205. fejezet (Kristen)
A vallomásom után ismételten megállt a Föld forgása, de csók helyett ezúttal csak összeölelkeztünk. A fejemet Rob szaporán emelkedő és süllyedő mellkasán pihentettem, és élvezettel hallottam a még hevesebb szívverését.
Körülbelül én is pont így éreztem magamat. És emellett olyan csodálatosan, hogy egy őrült pillanatra szerettem volna madár lenni, hogy szárnyalhassak, vagy szellő, hogy suhanhassak. Végig az életen, keresztül-kasul a bolygón és mindenki tudtára adhassam, hogy milyen boldog vagyok.
Rob is hozzám hasonló intenzitással szorított magához, de már nem aggódtam. Biztos voltam benne is, legalább annyira, mint magamban. Hogy nekem csak ő kell most és mindörökké, és ha rajtam múlik, többé el sem engedem.
Illetve csak akkor, ha…
- Ki volt az ott veled a parton? – kérdezte Rob, ezzel útját állva az agyamba szivárgó gondolatnak.
Enyhe sóhajjal pillantottam rá ismét.
- Ő Greg – mondtam egyszerűen.
Nem tudtam, hogy eláruljam-e neki Greg szexuális beállítottságát, de úgy véltem, nem lesz belőle gond, ha egy ideig még eltitkolom azt, amit még nekem sem volt időm feldolgozni.
- És… van köztetek valami? – jött az újabb, halk kérdése.
Elsőként egy halvány mosollyal feleltem, aztán szóban is.
- Hát… Nincs, és nem is lehetne.
Ezután ő magyarázta meg, hogy kit és mit is láttam a lakásában.
- Az a lány, akit nálam láttál, Jill… Ő csak egy jó barátom. És tulajdonképpen ő segített kideríteni, hol is talállak meg.
Ezt nem gondoltam volna, de ezzel Cameron egérutat kapott. Bár arra mérget mertem volna venni, hogy csakis ő árulhatta el, hogy hol vagyok, de ez a Jill tudhat valamit, ha sikerült belőle kiszednie.
- Tényleg? – lepődtem meg. – Akkor köszönetet kell mondanom neki.
És valóban így gondoltam. Hiszen ezek szerint Rob türelmetlenül keresett, és ha még egy ismerősét is bevetette annak érdekében, hogy a nyomomra bukkanjon, akkor csak hálás lehetek ennek a jó barátnak.
Abbéli örömömben, hogy a kezdeti tényekkel ellentétben a megérzéseim igazolódtak be, még nagyobb örömmel töltött el az, hogy valóban semmi nem történt kettejük között. Ennek ellenére persze zavart a gondolat, hogy mivel ez a Jill segített Robnak, talán valamiféle köszönetet vár tőle majd ezért, de úgy gondoltam, egyelőre nem agyalok ilyesmin, és ismeretlenül nem ítélem meg őt, mert ez ütközne azzal, hogy a segítségének a célja az volt, hogy engem megtaláljon, és mi ketten együtt lehessünk.
Elzavartam mindenféle féltékeny gondolatomat, és továbbra is végtelen-boldogan simultam szerelmem karjaiba.
Rob egy váratlan pillanatban felemelte a kezemet, és az ujjaimra vetett egy pillantást, mielőtt összekulcsolta az ujjainkat. Még mielőtt megszólalt volna, tudtam, hogy mit keresett. Azt a gyűrűt, amely nem sokáig okozott örömet annak sem, akitől kaptam.
- És mi van Mike-kal?
Felsóhajtottam, és visszahajtottam a fejem a mellkasára. Mike még egy homályos pontot képezett a történetben. Mert az igaz, hogy őt is elküldtem magam mellől, de egyúttal ő is úgy tudja, hogy gondolkodok, és hiába adtam vissza a gyűrűjét, még talán reménykedik valamiben.
Továbbra is szeretettel gondoltam vissza rá, és arra az időszakra, amit legutóbb együtt töltöttem el vele, mivel a két éves együttlétünk gyötrelmei után meglepően jó társaságnak bizonyult, és sokat segített abban, hogy mégse őrüljek meg teljesen, ennek ellenére ez a szeretete még csak meg sem közelítette azt a lángoló szerelmet, amit Rob iránt éreztem.
