145. fejezet (Rob)
Másnap az erkélyen ébredtem arra, hogy megfagyok. Nem csodálkoztam rajta, hisz kint töltöttem az egész éjszakát. Az eső is esett.
A fejem irdatlanul hasogatott, de aztán megláttam az üres üvegeket, és minden eszembe jutott.
Kristen. Elment.
Örökre.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a szívem vagy a fejem fáj-e jobban, de a szívem győzött. Semmilyen másnaposság nem lehet olyan vacak, mint ha az embernek azt mondják, hogy már nem kell.
Már nem kellek neki, tépelődtem.
De hogy így legyen vége… Ez képtelenség.
Akármit is mondott tegnap Kristen, nem szeretheti már Mike-ot! Ez teljesen kizárt. De mégis ezt mondta, és teljesen őszintének tűnt.
Újra elöntött az az érzés, ami az előző napomat is végigkísérte. Hogy ezt én nem fogom kibírni. Ezt az életet én nem tudom már elképzelni nélküle.
Előkotortam egy szál cigit a dobozból, ami előttem hevert a földön, de lehajolni is fájt érte.
Remegő kézzel meggyújtottam, és az utolsó félig üres whiskys üveg felé pillantottam. Lehet, hogy könnyebb lenne, ha ismét kiütném magam, akkor megint nem fájna ennyire az igazság.
Hogy Kristen már nem szeret engem. Eszembe jutott a gyűrű, amit visszaadott.
Megkértem rá, hogy ha valaha érzett irántam valamit, akkor azt megtartja. De ő visszaadta. Ezek szerint soha nem is szeretett…
Kezdtem újra kétségbeesni. De a képek akkor is bevillantak az agyamba, akár akartam, akár nem.
Ahogy átölelt… az érintései, a csókjai… az illatát is éreztem szinte… és amikor szeretkeztünk… Nem lehet, hogy közben végig semmit nem érzett. Hiszen minden mozdulata, minden mosolya… minden nyögése, sóhaja, és minden szava arról tanúskodott, hogy viszontszeret.
Mégis elment. Itt hagyott, kilépett az életemből egyik percről a másikra, és én nem tudtam megakadályozni ebben.
A fejem egyre jobban szaggatott, ezért elnyomtam a cigimet, és bevánszorogtam a lakásba. A konyhába mentem, és előkotortam a maradék gyógyszert, amit a műtétem után kaptam.
A tegnapi receptet még nem váltottam ki, de mivel szándékomban állt fenntartani az illuminált állapotomat, sort kell kerítenem majd erre is, gondoltam. Igen, amint elmegyek vásárolni, hogy pótoljam az elfogyasztott alkoholt.
Megtaláltam a gyógyszert, és bevettem három szemet.
Elindultam a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak, hátha előbb sikerül kijózanodnom. Aztán megtorpantam. Egyrészt arra gondoltam, ki akar kijózanodni?! Az előbb határoztam el, hogy folytatom, amit elkezdtem előző éjjel. A másik, ami miatt nem léptem be oda, mert tiltott zónának számított.
Ott is minden Kristenre emlékeztet.
Ennek ellenére, mégis bementem a hálószobába.
A szekrények még mindig üresen álltak. Az ágy bevetetlenül… Utoljára Kristen szállt ki belőle. Lefeküdtem, úgy ahogy voltam, ruhástul, hátha a párnán még érződik az illata…
Érződött. Szíven újra összefacsarodott. Úgy éreztem, mintha egy rokonomat vesztettem volna el. De hisz olyan is volt már nekem. Feleségül akartam kérni.
Ehelyett most itt vagyok egyedül és minek.
Elővettem a zsebemből a gyűrűket rejtő dobozkát. De kinyitni nem mertem. Egyik kezemben a dobozt szorongattam, a másikban a párnát, és olyan szerencsétlennek éreztem magam, mint még soha. A fejfájásom viszont kezdett enyhülni.
Amint ezt megéreztem, felkeltem, hogy elinduljak beszerezni a további tudatlansághoz vezető részegedéshez szükséges kellékeket.
Lementem a közeli lerakatba, amiről szintén Kristen jutott az eszembe. Csodálkoztam volna, ha találok egyetlen olyan dolgot, amiről nem. Itt vettem neki pezsgőt először.
Most azonban valami erősebbel szerelkeztem fel. És sokkal. Cigit is vettem. Két karton talán elég lesz másnapig.
Mikor visszaértem a lakásomhoz, Jennyi várt a bejáratnál.
Nem is köszöntem neki, csak elmentem mellette. Persze hogy utánam jött. A lakásba is. Hagytam. Nem éreztem magamban elég erőt egy vitához. Egy idő után majdcsak megunja, hogy nem foglalkozok vele, és elmegy.
De Jenny nem tágított. És még nem szólt egyetlen szót sem hozzám.
Elhelyezkedtem a nappaliban a kanapén, és kíváncsian mégis ránéztem.
- Most tényleg te is tönkre akarod tenni magad?! – kiabálta felém.
Ettől újra megfájdult a fejem.
- Miért, még ki? – kérdeztem vissza, miközben a konyhába mentem újabb adag gyógyszerért.
Ide szerencsére nem jött utánam, így be tudtam venni pár szemet anélkül, hogy „kikaptam” volna tőle emiatt.
Aztán visszafeküdtem a kanapéra, bekapcsoltam a tévét, és próbáltam tudomást sem venni a tovább hisztiző Jennyről.
