159. fejezet (Rob)
Légzésünk csillapultával csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Hogy Kristen újra itt van velem. Tökéletesen megbizonyosodtam arról, hogy nem álom és nem is fantázia szüleménye volt az, amit az imént átéltünk.
Gyengéden megcsókoltam, és észrevettem, hogy könnyezik.
- Miért sírsz? – kérdeztem halkan.
Elmosolyodva rázta a fejét.
- Csak örömömben.
Erre én is rámosolyogtam és újabb szerelmes csókkal köszöntem meg neki, hogy létezik.
Aztán lassacskán elmém is tisztulni kezdett, és ráébredtem, mit is tettem. Most már kezdtem azt is felfogni, hogy lehet, nem véletlenül állított meg közben többször is. Talán őt igenis érdekli, hogy most esetleg teherbe eshetett…
- Sajnálom – súgtam kissé szégyenkezve.
Lassan elhúzódtam tőle, és mellé feküdtem. Elgondolkodtam azokon a lehetséges következményeken, amelyeket pár órája már el is felejtettem, amint megtudtam, hogy Kristen nem vár gyereket. De most…
Lehet, hogy mégis hibáztam, tépelődtem. Hogy ezzel magamhoz köthetném egy életre, abban biztos voltam, és egyáltalán nem volt ellenemre a gondolat. De ha ő mást szeretne…
Kristen hozzám bújt, és nem tudtam nem átölelni libabőrös testét.
- Fázol? – kérdeztem, de már húztam is magunkra a takarót.
- Csak az élmény utóhatása – felelte továbbra is mosolyogva.
Nekem viszont most már nem volt felhőtlenül jó a kedvem. Lehet, hogy ő nem akar anya lenni ilyen fiatalon, és ezzel csak elűzném magam mellől. Bár, ha megkérném a kezét… De el is vetettem ezt az ötletet rögtön. A gyűrűk még mindig fájó húrokat pendítettek a lelkemben. Nem élnék túl egy visszautasítást. De ha mégis teherbe esett most…
- Nem bánnád? – érdeklődtem reménnyel a szívemben.
- Mit? – kérdezte, és közben cirógatni kezdte a mellkasomat.
Én is megborzongtam, de nem a hűs levegőtől, hanem az érintésétől.
- Ha… - kezdtem, de nem tudtam folytatni. Azaz nem úgy, ahogy eredetileg akartam. – Ezentúl védekezünk, megígérem.
Kristen felemelte a fejét a mellkasomról, és a szemembe nézett.
- Sajnálom, hogy nem szóltam előbb – próbált bocsánatot kérni, de ebben most csakis én voltam a hibás. Ő még éppen időben szólt, de nem foglalkoztam vele. És azzal sem, hogy ő mit akar.
Felsóhajtottam tehetetlenségemben. Már nem tudom visszacsinálni. Meg kellett volna állnom. De elvesztettem a fejemet. Én örömmel viselem ennek bármilyen következményét, gondoltam, de Kristenben nem vagyok biztos.
- Engem kellett volna, hogy érdekeljen – hárítottam a mentegetőzését.
- De ebből talán még nem lehet… baj – mondta halkan, homlokráncolva.
- Nem. Ezentúl vigyázok rád – ígértem ismét, és kissé felemelkedve megcsókoltam.
Mégis önző reményként bennem maradt az az eshetőség is, hogy ha most megfogant az a baba, akkor talán velem maradna mégis mindörökre.
Egy ideig csendben feküdtünk egymás mellett. Azt nem tudhattam, hogy ő min gondolkodik, de nekem végigpergett az agyamban az iménti szeretkezésünk minden mozzanata. A kis szünetektől eltekintve, vagy akár azokkal együtt is éppen olyan volt minden, mint régen. Mint mielőtt elment.
Még mindig megrendített az a tény, hogy hazudott nekem, de haragudni már nem tudtam rá többé. Visszajött, szerelmet vallott, bocsánatot kért mindenért, és most itt van újra velem. Az embertelen volna, ha mindezek után ismét elhagyna, de nem néztem ki belőle, hogy képes lenne a földbe tiporni megint a szívemet.
