179. fejezet (Kristen)
Nikky ajánlására a fejezet olvasása közben ezt kellene hallgatni: Never Think
A többórás repülőút sem segített megértenem a történteket. Amikor leszálltam a gépről Los Angelesben, hirtelen nem tudtam, hova menjek. Kihez forduljak…
Eszembe jutott Mike. De most nincs rá semmi szükségem. Hívtam egy taxit inkább, és azzal vitettem magam haza. Valamilyen csodának vagy terrortámadásnak, esetleg lottónyereménynek köszönhetően senki nem volt otthon, így szerencsére egyedül maradhattam egy ideig. A bőröndömet becipeltem a szobámba, az egyik sarokba rugdostam, az ajtót magamra zártam, és úgy, ahogy voltam, ruhástól lefeküdtem az ágyamba.
Megpróbáltam sírni. Hátha attól megint kicsit könnyebb lesz. De nem ment. Nem is áltattam magam tovább, úgysem lenne könnyebb…
Mi értelme van így ennek az egésznek?
Ezt kérdezte Rob. Sorban felidéztem a szavait, és minden egyes szó újabb tőrdöfés volt a szívembe.
Talán… Jobb lenne, ha… nem kínoznánk többé egymást…
Nem értettem. Azt hiszi, hogy ezzel nem bántott engem?! És… ha egy kicsit még szeret, akkor önmagát is éppen annyira?! Nem értettem.
Ha nincs bizalom… miért nem tudsz bízni bennem? Nem én hazudtam neked… Én soha nem hazudtam neked…
Én már elvesztettem a bizalmát. Mert akkor hazudtam. És hiába fogadtam meg, hogy soha többé nem teszem… Egy életre elvesztettem a bizalmát.
Gyűlöltem magamat azért, hogy egy ilyen „apróságon” tényleg így kibuktam. Pedig meghallgattam. Törekedtem arra is, hogy higgyek neki. És végül hittem is neki.
Már amikor csomagoltam, teljesen biztos voltam benne, hogy nem ő volt a hibás. Ő nem akart semmit Kathytől. Ő csak segített egy bajbajutottnak… Hogy is mondta? Veszekedett a barátjával… Emiatt nem vonhatom felelősségre. Kathy magyarázta félre a dolgot minden valószínűség szerint…
De Rob nem hibás semmiben. A féltékenységem viszont már neki is sok volt. Pedig, ahogy visszagondoltam, még egészen enyhe is volt az a hiszti, amit lerendeztem. Egy igazi KStew-s hisztitől valószínűleg a világ végéig menekült volna, és ott akasztja fel magát, csakhogy ne kelljen újra az utamba akadnia.
De ennyi volt… Ennyi elég volt, hogy elküldjön…
A könnyek csorogni kezdtek végre az arcomon, de a megkönnyebbülést nem éreztem.
Talán jobb lenne, ha soha nem is találkoztunk volna…
Jobb… Mit jelent ez a szó? Minél lenne jobb? És egyáltalán mi lenne jobb?
Ha soha nem találkoztunk volna, akkor soha nem ismerhettem volna meg a szerelmet. Az örömöt. A szenvedélyt. Az igazi gondoskodást, az aggódást. Azt, hogy a másik melletted van, és egyetlen egész részét képezitek… Nem ismerhettem volna meg Őt. Az életem értelmét.
Egyáltalán nem lenne jobb, ha soha nem találkoztunk volna. Tudtam, hogy ott és akkor kellett volna érvelnem ezellen, de a sokk olyan szinten letaglózott, hogy megszólalni sem bírtam.
Talán… jobb lenne… ha elmennél…
Ezek voltak az utolsó szavai. Én pedig nem ellenkeztem. Annyira komolyan mondta, hogy elhittem neki, komolyan is gondolja. És eljöttem. Talán győzködhettem volna… Talán könyöröghettem volna… Talán… Mi értelme lett volna?!
Egyértelműen a tudtomra adta, hogy mit szeretne.
És igaza van. Bizalom nélkül egy kapcsolatnak nincs értelme. Én hiába hiszek már neki. Ő benne még nyilván élénken élnek a hazugságaim. Amiket látszólag ugyan megbocsátott, de amikor én rádöbbentem, hogy mit is okoztam neki azzal, saját magamat gyűlöltem meg, amiért valaha is hazudtam. És most így belegondolva nem is csodálkozhatok, hogy ő még mindig nem bízik meg bennem.
De már mindegy…
Már minden mindegy.
A párnába fúrtam az arcomat, és keservesen zokogni kezdtem.
Nem hallottam semmit és senkit magamon és a gondolataimon kívül, így azt sem vettem észre, hogy valaki a nevemen szólongatott, majd kopogott is, végül berúgta az ajtót.
Cameron rohant oda mellém, és magához húzott.
- Mi a fene történt veled?! – kérdezte.
Nem tudtam megszólalni. Kétségbeesetten kapaszkodtam belé, hogy talán megment a fulladástól. Úgy éreztem, nem kapok levegőt.
- Kris! Szólalj már meg az istenért! – könyörgött, de nem voltam rá képes.
Sajnáltam, hogy szemmel láthatóan megrémítem a bátyámat a viselkedésemmel, de nem tudtam abbahagyni a zokogást. Cameron tovább ölelt, és csitítgatva ringatott, míg percek, vagy talán órák múlva már csak a nyöszörgésem hallatszott. A könnyem megint elapadt.
