178. fejezet (Kristen)
Rob belépett az erkélyről, miközben lassan becsuktam magam után az ajtót. Azután tettem felé egy lépést. Csak a konyhából szűrődött ki némi fény, de így is láttam rajta, hogy míg várt rám, valószínűleg ivott. És minden bizonnyal nem is keveset.
- Kristen… Megmagyarázom.
Szóval magyarázatot akar adni. Rendben. Legyűrtem a féltékenységemet és a dühömet, hogy képes még ezek után a szemembe nézni, és próbáltam emlékeztetni magam arra, hogy eldöntöttem, kap egy lehetőséget.
Visszahátráltam az ajtóig, nekidőltem, és keresztbefontam a karjaimat a mellkasomon.
- Hallgatlak – mondtam.
De nem kezdett el beszélni. Csak a hajába túrt, majd csípőre tette a kezét, és lehajtotta a fejét. Ez elég sok mindent elárult. Mégis… Meg akartam várni, amíg kimondja. Elszámoltam százig, de még mindig semmi.
- Rob… - kezdtem volna, de ekkor végre megszólalt.
- Nem én csókoltam meg – védekezett.
De egyelőre nem elég hatásosan. Mert az egy dolog, ki kezdeményezte, az meg egy másik, hogy ő miért is nem tolta el magától Kathyt, pláne, hogyha nem is ő csókolta meg.
- Láttam – mondtam mégis nyugalmat erőltetve magamra.
- Akkor miért mentél el?
Most is előttem volt a jelenet.
- Szerinted mégis miért?
Erre közelebb jött egy pár lépést, de a saját csapdámba estem azzal, hogy már eleve nekidőltem az ajtónak. Így nem tudtam tovább hátrálni. Most nem akartam, hogy megérintsen, amíg ezt nem tisztáztuk. De szerencsére úgy másfél méterre megállt tőlem.
- Nem tudom – nyögte.
- Egyáltalán mi a fenét kerestél vele az öltözőben?! – tört ki belőlem az egyik kérdésem a kelleténél hangosabban.
Még soha nem kiabáltam vele, és ettől szemmel láthatóan ő is meglepődött.
- A barátjával veszekedett előtte – mondta Rob, de még ezzel sem magyarázott meg semmit.
- És? Mindenképpen neked kellett megvigasztalnod?! És éppen ott? – dühöngtem. – Ha lett volna egy kis eszed, megmondod neki, hogy most nem alkalmas, mert a másik barátnőd a közelben van, és olyankor intézed a privát akcióidat, amikor mondjuk távol vagyok!
Rob dermedten nézett rám, nem értette a hirtelen dühkitörésemet. De nem volt vele egyedül. Én is meglepődtem saját magamon.
Akármennyire is szerettem volna hinni neki, akkor sem ment ki a fejemből, ahogy ott láttam őket együtt.
- Kristen…
Mielőtt tovább rontottam volna a helyzetemen, elmentem mellette az erkély felé, hogy rágyújtsak, mert túl feszült voltam, és kellett valami nyugtató. Rob a kezem után nyúlt, amint elhaladtam mellette, de elrántottam, kint pedig rágyújtottam.
Közben körülnéztem, és nemcsak sörösüvegeket fedeztem fel szerte az erkélyen.
Ezek szerint jól sejtettem, nem is keveset ivott. Remek. Felemeltem az egyik üveget, hátha még nekem is hagyott valamennyit, de tök üres volt. Nem bajlódtam a lehajolással, egyszerűen elejtettem. Nem tört össze.
Rob utánam jött, és a korlátnak támaszkodott mellettem.
- Szeretlek – mondta halkan.
Napok óta erre vártam. Hogy ezt végre kimondja. És semmi. Miért most jön ezzel elő, amikor… már úgyis mindegy?! Nem, nem lehet mindegy.
Könnyek szöktek a szemembe, de mérgesen letöröltem őket.
- Akkor miért hagytad? Vagy… mióta tart? – faggattam. - Mondd el az igazat...
Lehajtott fejét ekkor felém fordította, de nem nézett a szemembe.
- Bizalom – suttogta.
- Hogy mondtad? – kérdeztem, pedig elsőre is értettem.