Egy röpke intelem szaladt át az agyamon. Hiszen egyszer már megtette. Próbáltam elzavarni fájdalmas emlékeimet, de nem ment könnyen. Viszont most minden más, védtem magamat saját magam előtt. Úgy döntöttem, hogy kap még egy esélyt, és már örültem, hogy így határoztam.
Ha engedtem volna elenni újra, én is visszazuhantam volna abba a nihilbe, ami a létezésemet jellemezte ezek alatt a napok alatt, míg ő nem volt mellettem. De most sem marad sokáig, jött a következő figyelmeztetés.
Annyira szerettem volna, ha nem gondolkodok ilyesmin, de nem tudtam megálljt parancsolni az agyamnak.
Mint ahogy az imént a testemnek sem, jutott eszembe. Egy gyerek. Mégis megígértem neki, hogy ezentúl vigyázok rá, úgyhogy valahonnan be kell szereznem egy jó adag eszközt emiatt, hisz itthon nem tartottam egy darabot sem.
Kristen vállát cirógattam, míg az ő ujjai mellkasomon és hasamon keringtek, ezzel elterelve a figyelmet a kötelességekről, melyeket az imént fogalmaztam meg magamban. Már nem csak a vállát akartam cirógatni.
Feje a szívemen feküdt, és valószínűsítettem, hogy meghallotta felgyorsuló szívverésem, mert felemelte a fejét, rám tekintete tele szerelemmel, és könyökére támaszkodva megcsókolt.
Kissé feljebb csúszott az ágyon is, és lábát a derekamon átvetve a testemre feküdt. Kezeim már ismerősként járták végig a combjait, a fenekét, derekát. Nyelve az enyémet próbálta – sikerrel - életre kelteni, de más testrészeim is ébredezni kezdtek az iménti rövid pihenő eredményeképpen.
Felültem, Kristen a nyakamba kapaszkodott, majd fejét hátravetve kínálta a nyakát tapogatózó ajkaimnak. Beborítottam a csókjaimmal bársonybőre minden milliméterét, de tudtam, hogy az előbbi ígéretem megtartása érdekében nem ültethetem rá kedvesemet újra begerjedt testem legkeményebb részére. Ő viszont ezt máshogy gondolta, mert addig mocorgott és helyezkedett, amíg már éreztem is, hogy megint belecsusszanok pillanatnyi világom izzó középpontjába.
Szorosan markoltam a csípőjét, úgy húztam magamra még jobban, és nem tudtam betelni az érzésekkel, amit ismételten kiváltott belőlem mindez. Kristen mozogni kezdett rajtam, és kéjes nyögésekkel tarkította az amúgy is szapora légzésünktől hangos szoba zajait.
Agyam egy hátsó zuga figyelmeztetni próbált még egyszer utoljára, hogy ne engedjem el magam, de már késő volt. Hanyatt dőltem a párnákra, és hagytam, hogy a sors magával ragadjon. Kristen a mellkasomra támaszkodva fokozta a csípője mozgásának ritmusát, és ő sem törődött tovább a következményekkel.
Az utolsó pillanatban ajka a számra tapadt, és egyszerre értük el megint minden gyönyörök tetőfokát.
Átöleltem reszkető testét, és csak csókoltam, hiába fogyott el minden levegőtartalékunk már enélkül is. Szebb halált amúgy sem tudtam volna elképzelni, mint amely az ő karjaiban érhet.
Addig simogattam a testét, amíg a remegése csillapodott, de ő még utána sem mászott le rólam. Féltem, hogy ennek csak újabb végzetes eredményei lesznek, ezért felemeltem Kristen fejét, hogy rám nézzen, és egyszerre akartam meggyőzni mindkettőnket a szavaimmal.
- Ma nem kísérthetjük többet a sorsot – mondtam.