Eszembe jutott, hogy még adós vagyok neki a válasszal, ezért nem is várattam tovább.
- Vele majd még beszélnem kell – motyogtam.
- Ugye nem mész hozzá? – kérdezte erre rögtön.
Házasságra gondolni sem akartam. És ez alól Rob sem volt kivétel. Nem, ezen is már átrágtam magam az utóbbi napokban, és eldöntöttem, hogy senkit nem büntetek azzal, hogy valaha is meg kelljen gondolnia magát, és ennek pedig válás lenne a vége.
- Nem tervezem, hogy valaha férjhez menjek – feleltem, majd visszafojtottam a lélegzetem, várva, hogy ehhez mit fog szólni.
Eszembe jutott ugyanis hirtelen, hogy Rob is meg akarta kérni a kezem, holott erre nem került sor. De azután, amit most mondtam, már nem is fog. Valahol meg is könnyebbültem, mert ezzel eleve kivédtem a lehetőségét is, hogy bármikor is kínos helyzetbe hozzam azzal mindkettőnket, hogy elutasítom.
Teljesen meg voltam róla győződve, hogy helyesen cselekszek. Ezúttal mindenképpen. Rob viszont nem elégedett meg ezzel a válasszal.
- Miért nem? – kérdezte.
Erre újabb sóhaj jött belőlem először. Utána kissé eltoltam magamtól, de ő továbbra is átölelte a derekamat, és nem engedte, hogy túl messze húzódjak.
Bár nem akartam neki – pont neki – elmagyarázni azt, hogy miért is gondolom így, tudtam, hogy megérdemel annyit, hogy felvilágosítom a döntésem okáról.
Ami mindkettőnknek fájdalmas lesz.
Kibontakoztam a karjaiból, és hogy egy kis időt nyerjek, amíg összeszedem magam, a konyhába mentem, és két sörrel tértem vissza hozzá. Az egyiket átnyújtottam neki. Utána egy lépésnyivel távolabb a veranda szélére álltam, és a tenger felé tekintve beszélni kezdtem.
- Tudod… Ezen is gondolkodtam. A házasság nekem egyenlő a családdal – mondtam halkan. – És mivel nekem már nem lehet gyerekem…
Újra könnyek szöktek a szemembe, mint megannyiszor, ahány alkalommal eszembe jutott, hogy éppen az ő gyermekét nem hozhattam a világra. És több alkalmam pedig már nem lesz erre.
Rob közelebb lépett, de nem érintett meg.
- Kristen… Nem az a legfontosabb.
Ránéztem egy pillanatra, de rajta is a saját tehetetlenségemet láttam, így visszafordultam a tenger felé. Hiába szerettem volna hinni a szavainak, és megelégedni annyival, hogy csak ketten vagyunk, mégis fájdalmat okozott az a tény, hogy nem ajándékozhatom meg egy saját kisgyermekkel.
Próbáltam elhessegetni minden arra irányuló gondolatot, hogy más viszont megtehetné, de valahol a lelkem mélyén már megbeszéltem magammal ezt is. Ha Rob valaha - akár évek múlva - majd úgy dönt, hogy családot akar alapítani, és mivel erre én alkalmatlan vagyok, mással képzeli ezt, akkor el fogom engedni. Nem lesz könnyű, de az ő boldogságáért bármire képesnek éreztem magam.
De nem fogom kitenni annak a gyötrődésnek, amit a sikertelen próbálkozások jelentenének, és amelyek következtében minden bizonnyal egymástól is eltávolodnánk. Ezt a kockázatot nem akartam vállalni.
Letettem a sörömeet az asztalra, és a pillanatnyi örömök kihasználása érdekében Rob mellé léptem, és hálásan megcirógattam az arcát. Tudtam, hogy csak vigasztalni akart azzal a pár bíztató szóval, de a szívem egy kis részének összetört darabját ezzel sem tudta összeforrasztani.
Kezem ezután a mellkasára siklott, de mielőtt olyasmire ragadtattam volna magam, ami nem illett az adott helyzethez és témához, elfordultam, és érdeklődve pillantottam körbe.
- Hol vannak a csomagjaid?
- Még a kocsiban – felelte.
- És mennyi ideig tervezel itt maradni? – érdeklődtem.
- Ameddig szeretnéd.