A piával teli szatyrot magam mellé tettem a földre. Kivettem az első kezem ügyébe akadó üveget, és elégedetten nyugtáztam, hogy ez is whisky. Ettől hamarosan megint nem kell majd emlékeznem semmire, gondoltam, és meghúztam.
- Rob, hagyd ezt abba, kérlek – folytatta Jenny kérlelő hangon.
Nem válaszoltam. Ő pedig lerogyott mellém a kanapéra, és csendben figyelte, ahogy iszom. A gyógyszer és az alkohol együttese kezdte hamarosan megtenni a hatását. Éreztem, hogy kezdek elbódulni, de ekkor Jenny úgy döntött, ideje, hogy tovább keserítse az életemet.
- Kristen téged szeret – mondta.
Egyetlen pillantásra méltattam csak. Az is hitetlenkedő volt.
Kristen Mike-ot szereti, ő mondta. Akkor miről beszél Jenny?!
Tovább iszogattam a whiskyt, és tovább bódultam. Egy idő után nem hallottam a tévét…
---
Órákkal később lehetett, mire magamhoz tértem. Mert már sötét volt odakint. Ennek megörültem. Majdnem az egész napomat sikerült eltöltenem úgy, hogy nem éreztem a fájdalmat. Csak most megint…
A szívem még mindig jobban sajgott, mint a fejem.
Körülnéztem, és ezúttal Ricket láttam meg, amint mellettem tévézik a kanapén.
Felnyögtem, mert amint fel akartam állni, egyre jobban kínzott a fejfájás.
Újra a konyhába mentem a gyógyszerekért. Amik nem voltak ott.
Dühösen mentem vissza a nappaliba Rickhez.
- Azonnal add vissza! – szóltam rá.
De nem sikerült meghatnom vele.
- Nem fogsz gyógyszert szedni, ha iszol – közölte, rám sem nézve.
- És ki fog megakadályozni?! Talán te?
Nagyon régen éreztem magam ilyen dühösnek.
- Takarodj a lakásomból – ordítottam vele.
- Nem – felelte higgadtan.
Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy nekimegyek, és valahogy kidobom innen, de ehelyett a fürdőbe rohantam.
Miután kiadtam magamból az elfogyasztott alkohol nagy részét, jobban éreztem magam. De még nem eléggé.
Újra eszembe jutott Kristen. Szinte láttam magam előtt mindent, ami itt történt. A zuhanyzóban. Keservesen lehunytam a szemeimet, de a képek nem tűntek el. Ökölbe szorítottam a kezeimet, hogy legalább a bőre tapintására ne emlékezzek, aztán megmostam az arcomat. A tükörbe nézve meg sem ismertem azt, akit ott láttam.
Inkább visszamentem a nappaliba, onnan az erkélyre. Rágyújtottam, és belekortyoltam a kanapé mellől magammal hozott üvegbe. Rick utánam jött.
- Nem kéne ennyit innod.
- Nem kéne beleszólnod – feleltem.
Tudtam, hogy jót akar, persze, de most nem tudhatja, mi az, ami nekem tényleg jót tesz.
Az egyik, ha visszaforog az idő kereke úgy… kétnapnyit mondjuk. Ennyi már elég lenne. A másik pedig, ha újra sikerül olyan szinten leinnom magam, hogy ne tudjak magamról és a világról se semmit. Egy időre legalább…
Kristen. Ahogy a székre néztem, ahol együtt ültünk mindig, ő az ölemben. Mélyet sóhajtottam, és meggyújtottam egy következő szál cigit is.
Aztán megpróbáltam meggyőzni Ricket, hogy nem vagyok már kisgyerek.
- Haza kellene menned Jennyhez – mondtam halkan.
Reméltem, hogy ez meghatja. Neki legalább van kihez hazamennie… De mégsem volt hajlandó tágítani.
- Nem hagylak itt, hogy megöld magad.
Gúnyosan ránevettem.
- Nem fogom megölni magam – biztosítottam róla.
Hitte is, meg nem is.
Visszament a nappaliba tévézni.
Nekem így is jó, gondoltam, és újabb pár szál cigi kivégzése után megittam az éppen aktuális üveg maradékát, és a hálószobába mentem. Útközben magamhoz vettem még két-három üveget, és ezekkel együtt az ágyra hevertem.
És megint. Láttam magam előtt Kristent. És mindent, ami itt történt. Lehunytam a szemem, de nem lett jobb. Sőt, még a szoba is forogni kezdett.
Két üveg elfogyasztása után éreztem a kábulatot, és egy idő után már azt sem…
---
Mikor következő reggel magamhoz tértem, Rick nem volt sehol. És Jenny sem. A fejem pedig ismételten fájt.
Levánszorogtam a gyógyszertárba kiváltani azt a receptet, amit Rick nem talált meg, így nem tudta elkobozni. A patikus kicsit gyanakvóan nézett rám háromnapos öltözetem miatt, de nem érdekelt a véleménye.
A gyógyszer megvolt, most már csak újabb adag piára kellett szert tennem. Miután ezt a feladatot is kipipáltam, visszamentem a lakásomba, azon belül a hálóba, hogy tovább folytassam önpusztító tevékenységemet.
A sokadik szem fájdalomcsillapító és a nemszámoltamhányadik üveg ital után egyszer csak Kristent láttam magam előtt. Olyan valóságos volt, mintha ott állt volna előttem.