Erre lehunyta a szemét, és halkan felnyögött. Ő is elfelejtette. Vagyis ezúttal csak ő, mert nekem megfordult a fejemben, hogy újra kockáztatunk, de a vágyaim voltak erősebbek. Imponált az a tény, hogy most, másodjára már neki sem jutott eszébe semmi más, csak arra figyelt, amit éppen csináltunk, mégsem éreztem bűntudatot, amiért most én nem figyelmeztettem őt időben.
Tudtam, hogy eszement ötlet ilyen fiatalon családot alapítani, mert nem lehet tudni, mit hoz a jövő. De mivel az én szerelmem iránta örökéletű, és ezt maximálisan így éreztem - még a kellemetlen történések ellenére is -, ezért biztos voltam magamban.
Kristen végül kelletlenül lemászott rólam, amit jól is tett, mert újra éledezni kezdtek a vágyaim, amikor még benne éreztem magam, így viszont egy kicsit könnyebb volt uralkodnom magamon. De csak egy kicsit.
Mindenesetre az ösztöneimet egyszerűbb volt úgy visszafognom, hogy nem volt testközeli a kísértés. Így viszont máris hiányzott megint. És ezzel feltámadtak félelmeim is. Ezek ellen harcolva mégis magamhoz húztam, és apró csókokkal borítottam be az arcát.
A szája közelébe érve nem tudtam megállni, hogy egy utolsó forró csókkal biztosítsam be magamat másnapig, majd mielőtt a vágyaim elfedték volna józan gondolataimat, a biztonság kedvéért elhúzódtam, magamhoz vontam Kristent, és álomba simogattam.
Én viszont, hiába nem aludtam hozzá hasonlóan elég régóta, sőt, napok óta, még nem voltam fáradt. Figyeltem őt, ahogy piheg, újra és újra megcirógattam az arcát, az ajkait, az ujjainkat összekulcsoltam, és nem akartam elvesztegetni egyetlen másodpercet sem az alvással. Akkor egy csomó időt nem tölthetnék vele.
Nem is esett nehezemre. Egész éjjel csak őt nézegettem a halványan beszűrődő utcai fényekben, és nem tudtam betelni a látványával.
- Szeretlek – motyogta egyszer ráadásul, amitől ismét szárnyalni kezdtem a boldogság fellegein.
Mindeközben a nap eseményei körül jártak a gondolataim. Amilyen fájdalmasan indult minden, olyan csodálatos lett a vége. A szívem már újra szerelemmel telve dobogott, és az összes kínomat eltörölte, amely az utóbbi napjaimat keserítette meg.
Azt viszont még most sem tudtam, hogyan tovább. Hosszútávon. A következő rövid időszak még biztosnak tűnt, de ha Kristen megint elmegy… Márpedig el fog, ezt, ha szóban nem is mondta ki, de érzékeltette… Akkor megint egyedül maradok. És nélküle elviselhetetlen lesz léteznem.
Kétségbeesetten kutatni kezdtem valamilyen megoldás után, amivel itt tarthatnám magam mellett, de tudtam, hogy hiába minden próbálkozásom. Még azzal sem érném ezt el, ha megkérném a kezét. Vagy talán mégis?! Nem, elvetettem az ötletet. Így is, úgy is el fogom megint veszíteni. Ebbe bele kell törődnöm, tépelődtem. Hiába szeret engem, és hiába passzolunk ilyen tökéletesen az ágyban… El fog hagyni újra.
Szememet mégis lehunytam, nyugalmat akartam az újraéledő borús gyötrelmek után, és aludni próbáltam. De nem ment. Így ért a hajnal.
Megint tele voltam kétségekkel, és félelmekkel, melyeket az ablakon bevigyorgó nap sugarai sem tudtak szétoszlatni. Mielőtt Kristen felébredt volna, kihúzódtam engem ölelő karjai alól, és pár ruhámat elővéve, egy utolsó pillantást vetve nyugodtan pihenő kedvesemre, kiléptem a hálóból.