- Miért nem bízol bennem? – kérdezte hangosabban.
Erre nem tudtam hirtelen mit mondani. Hozakodjak elő azzal, hogy mert eddig ki sem mondta, hogy szeret, amióta visszajöttem ide, és úgymond kibékültünk?!
Vagy azzal érveljek, hogy egyszer sem tiltakozott elég vehemensen az ellen, hogy segítenie kell ennek a Kathynek?
Esetleg azzal, hogy tudok róla, hogy a ribanc már Ricknél is próbálkozott?!
Vagy szimplán csak azzal, hogy a látszat magáért beszélt?!
Egyik indokot sem találtam elég erősnek arra vonatkozólag, amit kérdezett.
Nem válaszoltam a kérdésére.
Ő viszont folytatta.
- Tudod, amikor elmentél… Akkor meg akartam kérni a kezedet – mondta keserűen. – Családot képzeltem el veled. Házasságot, örök hűséget… De te gyorsabb voltál. Még időben leléptél. Mielőtt erre sor kerülhetett volna. Én egészen addig bíztam benned. És elhittem, amit utána meséltél a gyerekről, Mike-ról…
Nem nézett rám, miközben beszélt, így nem láthatta az arcomon legördülő könnycseppeket.
- Én elhittem, és megpróbáltam újra bízni abban, hogy minden rendben lehet. És bízni benned is. És azt hittem, sikerült. Most viszont te borulsz ki egy ilyen apróság miatt… - rázta meg a fejét kissé, mint aki nem érti az egészet. – Te miért nem tudsz bízni bennem? Nem én hazudtam neked… Én soha nem hazudtam neked…
- Apróság?! – kérdeztem döbbenten.
Csak ez a szó ragadt meg abból, amit mondott. Egyelőre. De a többiben is igazat kellett adnom neki. Neki több oka volt / van a bizalmatlanságra.
És rájöttem, ez, ami vele történt, igenis apróság ahhoz képest, hogy én mit össze nem hazudtam neki akkor. De csak akkor, és csak az ő érdekében. Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
- Igazad van – mondtam neki bocsánatkérően. - De…
- De mi, Kristen!? – nézett rám hirtelen.
A tekintete most egyáltalán nem szerelmet, boldogságot, de még csak szenvedést sem tükrözött. Csakis fáradtságot. Én is az voltam, de tovább próbáltam hinni a szavainak. És úgy gondoltam, sikerülni is fog. Elhiszem neki, hogy nem ő akarta azt a csókot, és valahogy majd túllépek rajta. A következő mondata azonban újabb sokkot okozott a számomra.
- Mi értelme van így ennek az egésznek? – kérdezte újra elfordulva, mintha csak magában beszélne. – Ha nincs bizalom…
Mintha ott sem lennék.
De ott voltam. És a lélegzetem is elakadt, ahogy felfogtam a szavaiban rejlő értelmet. A cigi kiesett a kezemből. Rob viszont folytatta.
- Talán… Jobb lenne, ha… nem kínoznánk többé egymást – fejezte be akadozva, a távolba révedve.
Elállt a szívverésem. Azt akarja, hogy elmenjek?!
- Talán jobb lenne, ha soha nem is találkoztunk volna… - töprengett tovább halkan.
Igen, azt akarja, értettem meg.
- Mert egy kapcsolat semmit nem ér bizalom nélkül – nézett újra felém, de kételkedtem benne, hogy látja is, hogy ott vagyok.
A szavai viszont sót szórtak a mai este során szerzett sebeimre.
Egy pillanatra megkapaszkodtam a korlátban.
- Talán… jobb lenne… ha elmennél… – Még láttam, hogy lehunyja a szemét, és elfordítja a fejét.
Eleresztettem a korlátot, és a nappalin át a hálóba botorkáltam. Ott az ágyra ültem, majd el is feküdtem rajta, és vártam, hogy felébredjek ebből a rémálomból. Most nem voltam hibás. Csak szerelmes és féltékeny. És mégis elküld?! Nem értettem semmit. Harcolnom kellene érte... De ezek után ahhoz sem éreztem erőt, hogy felálljak innen, nemhogy harcolni...