Mindörökké – feleltem volna legszívesebben, ehelyett kitérő válasszal próbáltam kihúzni belőle, mik is az ő szándékai. Persze úgy, hogy előbb felfedem a sajátjaimat.
- Még majdnem három hétig az enyém a házikó – mondtam, és bepillantottam az említett építménybe. – És nagyon örülnék, ha együtt tölthetnénk ezt a kis időt – tettem hozzá, de a merészségemen megdöbbenve lesütöttem a tekintetem, és éreztem, hogy elpirulok.
- Még szép, hogy maradok – mondta gyorsan, és magához húzott.
Most már örömmel bújtam vissza az ölelésébe, és minden előbbi szomorúságomat elfeledve újra szorosan hozzásimultam.
Most már az sem érdekelt volna, ha Cameron maga ment volna el Robért, hogy megkeresse, és idehozza nekem. Semmi más nem számított, csak hogy újra együtt vagyunk, és látszólag a házasságtémán is sikeresen átrágtuk magunkat. Meg a többi fontosabb megbeszélnivalón.
Hinni akartam, és hittem is, hogy ezúttal nem lesz akadálya a boldogságunknak. Ha meg mégis… Akkor egy kis időre az enyém volt a paradicsom.
Rob egy kis idő után valamiért úgy döntött, hogy ne bírja ki egy csók nélkül, és be se kellett vallanom magamnak, hogy én is pont így voltam ezzel, mert tudtam. Fuldokolva szomjaztam az ízére, amelytől önmagam hibájából olyan sokáig távol maradni kényszerültem.
Amint végre érezhettem a száját az ajkaimon, újra valamiféle világvége előtti érzés fogott el, és nem is bántam volna, ha így halok meg.
Mégis Robnak volt most is túl sok önuralma, mert egy pár pillanatnyi mennyország után visszarántott a fellegekből, amint eltolt magától. Mindketten szaporán vettük a levegőt, és nem értettem, mi nem stimmel, és mivel egy utolsó puszi után a ház hátulja felé indult, még meg is rémültem, hogy mégis elmegy.
- Mégis itt hagysz? - panaszkodtam, és a nyomába szegődtem.
De Rob hirtelen megállt, így én is megtorpantam.
- Egy perc. Csak behozom a csomagomat – felelte, kétséget sem hagyva afelől, hogy jobb szeretné, ha most nem tartanék vele.
Ezt nem értettem, ezért ott maradtam, ahogy gyökeret eresztettem a szavai hallatán. A kocsihoz ment, és kivett egy sporttáskát, meg még valamit, amit nem láttam jól ilyen távolságból.
Amikor viszont felém indult, már hiába próbálta rejtegetni a háta mögött a hatalmas virágcsokrot. Elnevettem magam, hogyan is gondolhattam, hogy máris itt hagy.
- Ez a tiéd – nyújtotta át egy rövidke csók kíséretében a csokrot, amint odaért hozzám.
Miután elvettem, azonnal végigszaglásztam a különböző színű virágokból összeállított vidám és szerelmes kompozíciót, egy fény csillant meg az egyik rózsa szálán. Elakadt a lélegzetem, ahogy közelebbről szemügyre véve felismertem, hogy ez egy nyaklánc.
Gyorsan a verandán levő asztalra fektettem a csokrot, és a virágra kanyarintott aranyláncot óvatosan kiszabadítottam.
- Ez csodaszép – leheltem, amint a kezemben tartottam.
Meseszép volt, ahogy a végig fonott láncon két apró szív összefonódását jelképező medál fityegett. Mintha a kettőnk szívét láttam volna összeláncolva és mindörökre egybeolvasztva látni.
Elérzékenyültem, és könnyek szöktek a szemembe a szerelemtől, amely minden egyes pillanatban átjárta az egész lényemet. Rob közben odaért mellém, a tornácra dobta a táskáját, kivette a kezemből a láncot, és a hajamat félresimítva a nyakamba akasztotta.
Szóhoz még nem jutottam a gyönyörűségtől, ezért csak néztem rá és újra kezdtem egy csodás álom főszereplőjének érezni magam.
- Örülsz neki? – kérdezte Rob meghatottan elcsukló hangon.
Könnyes szemekkel csak bólintani tudtam, és csókra nyújtottam az ajkaimat.
Nem habozott elfogadni a köszönetem.