Úgy éreztem, örökre.
Ha valami így tud fájni, akkor ezt semmi nem múlhatja felül. Nincs még egy ilyen fájdalom, amely ekkora pusztulást tudna előidézni az ember lelkében.
Cameron észrevette, hogy már nem sírok. Erőtlenül hevertem a karjaiban, és lehunytam a szemem. Aludni akartam. És soha többet felébredni. Ő viszont nem hagyta.
- Hugi! Mi a baj? – kérdezte ijedt hangon.
Majdnem elmosolyodtam. Eddig amiatt volt megrettenve, mert nem tudtam abbahagyni a sírást. Most pedig attól, hogy hirtelen olyan végtelen nyugalom járt át, mint még soha talán. És ezt ő is észrevette. Már nem remegett a testem, és nem rázta a zokogás.
- Mike tette ezt veled?
Újabb vicc. Mike… Jah, igen, eszembe jutott, ők úgy tudják még, hogy nála vagyok. De nem, mert anyunak említettem, hogy Londonban… Akkor viszont megint elbeszéltek egymás mellett, amikor rólam volt szó.
- Én most megyek és megölöm, te addig nyugodj meg – szólt rám Cam, és már indult is.
De nem Mike tette ezt velem. Meg kell akadályoznom, hogy elmenjen, de Cameron már az ajtónál járt. Én pedig tovább hevertem ott az ágyon összetörten, és kimerülten.
Mivel elment, és senki más nem jelent meg, hogy kirángasson ebből a nyomorból, elaludtam.
---
Órákkal később ébredtem, már éjszaka volt. A szobám ajtaja tárva nyitva, azaz berúgva, és senki sehol. Legalábbis erre következtettem abból, hogy nem hallottam hangokat.
Felálltam az ágyról. Újra fájt a fejem. Mint két napja. Akkor még aggódott értem valaki. Most senki.
A fürdőbe vonszoltam magam, és a zuhany alá rogytam. Nem vetkőztem le előtte, így a vízsugár hamarosan eláztatta a ruhámat.
Nem tudtam még csak megsaccolni sem, hogy mennyi ideig ültem ott így. Cameron jött megmenteni ismét. Kiszedett a zuhanyzóból, levette rólam a vizes ruháimat, és visszavitt az ágyamba.
Nem érdekelt, hisz a testvérem, látott már meztelenül.
Betakargatott, mellém ült, és megcirógatta az arcom. Nem néztem rá. Sehova sem néztem. Csak a levegőbe. Úgy éreztem, máris meghaltam.
- Nem öltem meg Mike-ot – mondta. – Beszéltem vele.
Nem reagáltam, habár hallottam és értettem a szavait.
- Szerinte az az angol pasid lehetett – folytatta tétován megerősítésre várva.
A szemem sem rebbent.
- Amúgy itt van (mármint Mike, a félreértések kerülése végett), de nem voltam benne biztos, akarod-e látni…
Itt van! Jah, csak Mike lehet, gondoltam. Hisz Rob miért is jönne ide utánam? Ő küldött el.
Hogy feleljek Cameron kérdésére, enyhén megráztam a fejem.
- Oké – mondta. – Most próbálj meg aludni, később még benézek.
Egy puszit adott a homlokomra, és kifelé indult.
Miközben az ajtómat nagyjából a helyére igazította, megszólalt.
- Ja, anyuék még egy hétig nem lesznek itthon, elmentek nyaralni vagy mifene.
Ez jó hírnek számított volna, ha képes lettem volna örülni. De semmilyen érzelemre nem voltam képes. Maximálisan megsemmisültem.
Cameron végül magamra hagyott, és aludni próbáltam, ahogy javasolta.
Sikertelenül.
Órákon át csak hevertem, mozdulatlanul, és hallgattam az utca neszeit.
A bátyám, ígéretéhez híven visszajött, és mikor észrevette, hogy ébren vagyok, mellém feküdt, és átölelt.
Visszaölelni sem tudtam, holott hálás voltam neki, hogy nem hagy magamra.
Egészen reggelig mellettem volt, és talán aludt is, nem tudom. Reggel viszont felkelt, még egyszer megpróbálta kihúzni belőlem, mi is történt, de mivel továbbra sem szólaltam meg, feladta. Közölte, hogy most egy kis időre el kell mennie, de nemsokára visszajön.
Révetegen figyeltem, ahogy kilép a szobámból, és a bejárati ajtó csapódását is hallottam pár perc múlva.
Felültem az ágyban, és felálltam. Azonnal összeestem, de az ágy szélébe kapaszkodva újra felálltam, és a fürdőbe mentem.
Kiadtam magamból mindent, amit előző nap fogyasztottam. Egy pillanatra elcsodálkoztam, hiszen ezt meg kellett volna már emésztenem azóta… De sosem voltam jó bioszból. Képzeletben vállat vontam, kiöblítettem a számat, de a tükörbe nem mertem bele nézni.
Anyámék hálószobájába, onnan pedig az ő fürdőszobájukba mentem, és kihúztam a gyógyszeres fiókot. Kivettem belőle a nyugtatót, és a fal mentén visszaaraszoltam a szobámba.
Az ágyra ültem, és a doboz tartalmát a markomba borítottam…