Az ébredés nem jelentkezett. Rob sem jött utánam a szobába. Kábán felemelkedtem. A könnyeim némán csorogtak végig az arcomon, még csak nem is ziháltam. Olyan volt, mintha mindent kitéptek volna belőlem, az összes szervemet, és teljesen üres lennék. Vérzés helyett is csak könnyezni voltam képes.
Kábán elővettem a bőröndömet, és hajtogatás nélkül beledobáltam a ruháimat. Persze így nem fért bele mind, de nem érdekelt. Amennyit bele tudtam passzírozni, annyit magammal viszek, a többit felőlem kidobhatja. Nem érdekel, gondoltam. Már semmi nem érdekel.
Miután ráhúztam a cipzárt is a bőröndre, körülnéztem a szobában, és meglepetten vettem észre, hogy elapadtak a könnyeim. Kivittem a csomagomat a bejárati ajtóhoz, és visszaléptem az erkély felé.
Rob ugyanott állt, ahol hagytam, nem moccant egy tapodtat sem, csak lehajtott fejjel támaszkodott a korlátnak. Még egyszer utoljára felidéztem az ajkainak az ízét, a bőre tapintását, végigfuttattam a tekintetem az alakján…
Ha el akartam volna köszönni, itt lett volna az alkalom, de nem jött ki hang a torkomon.
Megfordultam, és az ajtóhoz mentem.
Halkan csuktam be magam mögött, és a lépcsőházban egy percre leültem. Ugyanoda, ahova pár nappal ezelőtt is. Most azonban nem nyílt mögöttem az ajtó. És nem is tudtam már sírni. Kezdtem felfogni, hogy most komolyan vége. Elővettem a mobilomat, és hívtam egy taxit. Egyszerűbb lett volna Jennyt hívni, de őt most nem akartam látni.
Lementem a ház elé, ott leültem az útpadkára, amíg meg nem érkezett a taxi. Láttam, hogy megállt, a sofőr kiszállt, megkérdezte, én hívtam-e, de csak bólintani tudtam. Mivel észrevette, hogy nem vagyok túl beszámítható állapotban, besegített a kocsiba a csomagommal együtt, aztán beült, és indított.
- Hova parancsolja? – kérdezte.
Felrévedtem egy másodpercre kábulatomból, és gondolkodni kezdtem.
- A reptérre – suttogtam neki.
A sofőr bólintott, és elindultunk. Nem mertem hátranézni. Rob valószínűleg ugyanott áll, ahol hagytam. És látta, hogy elmentem. És nem jött utánam. A szívem nem először szakadt ketté ezen az éjszakán.
A hajnali időpont miatt nem volt nagy a forgalom, így hamar kiértünk a reptérre. Kifizettem a taxist, majd a bejárat felé indultam, de megbotlottam, és elestem. A tenyeremet támaszkodtam meg, ahogy térdre rogytam, és a taxis nyúlt utánam, hogy felsegítsen.
- Minden rendben, kisasszony? – kérdezte aggódó pillantásokkal méregetve.
Bólintottam. Utána összeszedtem magam, és elindultam. Szerencse volt a szerencsétlenségemben, hogy egy óra múlva indult egy repülő arrafelé, ami nekem is megfelelt.
Egy végtelennek tűnő órán át ültem a váróban, és csak meredtem magam elé.
Egyetlen szó zakatolt a fejemben: vége.
Aztán a tenyerem a hasamra siklott. Most már igenis szerettem volna, ha máris lakik ott bent egy pici lény. Legalább maradna valami belőle nekem.
Szólították a gépemet, ezért felálltam, és gépiesen átestem az ellenőrzéseken.
A repülőn sem utaztak túl sokan. Amint felszállt a gép, és ki lehetett csatolni az öveket, a mosdóba rohantam, és ott kitört belőlem az eljöttöm óta nem jelentkező sírás. A stewardess egy idő után bekopogott, hogy megtudakolja, minden rendben van-e.
Kiléptem, és bólintottam.
Visszaültem a helyemre, és bár alvásról szó sem lehetett, lehunytam a szemem, és imádkoztam érte, hogy zuhanjon le a gép, mielőtt megérkezek…
Haza…
