de ki van kapcsolva a mobilja. És mellesleg téged is kerestelek már vagy ezerszer.
Akkor tehát egész nap ő volt. És nem tud többet nálam. Sőt, még talán azt sem, hogy mi történt.
- Elment – suttogtam.
- Mi? Hogyhogy elment?! Miért hagytad?! – faggatózott Jenny egyre dühödtebben.
Hogy hagyhattam?!
- Én küldtem el – vallottam be neki, és ismét repedezni kezdett a szívem.
Jenny egy percig csak levegő után kapkodott. Én egy ideje már meg sem próbáltam normálisan lélegezni.
- Elküldted – ismételte aztán. – Te nem vagy normális – folytatta halálos nyugodt hangon.
- Jenny, erre nincs szükségem, tudom jól, hogy mit tettem.
- De mégis miért, és hogyan, és nem beszéltétek meg a tegnapi ügyet?! Vagy egyáltalán!!!
Jenny a végén megint kiabálni kezdett. Szinte láttam, hogy közben a haját tépi.
- Én, nem is tudom… - leheltem.
Habár mindenre emlékeztem, az egész olyan homályosnak és álomszerűnek tűnt, hogy nem tudtam, de nem is akartam mélyebben felidézni.
- Oké. Tehát elment – foglalta össze Jenny a tényeket. – De már haza kellett volna érnie ennyi idő alatt. Feltéve persze, ha hazament.
- Nem tudom, hova ment. Azt sem vettem észre, mikor csomagolt össze, és hagyott itt – vallottam be a következő bűnömet.
Ha észrevettem volna, akkor talán meg tudtam volna akadályozni.
- Hogyhogy nem vetted észre?! Hát nem ott voltál?!
- Egy… kicsit sokat ittam – nyögtem.
A fejfájásom már elmúlt reggel óta, de továbbra is vérzett a szívem.
- Menj utána – parancsolta Jenny. – Talán még nem késő.
Jólesett, hogy bíztatni próbál. De már eldöntöttem, hogy hagyom. Hagyom, hogy legyen esélye a boldogságra.
- Nem – suttogtam újra.
- Mi az, hogy nem?! Csak így hagyod, hogy… - Jenny is kétségbeesetten felnyögött a tehetetlenségtől, amit magam is éreztem.
- Jobb lesz neki így – feleltem elfojtott hangon.
- Mi lesz jobb? – tette fel a kérdést hirtelen.
De magam sem tudtam a választ.
- Majd elfelejt – mondtam, bár éreztem, hogy ez az érv egyáltalán nem meggyőző.
- Ó, Rob… - sóhajtott Jenny. Aztán határozottabban folytatta. – Én ismerem őt. Nem fog elfelejteni.
Valahol reménykedtem is ebben, de mégis… Talán tényleg úgy lenne a legjobb. Én meg majd csak csendben bűnhődök itt a távolban, amiért nélkülöznöm kell őt egész hátralevő életemben.
- Megpróbálom megint elérni. Ha megtudok valamit, hívlak – ígérte, ezzel letette a telefont, mielőtt válaszolhattam volna.
Újra aggódni kezdtem, hogy megérkezett-e Kristen, akárhova is vitte innen az útja.
Lassan rám esteledett, és elindultam, hogy vásároljak pár karton cigit az elkövetkező napokra. A boltban a szeszes pult előtt elgondolkodtam egy pillanatra. De rájöttem, hogy az nem oldana meg semmit. A tegnapot is közvetve az tette tönkre. Közvetlenül pedig én magam. Ezért beértem a cigivel, és hazaérve visszazárkóztam a lakásomba.
Az erkélyen töltöttem ezt az éjszakát is. Jenny előző este óta nem hívott. Azért fohászkodtam, hogy minden rendben legyen Kristennel. De aztán felfogtam, hogy akármit mutat is esetleg a látszat, valószínűleg egyáltalán nincs jól.
Reggel nem bírtam tovább várni, és én hívtam fel Jennyt, hogy mit tudott meg.
- Beszéltem az egyik testvérével. Otthon van – mondta.
Nem firtattam, miért is nem osztotta ezt meg velem, amint megtudta, inkább örültem, hogy ezek szerint rendben megérkezett, és biztonságban van.
- És hogy van? – kérdeztem félve attól, amit hallani fogok.
- Ezt inkább hagyjuk – lombozott le Jenny. – Veled minden rendben? – kérdezte ehelyett.
Nem válaszoltam.
- Vigyázz magadra, Rob! Majd beszélünk – mondta végül, és letette.
Önkínzás gyanánt bementem a lakásba, miután elszívtam egy újabb doboz cigarettát. Körülnéztem, és minden olyan kihaltnak tűnt. Éppen olyannak üresnek és sivárnak, amilyennek a lelkemet is éreztem.
A hálóba léptem, és az előző nap az ágyra tett felsőt nézegettem, ami Kristené volt. Felemeltem. Érződött rajta a parfümje illata.
Újabb álomtalan éjszakára felkészülve lefeküdtem, és a ruhadarabot magamhoz szorítva próbálkoztam a túléléssel.
